Balzaci munka

Sebastião Ribeiro Salgado példa nélkül álló művészi teljesítményének megértéséhez sokat segíthet a kiváló uruguay-i író, Eduardo Galeano. Az 1990-ben megjelent An Uncertain Grace című életműalbumhoz írt esszéjében arról értekezik, hogy Salgado célja a nagy „emberi kaland”, létezésünk egészének, esszenciájának dokumentálása, s alakjait, a mindenkori embereket úgy vési ki az örök anyagból, a valóságból, miként a szobrász teszi kőből vagy fából. Hogy attól fogva a látszólag „csak” megörökített emberek az ő teremtményeivé lényegülnek át.

S valóban, Salgado senki máséhoz nem hasonlítható fotográfiai emlékműveket teremt. Nem túlzás, amit Galeano állít: Salgado úgy alkotja meg a saját képei világát, ahogyan Michelangelo freskóján az Úr egyetlen érintéssel embert alkot.

Az ő képei nem egyszerűen a múló pillanat megkövülései – ahogyan minden fénykép az –, hanem a múló pillanatban benne foglalt s abból fantasztikus éleslátással, utánozhatatlan művészi teremtőerővel kifaragható, örök érvényű emlékművek. A brazil mester nem egyszerűen megtalálja azt a bizonyos termékeny pillanatot, amelyben hétköznapi ésszel szinte felfoghatatlan módon képes belesűrűsödni a téma maga, a vizsgált életdarab, s ezzel együtt, egyidejűleg, vele szervesen összeilleszkedve, az emberiség legalapvetőbb létkérdéséinek lényege, az, amivel foglalkoznunk egyáltalán érdemes, s aminek az átélése a művészi alkotás veleje, ami után már nem vagyunk egészen ugyanazok, mint előtte, Salgado művészete ennél is tovább megy. Az ő fényképein az enciklopédikus igényességgel feltárt életanyag maga lényegül át – valamitől, amit csak ő tud – a legelvontabb s örökérvényűnek látszó mementóvá. Fotográfiái olyan feloldhatatlannak látszó ellentmondást képesek feloldani, ami csak a legnagyobbaknak sikerült. Nem a fényképezés, hanem az egyetemes művészet legnagyobbjainak. Képei egyszerre a legszemélyesebb, legprimerebb valóság hordozói s a legelvontabb, legalapvetőbb ontológiai kérdések megfogalmazói. Két fiatal szereti egymást, de mivel szüleik a házasság ellen vannak, szerelmük és életük tragikus véget ér. Van ennél banálisabb történet? Rómeó és Júlia: lassan már fél évezrede nézi újra és újra az emberiség Shakespeare tragédiáját. S ennél is régebben keressük a magyarázatot arra is, hogy mitől művészet valami. Mitől lép túl a dilettánsok banalitásán, s marad a semmi mással össze sem hasonlítható művészi élmény birodalmán belül?

Salgado művészete nem egyszerűen arra példa, hogyan válhat a fénykép, ez a profán dokumentáló eszköz a művészi igazság hordozójává, hanem azt mutatja meg, hogy létezik az egyetemes művészetnek olyan kifejezési eszköze, olyan nyelve, amelyet a fotográfiánál jobban senki sem beszélhet. Hiszen a legegyedibb, a köznapi, „földhöz ragadt” valóság semmilyen fikciós művészetnek nem lehet úgy megtermékenyítő kiindulópontja, mint a fotónak. Salgado művészetében nyer igazi értelmet a fényképezés annyit kárhoztatott valóságot másoló – a 19. századi vádak szerint „majmoló” – természete.

A több mint másfél évszázados fotótörténetben a fényképet artisztikus szándékkal készítők valamilyen módon mindig megküzdöttek azzal az – előnnyel vagy hátránnyal, ki-ki hogyan élte meg alkotóként – áthághatatlan ténnyel, hogy a fényképezőgép alapvetően azt adja vissza, amit elébe tárnak. Hiába megrendezett a látvány, hiába manipulált a végeredmény, hiába az utólagos közbeavatkozás, hiába iktatjuk ki magát a kamerát, a fényképezésnek mégis veleszületett sajátossága a dokumentálás. Értékes és tisztelnivaló művészi eredmények születtek és születnek ma is abból a sziszifuszi küzdelemből, amit művészileg skizofrén helyzetben küszködő fotográfusok folytattak és folytatnak a fénykép megörökítő természete ellen. Ám a fénykép ellenszegül, s folyton vallomást tesz, mint egy hívatlan tanú. Persze, előfordul, hogy hazudik, félre akarja vezetni a bíróságot, de tanúskodik kérve, kéretlenül.

Salgado – nagyszerű elődök nyomdokain haladva – nem akarja elhallgattatni ezt a beszédes tanút, hanem hosszú, türelmes munkával faggatja egy életen át. Ő pontosan tudja, hogy a fénykép mire képes. Tisztában van azzal, hogy a fénykép mint tanú, ha engedik vallomást tenni, bizonyos esetekben képes túltenni mindenki máson. S azt is nagyon jól tudja, hogy igazi érték csak úgy teremthető, ha a kezünkben lévő eszközt arra használjuk, amire alapvetően való. Azonnal meg kell itt jegyeznünk, hogy a fénykép csak akkor állja meg a helyét igaz tanúként, ha gyötrelmes-hosszan és türelmesen faggatják. Ha egy művész, mint Salgado is, céljainak eléréséhez alapvetően a fotó dokumentáló természetét kívánja kiaknázni, akkor nem kerülheti el, hogy rengeteg terepmunkát végezzen. Nem elégedhet meg a valóságcserepek némelyikének felcsipegetésével. Hiszen, ha csak afféle száguldó riporterként meglátogatna egy-egy képileg hálás, erős, a nagy általánosítások lehetőségét magában hordozó témát, s a látvány pillanatnyi hatásától befolyásolva, ügyesen, szemfülesen, korszerű képi nyelvezettel és formailag is igényesen és kulturáltan megragadna néhány jellemző momentumot, akkor a világ jobb ügynökségei nyilván megvennének tőle számos képet, érdekes sorozatokkal nagy nemzetközi pályázatokat is nyerhetne, de mégsem lépne túl a fotóriport elemi naturalizmusán. Akkor is a remek fotóriporterek között tartanánk számot, mint sokakat, joggal, de eszünkbe sem jutna őt a fényképművészet néhány besorolhatatlan stílusú és műfajú „nyelvújítója” közé emelni. Emlegettünk előbb magyarázó utalásként Michelangelót, Shakespeare-t. De a legnyomatékosabban Balzacot kell említenünk.

Salgado teljességre törekszik. A lehetetlent célozza. Globális korunk Emberi színjátékát. Éppen a munkájának eszköze, a fotográfia kényszeríti erre. Neki az összes pillanat kell, minden, ami a nagy, igaz vallomásban szerepet kaphat. Hét éven keresztül járta a latin-amerikai falvakat, és tizenöt hónapig tartózkodott az éhezők közt a Szahel-övezetben, tíz évig kutatta a kétkezi munka dokumentumait, s évekig követte a migráció útjait. Ahhoz a művészi mutatványhoz, amire ő képes, a valóság szinte enciklopédikus feltárása szükségeltetik. Térben és időben korlátlan mozgásszabadságot kell adnia magának. Sem a percek, órák, sem a kilométerek nem takaríthatók meg. Különben megbillen a kényes egyensúly, s a primer dokumentum ereje, a valóságot vitathatatlanul hitelesítő, igazoló képessége csorbul, bántón előtérbe kerül az alkotó, a gondolatiság, az életanyag hiányát kifoltozó absztrakció. Az enciklopédikusság hiányában a salgado-i művészi fénykép esztétikumát hordozó valóságszövet kellő sűrűsége hiányozna. Azonnal előbukkanna a hamis pátosz, a valóság ürügyén előadott önmutogatás. S a befogadó máris megkönnyebbülhetne, hiszen vagy ijesztő, de távoli kuriózumként, egyediségként, valóságcserépként felejthetné el mindazt, amit az emberiség jelenkori története címén mutatnak neki, mint egy-egy sajtófotó kiállítás után, vagy „tiszta művészetként” szemlélhetné a szüzsét. A nagy, filozofikus gondolatot hordozó realitás illusztrációvá (a művészi szándék illusztrációjává) fokozódna le. Így a tanult és igényes néző kellő távolságot tarthatna a modernkori művészetet folyton csak megzavaró valóságtól. A lényeg szempontjából mindegy is volna, hogy virágcsendéletet lát-e, vagy a világ menekültjeit, hiszen olyan érdeklődő, de független kívülállóként vizsgálhatná a látványt, mint a megpiszkált hangyabolyt.

