Akinek a véletlen a legjobb barátja – beszélgetés Vancsó Zoltánnal

Közel tíz éve, 2002 óta tanít a Szellemkép Szabadiskolában Vancsó Zoltán, aki a napokban ünnepli 39. születésnapját. Ebből az alkalomból készült interjúnk vele.

Téged a véletlen fotósának is neveznek – életedben mennyire játszik szerepet a véletlen? És miért vonzódsz a megörökítéséhez?

Az életem másból sem áll csak véletlenekből. (Kié nem?) Ő a legjobb barátom, végtelenül bízom benne, és kicsit kezdem is már kiismerni. Nem magának a véletlennek a megörökítéséhez vonzódom, sokkal inkább csak lehetőséget ad a véletlen arra, hogy megszülethessenek a képeim. De miután szerintem minden véletlen, ezért az egésznek talán nincs is oly nagy jelentősége.

Sokszor idézeteket helyezel képeid mellé, ezeket utólag találod meg a képekhez, vagy esetleg vannak olyan gondolatok, amelyeket olvasva azt érzed, hogy ehhez képet szeretnél készíteni? Kik a legfontosabb gondolkodók számodra?

Az idézetek pár éve kerültek a képeim mellé, sokak örömére és mások értetlenségét előidézve. Mindig a kép van meg először és ahhoz találok (vagy nem) idézetet. Olvasás közben gyakran eljutok egy-egy olyan mondatig, gondolatig, amiről tudom, hogy már megfogalmaztam korábban egy (vagy akár több) képemben. Miután címeket nem adok a fotóimnak, ezek az idézetek támpontul szolgálhatnak a nézőknek. Persze, csak azoknak, akik nyitottak erre (is). Az első író, huszonéves koromban Füst Milán volt, aki ilyen hatást gyakorolt rám. Ma már sokat vitatkoznék vele, de mindenesetre ő indított el ezen az úton, tehát részemről megkülönböztetett köszönet illeti őt ezért. Aztán egy “véletlen” folytán rátaláltam Mészöly Miklósra (fogalmam sincs, hogyan!), akinek egy egész könyvet szenteltem (a nemrég megjelent Szándéktalan fény c. albumom minden egyes képe mellett található egy-egy idézet tőle.) Mostanában E. M. Cioran provokatív, de végtelenül szórakoztató aforizmái vannak nagy hatással rám, amelyek tömörsége és lényegre törése (soha nem találni nála egyetlen felesleges szót) számomra is fontos “magatartás” a képeim elkészítésekor.

 

 

Van olyan fotós, akit példaképednek tekintesz?

Szilágyi Lenke és Josef Koudelka, hogy csak kettőt említsek.

Operatőr szerettél volna lenni, még pár évvel ezelőtt is megpróbáltad a felvételit. Kik a filmes kedvenceid? Ha operatőr lennél, mit gondolsz, milyen filmeket csinálnál?

Őszintén szólva ettől az egésztől igyekszem megszabadulni. Valóban felvételiztem 5 éve az operatőr szakra, de az utolsó forduló után végül nem választottak be a legjobb 8 közé a 13-ból.

Amilyen érthetetlen és fájdalmas volt ez akkor számomra, annyira hálás vagyok ma már nekik azért, megmentve ezáltal engem a magyar filmes élet mocsarától. Rengeteg filmes kedvencem van, húsz évig mást sem csináltam mint moziban ültem, ezért ebbe bele sem kezdenék…

Viszont ma már nem tudok arra válaszolni, milyen filmet csinálnék, és őszintén szólva jelenleg ez nem is érdekel. Nem mondom, hogy ez mindig így lesz, de most így van.

Gyakran fotózol utcán ismeretlen embereket, mit tanácsolsz azoknak, akik bátortalanabbak egy ilyen helyzetben?

