Y kromoszóma a panoptikumban – Krusovszky Dénes: A fiúk országa című kötetének kritikája

Nézünk egymásra az öcsémmel, látom rajta, kicsit bizonytalan, hogy most kell-e sírni vagy nem.

A nyitó novella (Mielőtt apámat kettéfűrészelték) kisfiúja mellett Krusovszky Dénes is érezhetően bizonytalan; leginkább abban, hogy kell-e prózát írni vagy nem. A költő-kritikus idén válogatott esszéi mellett egy novellákat tartalmazó kötetet is megjelentetett. Ez az első komolyabb kirándulása a próza világába, ahol valóban van keresnivalója, de remélhetőleg kinő majd néhány gyermekbetegséget.

krusovszky

A fiúk országának darabjai nem alkotnak novellafüzért, különösebb rendezőelv sincs, legalábbis a címben rejlő trivialitáson túlmutatóan, vagyis az olvasó az Y kromoszóma mentén néz körbe életkortól, családtól, párkapcsolattól, művészettől sújtott emberek problémáin. Ez önmagában még nem baj, de az írások meglehetősen eklektikusra sikeredtek. Van köztük túlfaragott, elnagyolt, és majdnem tökéletesre komponált is. Az viszont tény, hogy ujjgyakorlatnak erősek, és sántikálva, de beváltják az író szándékát, miszerint elcsépelt lélektani mélyfúrások helyett megpróbálja bemutatni, hogy a saját, hétköznapi szituációkban miért nem azt mondjuk, amit mondanunk kéne, és miért nem azt tesszük, amit tenni szeretnénk.

A kötet fülszövegében beharangozott problémaérzékenység is megjelenik: mikrotragédiák egész sora válik láthatóvá. A család, a párkapcsolat, vagy épp a művész-polgár dichotómia által előidézett fuldoklás megannyi indikátor egy emberi élet kisiklásához, és Krusovszky javarészt ezekből válogat hatásvadász túldramatizálás nélkül, már-már megindítóan szenvtelenül. Valami azonban, a szereplők életéhez hasonlóan, kissé – és kevésbé látványosan bár, de – félresiklik a novellákban is.

borító

Krusovszky saját bevallása szerint olyan novellákat akart megalkotni, melyek az életünkről szólnak. Nem szerette volna „elirodalmiaskodni”, de végig vezette a jó prózamondatok megtalálásának kényszere.[1] Az írásokban tagadhatatlanul vannak jól sikerült prózamondatok, sőt néha versrészletnek is felfogható költői képek, de a történet kötőanyaggá silányul közöttük, míg el nem érünk a csattanókhoz. Úgy látszik, Krusovszky megfogadta Poe tanácsát, miszerint a történetet az utolsó mondat kedvéért kell megírni, csak a korábbi részekkel kellene még valamit kezdeni. Egyébként nem is az utolsó mondatok ülnek, hanem az utolsó negyed oldalak. A sokszor unalmassá váló elbeszélés-részeket ugyanis ügyesen vezeti át egy végre kontrasztos végjátékba, ahol már nem csupán a váratlan fordulat a lényeg (igazán váratlan fordulat tulajdonképp nincs is a kötetben). A novellák vége egy 10-15 soros ostorpattintás: korábban látni a csapás irányát, mégis az utolsó mondat visszahúzása miatt üt és kondul. Ezek a pozitívumok azonban nem visznek el a hátukon egy novelláskötetet, amiben különböző szociális attribútumokkal rendelkező fiúk és férfiak frusztrációi között járunk egy furán lecsupaszított panoptikumban.

Az író talán valóban olyannyira félt a már említett túlírástól és „elirodalmiaskodástól”, hogy a szereplők gyakran múlt és karakter nélküli tényként jelennek meg. Van valami felkavaró ebben a szikár csupaszságban és fakticitásban – erre példa a címadó novellában egy embrió és egy Wehrmacht-játékkatona összemérése –, de a kötet akkor is egy olyan szafari, ahol kitömték az oroszlánt, és mellé kitáblázták, hogy épp mit csinál. A szereplők nem jönnek közel, az író nem mesél, meséltet velük, hanem magyaráz róluk és általuk.  Visszafogott, fojtott magyarázkodás zajlik a narratíva központi szereplőiről, másokról, a világról, ami jóvátehetetlen hitelességdeficit. Persze lehet azt mondani, hogy a választott nyelv sajátja ez a hangulat, és Krusovszky ezen akart kísérletezni (és itt erényként megemlíteném A tisztáson E/2 narratíváját is például), de egy elejtett vad képének hosszasan kimerevített leírása nem egyenlő a vadász élettörténetének elmesélésével. A szövegekből hiányoznak kulcsfontosságú tőmondatok és szavak, amit más leíró részek kissé szájbarágós jellege nem képes ellensúlyozni, sőt. Kivételnek számít az Új vadak című novella, ami talán az egyik legjobban sikerült darab, ráadásul szinte egyetlenként jeleníti meg a nem mások által átélt, traumatizált vagy unalmasan frusztráló szexualitást, de ott is csak a maszturbálás bemutatásán keresztül, ami nem más, mint a főszereplő fotóművész életében az önmaga feletti hatalom és szabadság visszaszerzésének eszköze. Sajnálatos módon  azonban ebben a témáját és felépítését tekintve is érdekes novellában is találunk nélkülözhető részeket, az utolsó mondatot pedig fájdalmasan elrontja egy beékelt, túlmagyarázó félmondat.

Megjegyezném, hogy a novella mint műfaj kétségtelenül nem alkalmas széleskörű társadalomlélektani elemzésre vagy egyéni élveboncolásra, de a Krusovszky szereplői a műfaji keretek és a nyelv  sajátosságaira tekintettel is vérszegények. A fakó önreflexiók és a már említett kényszeres magyarázkodás sok helyen átcsúszik egyfajta minimalista giccsbe, amiért őszintén kár.

Bertaux azt mondta a szociológiáról, hogy sokkal inkább a szépírásra kellene hasonlítania ahhoz, hogy a társadalom problémái közel kerüljenek az emberekhez. Ez az irodalmi szöveg hasonló funkciót próbál ellátni, de stilizálóan csonkolt, majd túlmagyarázott. Ezzel a módszerrel nem vagy csak nagyon nehezen lehet az emberi kapcsolatok mögötti pszichés aknamezőt sejtetni, és Krusovszkynak ez túl nagy falat (még).

A fiúk országa tértől és időtől független látleletet próbál felvenni, ám sok a beemelt kortárs kontextuális elem: prágai Erasmus-ösztöndíj (Mélyebb rétegek), VII. kerületi éjszakai élet (Az új vadak), a konceptuális művészet blöffszaga (Ramszesz szeme), vagy akár a 2006 őszén lezajlott események tényanyaga (Ismeretlen égbolt).

Az Ismeretlen égbolt című novella egyébként jó kísérlet a zavargó tömeg és a roham előtt álló lovasrendőr-fal közé szorult abszurditás megragadására. A szétvert fülkében megcsörrenő telefon is okosan használt szürreális ék az azóta agyonértelmezett, átpolitizált ténylegességben, és a félretárcsázó idős hölgy elfojtott tragédiája, valamint a 2 fiatal fiú szorult helyzete új, apolitikus értelmezési keretet ad a máig vitatott eseményeknek.

Összegzésként megállapítható, hogy aki szerette Krusovszky verseit, olvassa bátran a prózáját is, különös tekintettel arra, hogy a kötetben mintha A nyár bemutatása című versének záróképe elevenedne meg:

A víz alatt csillognak a legszebb kavicsok, vagy
ha nem, akkor a legvidámabb, törött üvegek.

Törött, vágásra kész férfitörténetek valóban ott vannak a mélyben, a víz azonban még elég zavaros.

/Koncsik Anita/



[1] Erről lásd bővebben Jánossy Lajos interjúját a szerzővel a litera,hu portálon (elérhető : http://www.litera.hu/hirek/a-kimeletlen-lira-es-a-kolto-prozaja)