Salgado pontosan tudja, hogy a shakespeare-i mutatványt kell végrehajtania, ráadásul egy speciális kifejezési formát, a fényképezést használva. Úgy kell a valóságot újrateremtenie, hogy minden ízében meg is őrzi azt. Egyszerre hétköznapi és elvonatkoztatott, kimerevedett pillanat és az Ecce Homo! gyönyörű freskó-jelenete. Minden fényképe, képeinek minden momentuma metafora, és ugyanakkor a legföldhözragadtabb lenyomat is. Minden fényképe megfelel a fotográfia legalapvetőbb, egyszerű belső lényegének: dokumentum. Csak hát, ugyanez a kép, ugyanez a látvány hosszan, felejthetetlenül fogva tartja a szemlélőt.

Egy haldokló gyerek tekintetét épeszű ember nem állhatja. A halál, a mérhetetlen szenvedés, kiszolgáltatottság, megalázottság, a brutalitás egyszerű képi dokumentumaitól természetszerűleg fordulunk el. Elég, kiáltjuk magunkban, kikérjük magunknak, hogy a szenvedés pornográfiájával szembesítsenek. Talán igazunk is van, ha a szokásos média-sokkolást elutasítjuk. Hiszen a legtöbbször a zsigereinket veszik célba, a vegetatív idegrendszerünket hozzák működésbe. De hogyan lehet szabadulni egy Salgado-képtől? Hogyan lehet elutasítani azt a művészi freskót, amely egész testünket-lelkünket magához láncolja? Hogyan tarthatjuk szépnek azt, ami a normális életünkben nagyon is csúnyának látszik? Hogyan gyönyörködhetünk a szenvedés, sőt a halál látványában is úgy, hogy az életet és a boldogságot igeneljük? A műélvezet nem normális dolog. A normális valóságból táplálkozik, de a saját, teremtett valóságán belül új szabályokat alkot. Egyszerre hozza működésbe a hipotalamuszban rejtőzködő ösztönvilágunkat, mozgatja érzelmi intelligenciánk teljességét, s dolgoztatja az agykéreg magas rendű, elvont gondolkodásért felelős receptorait. Csak együtt, csak a befogadás univerzalitását provokálva éri el a hatását az igazi művészet. A többi tiszteletreméltó vagy éppen szélhámos kísérlet. Felejthető, s az idő rostáján kihullik.

Sebastião Salgado döbbenetes emberiség-freskója kínzón szomorú, s nincs annyi víz a világon, amennyiben Pontius Pilatusként moshatnánk kezeinket. A keresztre feszítés zavartalanul folyik, csak az nem látja, aki becsukja a szemét. Csak az képes szellemes bűvészkedéssel szórakoztatni a nagyérdeműt, aki közben hátat fordít a Koponyák hegyének.

De hát: minden olyan bonyolult és átláthatatlan ma a világon. Posztmodernül egymás mellé rendelve. Szinte láthatatlan a lényeg, sőt az sem biztos, hogy van-e egyáltalán.

Csakugyan?

Csak amíg meg nem mutatja valaki: feketén, fehéren.

 

Szarka Klára

(Megjelent 2004-ben a Ludwig Múzeumban rendezett Salgado kiállítás, az Exodus katalógusában.)

 

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks