Stephen Shore

Hat évesen már képeket hívott elő, tizennégy évesen pedig Edward Steichennek prezentálta a portfólióját. Huszonnégy évesen a második olyan élő fotós volt, akinek önálló kiállítása lehetett a Metropolitan Múzeumban.

 

Stephen Shore 1947. október 8-án született és igen korán elkezdett a fotózás iránt érdeklődni. Alig hat éves volt, amikor egyik nagybátyjától ajándékba kapott egy filmelőhívó készletet, három évvel később pedig már egy 35 mm-es kamerával készítette első színes képeit. Tíz éves volt, amikor megkapta Walker Evans “American Photographs” című albumát, ami komoly hatással volt rá. Tizennégy évesen aztán gondolt egyet, és felhívta Edward Steichent, aki akkor a Museum of Modern Art kurátora volt, hogy szeretné neki a fényképeit megmutatni. Steichen azonnal felismerte Shore tehetségét és három képét meg is vette.

1964-ben találkozik Andy Warhollal és elkezd eljárni a stúdiójába, a Factoryba. Fotózni kezdi Warholt és a körülötte lévő kreatív művésztársaságot, és egész későbbi munkásságára kihat, hogy testközelből láthatja Warhol alkotói folyamatát. Azt tapasztalja, hogy munkája során Warhol folyamatosan döntéseket hoz, Shore ezt a nagyon tudatos gondolkodást viszi át saját munkájába is.

 

1971-ben önálló kiállítást kap a Metropolitan Múzeumban, az igazi áttörést azonban a következő év hozza el számára. Egy barátjával kocsival elutaznak Texasba, és a fiatal fotós előtt, aki addig Manhattanből se mozdult ki, egy egészen új világ tárul fel. Az anyósülésről nézi a tájat, a városokat, embereket, rácsodálkozva a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokra is. Elkezdi fotózni, amit lát és ami érdekli – és minden érdekli, a lift gombjától a taxiban található elválasztó plexilapig mindent lefotóz.

 

‘72-ben kiállítják a képeit (American Surfaces), nem sokkal később pedig Paul Stranddel ebédel, aki nagyon kedvesen közli vele, hogy magasabb érzéseket nem lehet színesben kifejezni. Ekkoriban a műalkotásként elfogadott kép fekete-fehér volt, Shore-nak azonban meggyőződése, hogy ha annak a kornak az ízléséről akar mesélni, amelyikben él, akkor ehhez a színekre is szükség van, ezért kizárólag színesben fotóz.

Ráadásul nem keretezi be képeit, egyszerűen a falra ragasztják őket, több mint kétszáz kép kerül egy kis terem három falára, egymás mellé-alá. A képek kicsik, arra kényszerítve a nézőt, hogy megálljon és megnézze őket közelebbről.

 

Következő útja során ismét azt fotózza, ami utazása során elé kerül, azonban egészen más technikai megközelítéssel – áttér a nagyformátum használatára. Míg az American Surfaces alapvetően pillanatképekből állt, új anyaga, az Uncommon Places (1982) már tökéletesen azt testesíti meg, amit Warholtól ellesett, minden egyes kép tudatos döntések sorából születik meg. Persze már csak anyagi okokból is (egy kép 15 dollárba került) alaposan meggondolta, hogy egy képet melyik pontról készít el, ne menjen-e pár centivel arrébb.

 

Ahogy egy interjúban elmondja: a fotós teljesen önkényesen dönthet arról, hogyan készíti el fényképét. Kiszállhat az autóból, elmehet az autópálya széléig, és készíthet egy olyan képet, amelyen olyan tájat látunk, melyet emberi kéz még nem érintett. Vagy megállhat pár centivel arrébb, hogy látszódjon az utat szegélyező korlát, és egy teljesen más képet kapunk. És ez a tény, hogy ez a döntés ilyen drasztikusan meg tudja változtatni a jelentést, ez nagyon érdekessé teszi döntéseink súlyát.

 

A kérdésre, hogy nem zavarja-e, hogy ma a képeit esetleg nosztalgikusnak, giccsesnek látják, azt válaszolja, hogy azért komponált sokszor autókat a képekre, hogy ezzel jelezze a korszakot. Egy fekete-fehér felvétel egy utcáról sokszor nem mérvadó, hiszen az épületek nem árulkodnak feltétlenül az adott korszakról, az autók viszont igen. Az autók jelenléte ad egy időbeli perspektívát is a képeknek és számára ez fontos volt.

 

Alkotói munkája számára a benne felmerülő kérdések megválaszolását jelenti. Sokáig folyamatosan újabb kérdések merültek fel benne, amikor egyet megválaszolt magának, jött egy újabb. Aztán ez abba maradt, és lassan rájött, hogy minden kérdést megválaszolt magának, ezért most valami új szakasz fog jönni számára a fotózásban. Feleségével Montanába költöztek, elkezdte a tájat fotózni. Rájött, hogy színesben nagyon nehéz úgy tájat fotózni, hogy ne váljon naptárfotóvá, ezen kezdett el dolgozni, hogy ezt hogyan lehet megoldani. Találó hasonlattal ezt a folyamatot úgy írja le, hogy ahogy 11 hónapos korunkban még azon gondolkodunk, hogy hogyan kell járni és ezt kell megtanulnunk és rájönni a működésére, felnőve ezen már nem kell gondolkodnunk, csak megyünk. Ekkor viszont már újabb kérdések adódnak, például az, hogy merre induljunk.

 

 

 

Források:

 

http://en.wikipedia.org/wiki/Stephen_Shore

http://www.afterimagegallery.com/shore.htm

http://www.theartnewspaper.tv/content.php?vid=598 (videóinterjú)

http://www.theartnewspaper.tv/content.php?vid=544 (videóinterjú)

http://www.americansuburbx.com/2010/04/interview-uncommon-interview-with.html

http://www.getty.edu/art/gettyguide/artMakerDetails?maker=3666&page=1

http://seesawmagazine.com/shore_pages/shore_interview.html

 

 

Videók:

 

Stephen Shore in Paris, 2010

American Beauty

Stephen Shore – Dublin

Stephen Shore Photography

http://www.youtube.com/watch?v=d0RDnumXBcM

Der rote Bulli kommt.

http://www.youtube.com/watch?v=MVq4jDy2_Dg

Stephen Shore on the Road