Letizia Lopreiato “The Timelapse” című kiállításáról

Az alkotó, Letizia Lopreiato, egy olasz művész. Más állomások után, tizenkét éve költözött Írországba. Író, költő, képzőművészként általában installációkat készít. Fényképezéssel mindössze három éve foglalkozik, amire belső és külső traumák földolgozása késztette. A kiállítás megrendezésével pedig hasonló élményeket megélt embereknek szeretne segíteni.

Az említett kettős motiváció: Néhány éve elhunyt édesapja, ezt édesanyja nehezen dolgozta föl. Ennek hatására az anya szintén Írországba költözött. Ezek nyomán jelennek meg a család részleges elvesztése, majd újraegyesülése miatt föltörő ellentétes érzések.

A másik, erős indíttatás látásának részleges, tartós sérülése. Letizia ennek hatására kezdett kisfilmes fényképészettel foglalkozni, három éve. Ahogy ő fogalmaz, a fotográfia új és egyedi módon pótolja számára a látást, mintegy új szemet adva neki.

A kiállítás valójában egy installáció. Fényképek, versek, írott gondolatok, fényeffektusok és háttérmorajok együttese. A terem halvány megvilágításának jó részét színes, villódzó fényoszlopok adják. A fényképek nem csak a falakon vannak kiállítva, hanem egy középütt elhelyezett asztalon is megtekinthetőek. Sőt, megtapinthatóak, mivel ezeken a nyomatok a feketedett felületek kiemelkednek a papírról. Letizia ezzel kívánja mindazokat is belevonni a fényképek “tapasztalásába”, akiknek erre látáscsökkenésük miatt hagyományosan nincs lehetőségük. Számomra a kiállítás teljes megvalósítása tükrözte azt az igényt, hogy a különböző testi lehetőségekkel rendelkező nézőket azonos nevezőre hozza. A fényképek jó része vagy éppen hogy, vagy teljesen életlen. Más esetekben hasonlóan használja az objektív szélein jelentkező torzítást, a nyersanyag szemcsézettségét, vagy a túlexponálást. Minden formanyelvi eszköz, ami az éles látású néző “szeme ellen dolgozik”.

Elrendezésükből fakadóan a képek, azok csoportjai számomra inkább gondolatfolyamok, mintsem egy egységes narratíva. Összetartozásuk a vonalak, tónusok kifutásának egymáshoz illesztéséből, a terek és síkok ábrázolásának módjából fakad. A képcsoportok közti szövegek, amik versek, belső monológok, gondolatfoszlányok, a képekhez mérten azonos súllyal bírnak.

Letizia, saját bevallása szerint, fölszabadító, terápiás élményként élte meg a fényképezés és kiállítás folyamatát. Ennek megfelelően számomra a képek jelentős része melankolikus. Emberek vagy egyáltalán nem szerepelnek rajta, vagy teljesen fölismerhetetlenek. Távol vannak. Hátat fordítanak. Az expozíció miatt nem láthatóak a vonásaik. Ugyanígy nem hoznak megnyugvást az amúgy jól ismert, tipikusan boldog pillanatok díszleteként szolgáló környezetek sem. Kiégett strandok, kihalt vidámparkok. A mediterrán tájak és épületek romantikájának nyoma sincs. Ismerős helyeken, ismerős emlékekben idegenként mozgó ember érzetét keltik bennem.

Az alakok között az egyetlen fölismerhető személy az édesanya. Az ő utazása, utaztatása, Letiziával való új kapcsolata hangsúlyosan jelenik meg. Például egy, jó eséllyel, borozással egybekötött, meghitt beszélgetés. Ám ezek a képek is emlékeztetnek a pillanat kérlelhetetlen elmúlására. Az édesapa pótolhatatlan hiányát mutatja a csorba járólap, ezt a fényképész maga mondta egy interjúban. A kollázs az anyuka életlen képével és az apukával mint hiányzó darabbal talán a legdermesztőbb nekem.

A felvételek érdekessége, hogy felületesen szemlélve elrontott turistafotóknak, talán már szándékosan dekomponáltnak látszanak. Adódik a kérdés: az alkotásnak ez a formája lehet-e egyáltalán működőképes? Szerintem a válasz igen, ehhez viszont szükséges valamilyen mértékű virtuozitás. Úgy rosszul exponálni, a képelemeket úgy csonkolni, a színeket a természetestől úgy elcsúsztatni, hogy mégis összeálljon az egész többé, mint az elemek puszta összege. És itt mutatkozott meg számomra a kiállítás gyenge pontja. Ezt a mesteri kontrollt itt nem teljesen éreztem. Nem tudok kiemelni fényképeket, amik önmagukban annyira helytállnának, hogy azokra hosszú idő után is emlékezzek. Minden fotó jobban épít a mögötte lévő gondolatiságra, illetve arra, ahogyan egymáshoz vannak illesztve, mint önmaguk képiességére. Ez számomra a kiállítás hiányossága. Az egész installációt, annak témáját valószínűleg nem fogom elfelejteni. Amiatt viszont hiányérzetem van, hogy nem tudok olyan képeket fölidézni, amik azonnal visszahúznának az élménybe. Ezt pedig nem pótolták nekem sem a fény-, sem a hangeffektusok.

Tetszett-e nekem a kiállítás? Úgy hiszem, pontosabb megfogalmazás, hogy nem sajnálom a rászánt időt. Elgondolkodtatott a formája, és hogy azt mi foghatja mégis össze fontos, kiállításra érdemes, egységes anyaggá. Ha már csak ennyit is sikerül “kinyernem” a megtekintéséből, úgy érzem, megérte elmélkedni rajta.

Az installáció itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=gYqswn4Om-8

Az alkotó weboldala pedig ezen a linken érhető el: https://www.letizialopreiato.com/#3

Váradi András

Fotó: Letizia Lopreiato, The Timelapse