Szerintem semmit sem kell erőltetni. Mindenki találja meg azt a távolságot, amit még nem tart tolakodásnak, és próbáljon meg ebben a komfort zónában jó képeket csinálni. Ha az eredménnyel nem elégedett, akkor talán más jellegű képekkel kéne próbálkoznia. És abban talán sikeresebb is lesz, mint az, aki ugyan gátlástalanul közelről tudja fotózni az embereket, de nincs a képeinek mélysége, tartalma, csak öncélúan belemászik egy húszassal az emberek aurájába. Önmagában a közelről fotózás “képessége” szerintem nem erény. Szembe is szállnék a híres mondással, miszerint ha nem lett jó a képed, akkor nem voltál elég közel a témához. Van olyan kép, amihez kifejezetten a nagyobb távolság a kedvezőbb. Olyan ez, minta egy szakács azt vallaná, hogy ha nem lett finom az étel, amit főztél, akkor nem sóztad meg eléggé. Nem biztos, hogy mindig sózni kell, annyi más fűszer létezik még…

Hogyan kerültél kapcsolatba a Szellemkép Szabadiskolával?

Az iskola alapítója, igazgatója Fuchs Lehel kért fel 2002 őszén, hogy tartsak konzultációs órákat. Óvatosan és félve kezdtem bele ebbe, de aztán jól ott ragadtam…

Tanítványaid későbbi útját mennyire követed? Van, akire esetleg büszke vagy?

Amennyire erőmből telik, természetesen követem őket, és nagy örömömre szolgál, ha észreveszem, hogy valaki komolyan folytatja tovább az iskolát az életében. Landthaller Judit és Kovács Tamás munkáit mindig lenyűgözve figyelem.

Magyar fotóművészek között ritka, hogy valakinek ilyen komoly honlapja, sőt, még webshopja is legyen. Te erre láthatóan sok energiát, figyelmet fordítasz. Miért tartod az online jelenlétet ennyire fontosnak?

Többek között azért, mert az emberek is egyre inkább on-line módon élnek az utóbbi időben. Másrészt meg pl. egy Facebook posztom egyetlen nap leforgása alatt többször annyi emberhez jut el, mint amennyi látogatója volt legutóbbi (helyhez kötött) kiállításomnak három hónap alatt összesen!

Nemrég jelent meg Szándéktalan fény c. fotóanyagod könyv formátumban is. Azaz korábban is létezett már, a Blurb oldalán lehetett belőle rendelni (és nemrég elnyerte a Blurb Photography Book Now 2011 közönségdíját). Mi a különbség a két kiadvány között?

Elsősorban az áruk. Az NKA támogatásának köszönhetően lehetőségem lett “rendes” ofszet könyvként is megjelentetni az albumot, amit így harmadáron lehet megvásárolni, mint korábban a blurb-ös verziót.

Min dolgozol jelenleg? Lesz esetleg kiállításod a közeljövőben?

Mostanában leginkább erdőkben, hegyeken túrázva készítek fotókat (sosem gondoltam volna ezt korábban!), de készül(t) egy “hagyományosabb” anyag is Nemlét és örökkévalóság között címmel. Ebben a sorozatban fekete-fehér és színes képek felváltva szerepelnek. Merthogy valamelyik kép színesben is meg tud élni, míg egy másik “csak” fekete-fehérben. És ki vagyok én, hogy ezt felülbíráljam?

Közelgő tárlatomról nem tudok, pedig 3-4 teljes kiállítási anyagom van lenagyítatlanul. “Sajnos” gyorsabban dolgozom, mint ahogy lehetőségem adódik a kiállításaim költségeinek előteremtésére. És miután egy kiállítás képeit eladni vagy a belépőjegyből részesedni Magyarországon nem lehetséges, így marad a weboldal, ahol viszont közel ezer képemmel találkozhat az idelátogató. Köztük olyanokkal is, amik soha nem voltak, és ki tudja, talán soha nem is lesznek kiállítva sehol. Viszont ezeket is bárki megvásárolhatja a weboldalamon a fotó-műkereskedelemben bevett árak töredékéért. De itt egy újabb interjú kezdődhetne, miért van ez így…