A hét fotósa – John Gutmann (1905–1988)

11

Önarckép, San Francisco, 1934.

„Általában örülök, ha egy néző olyan interpretációt talál a képemnek, amelynek én nem voltam tudatában.

Hiszem, hogy a legjobb képeim között van néhány, amiben megvan az a fajta kétértelműség, amely az élet lényegét adja. Ebben az értelemben nem érdekel, hogy mindenáron Művészetet csináljak, hanem az, hogy megmutassam az élet csodálatos extravaganciáját.”

John Gutman 1905-ben született Brosleauban (ma Wrocław, Lengyelország), Németországban, értelmiségi zsidó családba.

Bár apja nem akarta, hogy művész legyen, mégis festészetet tanult, később Berlinbe ment, kiállításokon vett részt, azonban 1933-ban apja támogatása és munkalehetőség híján elhagyta Németországot.

Ugyanebben az évben kezdett el fotózni is – állítása szerint ekkor fogott életében először fényképezőgépet a kezében, és a kamerájának köszönhetően új módon kezdte látni a dolgokat. Az Egyesült Államokba emigrált, San Franciscóban telepedett le, és fotóriporternek állt (bár továbbra is festett). Korábbi művészeti tapasztalatait felhasználva, kívülállóként, máshogy nézte új otthonát, mint az ottaniak: „Szerencsém volt, hogy friss látásmóddal tudtam tekinteni erre az őrült és egzotikus országra.”

Az 1930-as évek Amerikájában, annak utcáin sok témát talált és örökített meg. Elbűvölte a gazdag és túláradó kultúrája az autóknak, a szoros kapcsolat amely ember és autómobil között volt. Európában nem láthatott ilyet: az autókat telefirkálták, reklámnak használták, szövegeket és üzeneteket közvetítettek vele, autók autókat hordtak – a jelenség bizarr volt Gutmann számára, mindenesetre szerte az országban dokumentálta a járművek életét.

A jóléti társadalom egyik szimbóluma mellett azonban ott volt a Nagy Gazdasági Világválság, amely ’33 1933 után még évekig éreztette hatását. A fotókon egyfelől rengeteg semmittevő ember látható: szegények, öregek, fehérek és feketék állnak, ülnek, unatkoznak vagy várnak a sorban, hogy végre munkát kapjanak. Másfelől ott volt az emberekben a változtatás szándéka is transzparensek, sztrájkok, tüntetések formájában. Ennek köszönhetően fotózhatta le azt is, ahogy a 1934-es San Francisco-i sztrájk következtében tankok és katonák lepték el az utcákat – viccesen jegyezte meg egy szintén német emigráns barátjának: „Már láttunk ilyet, lehet, hogy megint mennünk kell.”

Kedvelt témája volt az utcán látható vizuális nyelvi elemek – óriásplakátok és graffitik – megörökítése, amelyek mindennapos látványa mellett a nagyvárosi ember könnyen elsétált. Hirdetéseket, felhívásokat, falfirkákat ábrázoló képein keresztül felhívja a figyelmet magára a nyelvre, annak használati módjára, mintegy zárójelbe téve a hétköznapi, eszközjellegű nyelvhasználatot, ezáltal önmagában való értékké teszi a látható szöveget. Egyúttal ezen múlandó és a populáris kultúra körébe utalt alkotásokat fotóin keresztül beemelte a magas kultúra szférájába – feltéve a kérdést, hogy mindig van-e értelme az ilyen jellegű megkülönböztetésnek. Berlin után különben is frissítőleg hatott rá az amerikai kultúra, ahol a kifejezésmódnak nem volt meg az a fajta szofisztikáltsága, mint a német fővárosban. Ezzel kapcsolatban így fogalmazott: „Ebben az országban a rossz ízlés néha annyira rossz, hogy az már jó.”

Az egyik legérdekesebb kordokumentum ez az 1935-ben, a San Francisco-i városházán egy náci gyűlésről készített képe. Gutmann véleménye szerint ez az esemény is az amerikaiak ártatlanságát és naivitását mutatta.

26

27

Kifejezetten érdeklődött a jazz ésannak kultúrája iránt is, amely nagy népszerűségnek örvendett a ’30-as években. Az utcákat járva jól tudta érzékeltetni az amerikai élet nyüzsgését és ritmusát. A Count Baise portréja című képét 1939-ben csinálta a San Franciscóban tartott Világkiállítás ideje alatt. Ez a képe technikai szempontból érdekes: a témát „féregszem nézet”-ből” (worm’s-eye view) készítette, az elöl lévő énekesek testrészei le vannak vágva. Abban az időben ez a nézet és képkivágás nem volt túlságosan elterjedt az amerikai fotográfusok körében – furcsának és merésznek számított, és főleg az Európából érkezett művészeknek köszönhetően terjedt el.

Mindig is vonzották a kontrasztok. Öreg és fiatal, szép és csúnya, új és régi, nagy tömegek és magányos egyének egymás mellé állítása valóban képes visszaadni az élet vibráló sokszínűségét. „A magányos, izolált embereket ösztönösen fotóztam, így tanulhattam a fotográfiai attittűdőmből, arról, hogy ki vagyok mint ember, nem csak mint fotós.” És bár minden túlzsúfolt, a tömegben is megjelenik az egyén: az egyik alkalommal, amikor az egyetemen a vizsgázó tömeget fotózta, utólag kiszúrta, hogy az egyik hallgató éppen puskázott – mellesleg vizsgabiztos is volt, de csak nevetett az eseten.

1943-tól a háború végéig Kínában, Burmában és Indiában szolgált és tudósított, 1946-ban visszatért San Francisco-ba, és fotográfus tanfolyamot indított az egyetemen, ahol már addig is festészetet tanított – 1973-ban vonult nyugdíjba. Az ’50-es és ’60-as években elutazott Mexikóba és Nyugat-Európa majdnem összes országába, gyakran megfordult New Yorkban. Bár a fotózást soha nem hagyta abba, a ’60-as évek végétől betegsége miatt inkább kiállítások szervezésére, munkáinak összegyűjtésére fókuszált. 1988-ban hunyt el, San Francisco-ban.

„A címek fontosak számomra. A valóság egy tényét állítom vele, vagy információt adok a kíváncsi nézőnek, vagy arra irányítom a figyelmet, amit a kép jelent nekem. Rendszerint nem szeretem magyarázni a fényképeimet. Azt akarom, hogy a képeimet olvassák, hogy meg legyenek vizsgálva, fel legyenek fedezve.”


„Soha nem akartam ráerőltetni magamat a képeimre. Mint fotográfus, elégedett voltam azzal, hogy átadom az üzenetet.”

/Gáspár Balázs/

Ajánló:
Még több kép:
http://johngutmann.org/
Félórás dokumentumfilm Gutmannról (angolul):
http://fraenkelgallery.com/my-eyes-were-fresh-john-gutmann

 

 

 

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks