Habár a történelem hemzseg a jobbnál jobb fotósoktól, a brazil Sebastião Salgadonál kevesebb olyan fényképész van, aki megérdemelné, hogy egy egész estés dokumentumfilmet forgassanak róla. A világ egyik legismertebb szociofotósa, a német filmgyártás atyaúristenével, Wim Wenders-szel (Berlin felett az ég, Pina, Párizs, Texas) fogott össze és elkészítették a dokumentumfilm történelem egyik legkiválóbb darabját. A rendező még a 80-as években bukkant rá a fényképész műveire egy Los Angeles-i galériában, ahol a fotók látványától egyszerűen „eldobta az agyát” és tudta, hogy egyszer mindenképp szeretné megfilmesíteni a művész életét. A filmtörténet géniusza, Salgado fiával, Julianoval karöltve hozta létre a különleges mozi élményt, mely már a Cannes-i filmfesztivál zsűrijének különdíját is bezsebelte.
A világhírű fotográfus negyven éven át járta be a földi pokol bugyrait és dokumentálta a kontinensek legsötétebb eseményeit. A fényképész tanúja volt az emberi faj gyomorforgató tetteinek, melyek miatt egy időre teljesen kiábrándult az emberiségből és ez alkotói munkájára is erősen rányomta bélyegét. A film Salgado portréja, mely jó pár mélyütést bevisz a nézők lelkébe és időnként eléri azt is, hogy mi magunk is elborzadjunk a saját fajtánktól. A brazil születésű Salgado korai élete egyáltalán nem a kamera körül forgott, sőt sokáig semmilyen kapcsolata nem volt a fényképezéssel. Közgazdász végzettséggel évekig dolgozott a pénzügyek birodalmában és munkájának köszönhetően számtalan egzotikus országba eljutott. Gyermekkorát egy általa földi paradicsomnak nevezett brazil farmon töltötte, ami a természet szeretetére és az ember-környezet szimbiózisának fontosságára nevelte, de ez a hatás fotós munkáiban is erős központi szerepet töltött be.
A film a fényképész karrierjének valamennyi állomásán végigkalauzol. Kezdeti fotósorozatai elsősorban emberi tragédiákat mutatnak be: fejlődő országok szegényeit, népirtásokat, betegséget, háborúkat, a Dél-Afrikában tomboló éhínséget és a migrációra kényszerült emberek tömeges vándorlásait az egész világon. A képeken keresztül részesei lehetünk azoknak az utazásoknak, ahol leperegnek előttünk a 20. és a kora 21. század legborzasztóbb eseményei, melyeknek kiváltója a Salgado által legkegyetlenebb állatfajként titulált teremtmény, maga az ember. A képek önmagukban szívfacsaróak, de megsózva Salgado történeteivel, sokkoló erővel bírnak. Lehetetlen nem együtt érezni a fotóssal, aki ennyi szörnyűség tanújaként egy ideig minden reményét latba dobta az emberiséggel kapcsolatban. A film Salgado legismertebb képein keresztül csorog végig, felbukkan például leghíresebb sorozata a Serras Pelada aranybányáiban készült fotóesszé is. Bár a Salgado-rajongó nézőknek a felvételek nagy része ismerős lehet, a személyes narráció és a képek létrejöttének szomorú kulisszatitkai még mélyebb jelentéssel ruházza fel a fényképeket. A fotós beavat legtitkosabb gondolataiba és érzéseibe is, így a vizuálisan vonzó, kivetített fotók egy személyes és érzelmes narratívát is kapnak. Az érzelmi töltöttség óriási erővel bír, és a Salgado történeteivel párhuzamosan mutatott képek teljesen beszippantják a nézőt. A fotók egy félig átlátszó tükörre vannak kivetítve, lehetővé téve azt, hogy a kamera hol a fotográfiákat, hol pedig az azokról beszélő Salgado arcát mutassa. A fotós miközben képeit nézi, maga mesél születésük körülményeiről, de az időnként felbukkanó fej mégsem töri meg a kép sztorijának lendületét. Wenders zsenialitását mutatja, hogy a frappáns vizuális megoldással tökéletesen eléri, hogy a néző egyaránt lubickolhasson a képek látványában, miközben azok keletkezéstörténetét hallgatja. Az egymás után pergő képek időnként epikus zenei aláfestéssel vannak megfűszerezve, mely még inkább hatása alá vonja az embert. Az emberi szörnyűségeket hihetetlen empátiával és vizuális érzékenységgel bemutató Salgado tehetségére, a világhírű Magnum is felfigyelt, azonban két év után a fotós kilépett és feleségével, Leilaval együtt megalapították az Amazonas Images ügynökséget.
A számtalan borzalom után, Salgado totálisan kiábrándult az elkorcsosodott emberi fajból és ez arra ingerelte, hogy a világtól távol, a természetben találjon vigaszt és menedéket, olyan helyeken melyet még nem fertőzött meg az elállatiasodott ember. A fényképész meséje nem mentes a felemelő végkifejlettől. A csalódott Salgado végül újra megtalálta következő célját, és ismét elkezdett hinni valamiben. A tragédiákra fókuszáló fotósorozatai után a művész visszatért Brazíliába, ahol szomorúan szembesült azzal, hogy a korábban zöldellő családi farm a szárazság miatt teljesen kipusztult. Feleségével egy minden eddiginél hatalmasabb újratelepítésbe kezdtek és az évek alatt a folyamatosan fejlesztett eljárásoknak köszönhetően, sikerült egy komplett esőerdőt megteremteniük. Az Instituto Terra program annyira gyümölcsözőnek bizonyult, hogy az eljárással számos egyéb erdőt telepítettek újra szerte a világon és inspirációként szolgáló ökológiai példakép lett. Salgadot maga a természet sarkallta arra is, hogy ismét a kamerához nyúljon és elkészítse a közel nyolc éven át tartó Genesis című sorozatát, érintetlen területeket, vadon élő növényeket, állatokat és törzseket bemutatva, egyfajta tisztelgés gyanánt a föld szépsége előtt.
A film lehengerlően meséli el azokat a történeteket, melyek Salgado képei mögött rejtőzködnek, és talán soha nem kerülnének napvilágra. Egy zseniális alkotás, mely méltóképp tiszteleg egy kiváló fényképész páratlan tehetsége előtt.
/Melis Dóra/
A film hivatalos premierje október 15-én, Franciaországban volt. trailer: