Szarka Klára: Elbeszélő vagy eltakaró sajtóképek 2. rész

Költségtakarékos sztárvilág

A „mit mutatok, és mit nem?” alapkérdése a bulvársajtóban egy kissé másképpen tehető föl. A bulvárlapok nem szépelegnek, sőt gyakrabban éri őket az alpáriság, durvaság vádja, mint a hamis megszépítésé, ám a primer, naturális látvány nem feltétlenül valóságfeltárás. Arról ne is beszéljünk, hogy a durvaságok ellenére a bulvárlapok képi világának zöme is a magazinvilág univerzumába tartozik. Különösen mióta a kereskedelmi tévékkel egymást erősítve – meglehetősen költségtakarékos módon – futószalagon gyártják közös erővel a „sztárokat” és „szenzációkat”. Már nem kell az igaziak után loholni, gomba módra születnek és tűnnek tova a tévékben, lapokban felbukkanó, semmiről sem híres, de a nagyközönség számára ismerős arcok. Manapság, a valóságshow-k korában már nem kell fürkészni a közönség ízlését, hanem rövid összehangolt munkával egészen egyszerűen csak ki kell alakítani azt. A vizuális eredmény meglehetősen igénytelen és unalmas.

Maradjunk inkább a durva valóság bulvárképi ábrázolásánál! Egyik korábbi írásunkban már utaltunk rá, a rendszerváltozás fotóriportereinek valóságfeltáró bátorsága meglehetősen felemás. Különösen érvényes ez a bulvársajtóra. Bár a pártállami sajtóhoz képest számos olyan dolgot láthatunk a lapokban, ami azelőtt elképzelhetetlen volt (vért, halottat, nyomorultat, kiszolgáltatott, önmagát nevetségessé tevő, leleplező embert stb.), mégis hiányérzetünk marad. A „kegyetlen valóságot” elbeszélő képek szinte kivétel nélkül olyanokról készültek, akiknek csekély az önérvényesítő képességük, akik kiszolgáltatottak. Nem merik megakadályozni a fényképezést, vagy nincsenek tisztában azzal, hogyan fognak megjelenni az újságképen, milyen lesz az olvasata az ábrázolásuknak. Így aztán a nyomor, elesettség, tudatlanság jószerivel egzotikumként mutatkozik meg a bulvárlapok hasábjain. A látvány gúnyt vagy legfeljebb borzongást vált ki a nézőkből. Nyilván az „elitet” a maga valóságában elbeszélni sokkal nehezebb. Ám az mégiscsak elgondolkodtató, hogy másfél évtizeddel a rendszerváltozás után jószerivel egyetlen olyan képsorozatot sem láthattunk, amely többet és mást mutatna a felső tíz- vagy akár százezerről, mint amit az mutatni szándékozik saját magáról. Ha végignézzük a magyar sajtókép éves seregszemléit, a sajtófotó- kiállításokat, sok érdekes és jó fotót láthatunk, de arról, hogy mi is történt lényegében e hazában, hogyan élnek a magyarok, milyenek is vagyunk most, és hogyan változunk, arról nem kaphatunk átfogó képet. A magyar sajtókép nem beszéli el, hogy milyen a magyar valóság: hogyan alakultak át a városok és falvak, milyen új szokások és életformák jöttek létre, milyen új figurák jelentek meg a társadalmi küzdőtéren, hogyan él legújabban a tanyák népe, milyenek is mai valójukban a cigányok Magyarországon, mások-e a fiatalok és a gyerekek, mint húsz éve, s ha igen, mennyiben, és így tovább, a hiányzó témák hosszú oldalakon sorolhatók. Tizenöt év lapjait áttekintve csak esetleges, mozaikos információkat kaphatunk. A hiány nem róható föl bűnükül sem a bulvárlapoknak, sem általában a fotóriportereknek. A fényképészek megrendelésre dolgoznak.

 

Az arc tisztelete

Ha már a sajtófotó-kiállításoknál tartunk, annyit mindenképpen megállapíthatunk, hogy a viszonylagosan legteljesebb kép a politika világáról, a politikusokról rajzolódik ki. A politikusok ábrázolása jól mutatja, mit és hogyan képes a sajtókép el- és leleplezni a valóságról. Már említettük, hogy a fotóriporterek tanultak a műtermi, a portréfényképészektől is. Egy képzett riporter tisztában van azzal, hogy milyen objektívvel, milyen szögből és irányból, milyen megvilágítási viszonyok között hogyan viselkedik ugyanaz az emberi arc. Azt még a rémfilmeken nevelkedett átlagember is tudja, hogy az arc alulról megvilágítva démonivá tehető, hogy a lágy szórt fény elleplezi a bőr hibáit, szemben az éles megvilágítással stb. Pár perces összpontosítással egy profi bárkiről képes előnytelen, nevetségessé tevő, dehonesztáló fényképet készíteni. Sajnos, fordítva ugyanez sokkal nehezebb: a fotográfus csak hosszú és fáradságos munkával, sok tapasztalattal, beleérző képességgel és tehetséggel képes még csak nem is előnyös, hanem igazán hű arcképet készíteni valakiről. A hivatásos fényképészek számára elemi etikai előírás az arc tiszteletben tartása, hiszen a modell teljességgel kiszolgáltatott a fotózás közben, s mint említettük, hülyét bárkiből könnyedén lehet csinálni.

Ha ebből a szempontból tekintjük át a magyar sajtó képi világát, inkább pozitív mérleget vonhatunk, mintsem negatívot. A kezdeti, 1990-es évek eleji szabados sajtóvilágot leszámítva, amikor a riporterek egyik része nem tudott ellenállni annak a kétségkívül vonzó kísértésnek, hogy vadásszon a politikusok, különösen a képviselők grimaszaira, lassanként lecsitult a láz, s a fotóriporterek újra kellő szakmai önmérsékletet tanúsítottak. Általánosságban elmondható, hogy ijesztőnek, nevetségesnek, szánalmasnak azok a politikai szereplők látszanak a lapok hasábjain, akik valóban azok is. Talán csak bizonyos jobboldali orgánumok lépik át az önkorlátozást, s esnek bele abba a hibába, hogy akit nem szeretnek politikai nézetei miatt, arról időnként előnytelen fényképet mutatnak. A 2003-as sajtófotó-kiállítás idején a jobboldal fényképészei ellenkiállítást szerveztek, a tárlat plakátján egy olyan portré volt látható Kende Péterről, amelyik finoman szólva dehonesztáló. A Viktor című meglehetősen nagy indulatokat kavart könyv szerzőjére jogában áll bárkinek haragudni, de egy ijesztően grimaszoló portréval harcolni ellene, meglehetősen olcsó dolog. Hiszen, mint már mondtuk, egy profi fényképész bárkiből képes hülyét csinálni néhány perc alatt.

 

Mindent összevetve elmondható, hogy a magyar sajtókép általában nem próbálja durván elleplezni, elhazudni a valóságot. A magazinok és bulvárlapok képi világa nagyobb részben nem a valóság tükröződése, hanem egy teremtett világ, egy sokak által vágyott konzum univerzum vizuális megjelenítése. Az persze kérdéses, hogy a képek nézői mennyire vannak tudatában ennek. A politikai sajtóban megjelenő képek zöme szakmailag korrekt, időnként a fénykép valóság-mozzanatokat beszédesen összekapcsoló jellegét kihasználva, mögöttes tartalmakat elbeszélő, feltáró jellegű. Ám a tematika meglehetősen egysíkú. A fénykép mint a változásokat dokumentáló, a rejtett társadalmi-politikai összefüggéseket feltáró eszköz a magyar sajtóban már és még jószerivel ismeretlen. Néhány – átmenetinek látszó – vadhajtástól eltekintve a magyar fotóriporterek tiszteletben tartják az emberi arcot, s ha portrét kell készíteniük, nem a saját előítéleteik, politikai vonzalmaik irányítják őket, hanem a kamerájuk elé került modell minél hűségesebb megörökítése.

Ha hiányérzetünk van a magyar sajtókép valóságot elbeszélő természete miatt, akkor inkább az el nem készült képeket kellene sorra vennünk. Mindazt, és mindazokat, ami és akik nem szerepelnek a lapok hasábjain. Hosszú hiánylistát állíthatnánk össze, de ezt a soha el nem készülő regisztert nem a fotóriportereknek, hanem a lapok főszerkesztőinek és tulajdonosainak kellene átadnunk.

Arra biztatva őket, hogy ne csak a pillanatnyilag érdekesnek és fontosnak látszó megörökítését engedélyezzék a riportereknek. Manapság jószerivel sehol nem dolgoznak eleve archiválás céljára a fényképészek, nem örökítenek meg olyasmit, ami az adott pillanatban esetleg nem látszik túlmutatni önmagán, hanem éppenséggel a leghétköznapibb valóságunk szinte unásig ismert része. Nos, éppen az ilyesmi válhat jelképessé, amikor olyan gyorsan tűnik el az életünkből, mintha soha ott sem lett volna. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárába például csak komoly erőfeszítések árán sikerült egy fotót szerezni az „otthonkát” viselő közép-európai asszonyról, pedig magyarázni sem kell, hogy egy egész korszak lényegének, sava-borsának megértéséhez mennyire hozzátartozik ez a több országban is elterjedt női ruhadarab. Csakhogy a fotóriportereket divatbemutatókra küldték, esetleg hírességeket kaptak lencsevégre, akik a legújabb divat szerint öltöztek, s arra éppenséggel senkinek sem volt szüksége, hogy az otthonkás Mari néniről tartson egy jellegzetes felvételt az archívumában.

Ráadásul a digitalizáció amúgy is veszélyt jelent az archívumokra. Ha a negatívot teljesen kiszorítja a digitalizáció, akkor az esetleg elkészült felvételt is a pillanatnyi szeszélynek megfelelően tartják meg, vagy törlik le a gép memóriájáról. Az archívumot kialakítani, anyagát feldolgozni, kezelni egyébként is költséges és nehéz mesterség, a médiapiac hatékonyságot növelni kénytelen irányítói rövidlátásukban könnyedén megszabadulnak a dokumentálás nyűgétől. Márpedig, ha nincsenek meg múltunk képei, ha nem tudjuk elbeszélni azt, hogyan éltünk tavaly, vagy tíz és száz éve, akkor a jelenünk megértése és értő elbeszélése is veszélybe kerülhet. Nem is kell, hogy bármilyen hatalom gonoszul tiltson és manipuláljon: a saját tudatlanságunk szab határt hiteles elbeszélő képességünknek.

Másodközlés, első megjelenés a Médiakönyv, 2003 című kiadványban.

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks