Egy meztelen női test, mely szinte szimbiózisba kerül a málladozó vakolattal és a bomló tapétával. Az amerikai Francesca Woodman képein a szuggesztív tárgyak és a pőre test összemosódása, nyugtalanító, szürreális, már-már klausztrofóbiás érzetet keltenek a nézőben. A kritikusok szerint Woodman bizarrba hajló munkáival a fotóművészet egyik legnagyobb alakja lehetett volna, azonban a fiatal fotós huszonkét évesen önkezével vetett véget életének.
Halálának oka és képeinek jelentése a mai napig vita tárgya, de tény, hogy korai öngyilkosságának és sejtelmes fotóinak nagy szerepe volt abban, hogy rövid életrajza ellenére misztikum lengje körül és fényképészek tömegének jelentsen inspirációt.
Woodman 1958-ban született Coloradoban, majd gyermekkorát egy Boulderhez közeli farmon töltötte. Szülei és bátyja a mai napig aktív művészek, akik jelenleg New Yorkban dolgoznak és igyekeznek lányuk szellemi örökségét ápolni.
A Woodman gyerekek már az anyatejjel szívták magukba a művészetre való fogékonyságot és a szülők tudatosan igyekeztek alkotásra sarkallni csemetéiket. A család nyaranta Olaszországban, toszkánai házukban vakációzott, ahol a múzeumlátogatás gyakori programnak számított. Francesca és bátyja, Charlie ilyenkor jegyzetfüzeteket kaptak, melyekben a gondolataikat firkálhatták bele. A művészeti terápia működött és a koraérett lány, már 13 évesen önportrékat készített magáról.
Woodman elkezdett egy Massachusetts-i fotóiskolát, de ismertebb képeinek nagy részét a Rhode Island-i Design Iskola tanulójaként készítette. Egy bolt fölött megtalálta álmai stúdióját egy fűtetlen lakás képében, melyet öreg tükrökkel, könyvekkel és bársonyszékekkel töltött fel.
Egyik osztálytársa állítása szerint a lány tehetsége nyilvánvaló volt, mindenkinél jobb volt, beleértve a tanárait is. 1977-ben Woodman egy iskolai csereprogram keretein belül Rómába költözött, ahol egy öreg spagetti gyárat használt stúdióként. Életének ebben a szakaszában kezdett el érdeklődni a szürrealizmus iránt, mely későbbi munkáira is rányomta bélyegét. Diplomája megszerzése után New Yorkba költözött és ott próbált érvényesülni.
Képei nagy részén ő maga látható, többnyire meztelenül, omladozó, üres épületekben. A fotókra azonban nehéz úgy tekinteni, mint egyszerű önarcképekre, mivel a fényképek többségén alakja félig nem is látszik, takarja magát vagy rejtőzködik, olyan hatást elérve ezzel, mintha az eltűnés küszöbén állna. Míg az egyik képen guggolva sandít a kamera felé, egy másikon a kandallópárkány homályában vész el, vagy éppen teljesen beépül egy lehámló tapéta mögé. Ez a paradoxon valamennyi képére jellemző: bár önmagát fényképezni, de közben mégis olyan, mintha bujkálna vagy menekülne valami elől. Felvételeit gyakran szokták az antiportré kategóriába sorolni, hiszen annak ellenére, hogy a kép önmagáról szól, a fotók nagy részén igyekszik láthatatlanná tenni magát. Munkái azért sem számítanak klasszikus önarcképnek, mert a fotókon nem olyannak ábrázolja önmagát, mint amilyen a valóságban volt. Képein inkább egy rejtélyes előadást láthatunk, ahol eljátssza személyiségének bizonytalanságát megvizsgálva ezzel az átalakulásban rejlő lehetőségeket és az ebben rejlő művészi potenciálokat.
Hogy mit üzennek a képei, máig vita tárgyát képezik és a fotótörténészek szüntelenül vitatkoznak azok jelentésén. Sokan olyan szürrealista géniuszokhoz hasonlítják, mint Man Ray, de egyesek feministának nevezik, aki képeivel a nők elnyomását fejezi ki.
Fotói nagy része hosszú záridővel készültek, ezért mozdulatai gyakran elmosódnak, így egy meglehetősen nyugtalanító hatású végeredmény születik. Képeit nézve kissé olyan, mintha időutazáson járnánk – Woodman kimondottan szeretett öreg épületekben fényképezni, ahol a málladozó vakolat és a poros padló gótikus érzékenységgel ruházta fel képeit. A fotós másik szenvedélye az öltözködés volt, imádta a vintage ruhákat és bőszen járta az amerikai bolhapiacokat rókaprémek, könyékig érő kesztyűk, nejlonharisnyák, mintás ruhák és régimódi fehérneműk után kutatva. Aki először rápillant a képeire, nehezen tippelhetné meg, hogy azok valójában a 70-es években készültek, inkább régebbi időkre saccolna.
Bár számtalan elmélet és nézőpont kering arról, hogy a bizarr önarcképekkel korán kialakult depresszióját próbálta kifejezni, Woodman maga adott cáfolatot egy interjújában. Mikor megkérdezték, hogy miért fényképezi állandóan önmagát, pofon egyszerű magyarázattal szolgált:
„Egyszerűen kényelmes, hiszen én mindig saját magam rendelkezésére állok.”
A 20. század nyüzsgött a férfi fényképészek által dokumentált meztelen női testektől, de Woodman nőként fotózott ilyen aktokat, mely teljesen eltért az erősebbik nem látásmódjától. Képeinek frissessége éppen ettől, az eddig ismeretlen aspektustól izgalmas.
Woodman halála előtt egy hónappal lett depressziós. Nagyon ritkán volt elégedett fényképeivel és állandó kétségek gyötörték tehetségével kapcsolatban. Apja szerint a karrierje villámgyorsan tört elképesztő magasságokban, de lányának még ez sem volt elég gyors. George Woodman és Betty Woodman azonban cáfolják azokat a teóriákat, melyek szerint lányuk már képeivel is magát próbálta volna eltűntetni.
Az apa viszont egyetért azzal, hogy a lánya körül kialakult kultuszhoz nagyban hozzájárult öngyilkossága is:
„Sokan csak azért vonzódnak Francesca munkáihoz, mert annyira izgatja őket az ő tragikus története. E nélkül a szomorú esemény nélkül, talán nem is érdekelné őket a fényképészete. Francesca kicsit olyan, mint, Van Gogh: a levágott fül esete segít megérteni ennek az őrült festőnek a munkásságát. Valahogy így van ez a lányommal is: sokaknál összekapcsolódik művészete a tragikus öngyilkosságával.”
A lány 22 évesen, 1981-ben ugrott ki New York-i lakásából, egy olyan életművet hátrahagyva maga után, mely egy egész fotósgenerációra volt hatással. Halála után valóságos kultusz alakult ki körülette: csodagyereknek titulálták, aki nőként, szokatlanul érett életművével üstökösként tündököl a férfiak uralta fényképészet egén. A kritikusok szerint szürreális, már-már bizarrba hajló munkával a fotóművészet egyik legnagyobb alakja lehetett volna, azonban a fiatal lány nem hitt magában.
2010-ben Scott Willis rendező egy dokumentumfilm formájában próbálta jobban megismerni a titokzatos Francesca történetét, a lány szülei, testvére és egykori osztálytársak emlékeiből építkezve. A Woodmans című film egy óriási tragédiát átélt családot mutat be, akik végül egymásnak és a művészetnek köszönhetően találtak újra megnyugvást.
/Melis Dóra/
Trailer:
https://www.youtube.com/watch?v=074vh1l8rs8
Források:
http://www.theguardian.com/artanddesign/2014/aug/31/searching-for-the-real-francesca-woodman
The Woodmans (film):
http://www.imdb.com/title/tt1610516/