Zofia Rydet Szociológiai jegyzéke a huszadik századi lengyel fotográfia egyik legérdekesebb és legjelentősebb teljesítménye. A sorozat, amely Rydet magnum opusává vált, egy minden részletre kiterjedő, korszakokat és régiókat átfogó fotográfiai „portré” a lengyel otthonok életéről. A fotográfusnő 1978 nyarán kezdte el a sorozatot – ekkor hatvanhét éves volt, így már előrehaladott korban állt neki a grandiózus vállalkozásnak –, és rohamosan növekedett az anyag, akárhová ment Lengyelországban. Az ötlet egy utazás alkalmával fogalmazódott meg Rydetben: „Egyszer, néhány barátom és én, Jelczbe utaztunk, és volt ott egy csarnok, amelyet irodai kabinokká alakítottak át. Habár azonosak voltak, jó sok különbség is akadt, mert az ott dolgozó emberek feldíszitették azzal, amire szeretnek ránézni. A dolgok, amiket láttam! Szép lányok és szent ikonok. Jazz-zenészek és gyerekek fotói. Vadásztrófeák és rózsafüzérek. Mindenki megjelölte a terét a saját személyiségével. És így kezdődött.” Sok második világháború után alkotó művészhez hasonlóan Rydet is az amatörizmus útján érkezett a fotográfiához: a mesterség szenvedélyén, a hozzá hasonló rajongókkal és gyakorlókkal való találkozásokon, a kortársakkal való diskurzusokon, vitákon keresztül. A sorozatot a növekvő fizikai korlátok ellenére az 1990-es évek elejéig folytatta, 1997-ben bekövetkezett halálakor tizenhatezer negatívot hagyott hátra.
Rydet a képek elkészítésekor a következő módszert alkalmazta: „Bekopogok az ajtón, azt mondom „hello”, és kezet rázok. Belépek a lakásba, figyelmesen körbenézek, és azonnal látok valami szépet, valami szokatlant, és megdicsérem. A tulajdonos örül, hogy tetszik, és aztán elkészítem az első fotót. Mindenkinek van valami a házában, ami a legértékesebb számára. Ha sikerült észrevennem ezt, akkor ez az ember egyszerre a rendelkezésemre áll. Kihasználom ezt a pillanatot. Megkérem, hogy üljenek le a fő fal elé, amelyik a legérdekesebb, a legtöbb dekorációval, képekkel és tapétával, és elkészítem a fotót. A vidéki kunyhókban a tévé a központ, ami egész nap megy. Általában csak néhány könyv van. Ami a legértékesebb, az a tévé tetejére kerül – leggyakrabban II. János Pál pápa portréja. Mostanra több ezer fényképem van a pápa képéről különböző beállításokban.” Miközben a fényképek száma növekedett, rétegek és mintázatok alakultak ki, így Rydet részhalmazokat, alkategóriákat hozott létre, olyan címekkel mint például „Tájképek és Ünnepségek”, „Tárgyak és Dekorációk”, „A fotográfia mítosza”, „Nők küszöbön”.
Már van egy egész sorozatom lengyel asszonyokról. Látszólag hasonlóak a pózok és gesztusok alapján – és mégis különbözőek. Gondold meg: a ruhájuk nélkül nem tudsz megkülönböztetni egy tudóst egy paraszttól, egy doktort egy koldustól. A ruhájuk alapján külön tudod választani a lefényképezett nőket, de az ajtó keretéről is, amelyik a régiótól függően változik. Továbbá, a sziléziai nők általában kövérek, míg Białystok környékén magasak és vékonyak.”
A Szociológiai jegyzék elveit a formai következetesség és tipológiai szigorúság, ugyanannak a kompozíciós rendszernek az alkalmazása alapozza meg, a képeket a koncepció konzekvenssége és a tárgy iránti elkötelezettség köti össze. Rydet fotográfiái lakosokat mutatnak, egyéneket vagy családtagokat, egy választott fal előtt ülve a saját otthonukban, egyesen a kamerába bámulva. Ugyanakkor a lehető legnagyobb látószöget alkalmazza, így egyidejűleg a szobát, a fizikai teret is dokumentálja, a ház és a birtok építészeti határvonalaira (ablakok, ajtófélfák, kerítések) vagy egy belső tér dekoratív (vallási portrék, esküvői fényképek, mintás falfelületek, gondosan kidolgozott falfestmények) és praktikus (fazekak, szekrények, vázák, ágytálak, mosóteknők) javainak mindennapos halmazára koncentrálva.
A belső tér annak lakóiról mesél, vezérfonalat adva a ki és mikor kérdéséhez; keresztmetszetet ad az időről és helyről, egy család közös történetéről, egy özvegy elmúlt életéről, egy gyerek gyökereiről. És mégis, a hatalmas kiterjedés és a panorámaszerű teljesség ellenére, a Jegyzék olyan intim portrékat is magában foglal, amilyeneket gyakran csak nyakláncokban vagy a ház elrejtett zugaiban, cipős dobozokban találhatunk. Rydet számos képe éppen ezért sokszor egy portré fegyelmét és egy csendélet leírását kombinálja: látunk egy személyt egy szobában, és látunk egy szobát is, ahogy annak minden egyéni részlete és tárgya megragadja, kidolgozza a kamera előtt lévő személy(isége)t.
A Szociológiai jegyzék ugyanakkor a vizuális művészet birodalma mögé terjed, a rétegekben rejlő információk tudományos relevanciával bírnak a különböző diszciplínák – antropológusok, etnográfusok, szociológusok – kutatói számára. Rydet munkája a részletek és társadalmi mintázatok iránti figyelmességgel reflektál a lengyel háztartások valóságának változó természetére. „Számomra a fotográfia nem csak egy vizuális kép, de mindenekelőtt egy nyelv, amellyel a hétköznapi emberekhez szeretnék szólni, nem a nagy művészekhez. A fotográfia legnagyobb értéke az információ, a tartalom, nem a művészi állásfoglalás, amely mulandó. Minél nagyobb lesz a Jegyzék anyaga, annál inkább hiszem, hogy időtlen lesz.”
/Gáspár Balázs/
Forrás és még több kép:
http://zofiarydet.com