„Egy művészbarátság története”, ezt az alcímet viseli a Nemzeti Galéria kiállítása, s a kiállítótérbe lépve a két művész barátságáról szóló idézet és falnagyságú vetítés fogadja a nézőt: fényképek és részletek Rippl-Rónai és Maillol visszaemlékezéseiből. A kiállítás történetbe ágyazza anyagát, következetesen valósítja meg az igényt, hogy a barátságban álló két művész munkáit egymás mellé helyezve, a kapcsolódási pontokat, a közös történetet, egymás melletti munkát és a közös hátterüket láthatóvá tegye.
Az anyag átfogó elrendezésében előrehaladó időrend érvényesül, a még Munkácsy-tanítvány Rippl-Rónai Párizsba érkezésétől és ott Aristide Maillollal való megismerkedésétől haladhatunk az ezredforduló és a későbbi évek felé.
Az indulás az 1890-es évek iránykereső időszaka; az ezt a korszakot bemutató első két és fél terem képei önmagukban erősebbek annál, mint hogy csak felvezetésként szolgálnának. A történet kezdetének egymásra hatással, egymás mellett készülő szimbolizmus-közeli portréképei szerepelnek itt. Egyes képeken a figuraábrázolás mögött az elmosódó háttér, a világ álomszerű, formájukat alig mutató dolgok éppen hogy ki nem adják rejtett jelentésüket. Máshol a háttér szinte csak éter, amelyben az arckép megjelenik.
A mély színű falak előtt és határozott sötétítésben a koncentrált megvilágítás szinte kivágja a képeket környezetükből. Kissé lebeg és háttérbe húzódik minden a kiállítás exponált tárgyain kívül. Az Andrássy-ebédlő enteriőrjének terveit bemutató sarok hatásos illúzióval von be egy olyan mintha-térbe, amely Rippl-Rónai tervező munkájának eredménye.
A képi anyagot kísérő feliratok a művészi karrier alakulása mellett annak történetébe avatnának be, hogyan laktak, kit szerettek, hogyan kerestek, hogyan rendezték be lakásukat – Rippl-Rónai, Lazarine, Maillol, Clotilde, Knowles. Ha beleolvasunk ezekbe a szövegekbe, a hatások történetének és a karrier történetének elbeszélése talán rávesz, hogy a tudásukkal, rajtuk keresztül tekintsünk a képekre, de ha ezt elkerüljük, a tematikus vonalak maguktól is jól láthatóak.
A kiállítás első szakaszára jellemző, hogy szinte monokróm és rafinált, döbbenetes színhatásokat produkáló képek váltakoznak egymással. A kísérő szöveg és a művészettörténeti háttérismeretek ellenére is előfordulhat így, hogy simán elsétálunk a Pöttyös ruhás nő mellett, meglátva a szomszédjában levő sugárzó zöld Kalitkás nőt.
A Rippl-Rónai és Maillol pályáján is kibontakozó átfogó művészeti hozzáállás, azaz érdeklődés a festészeten kívüli képzőművészet és az iparművészet iránt megjelenik Maillol szobrain vagy például Rippl-Rónai tányértervein (elsősorban azonban a szőnyegeken). Ha betekinteni talán még nem, a kiállított anyag, a szőnyegtervek, legalább sejteni engedik, mi történt, amikor a művészek az általuk „dekoratív művészetnek” nevezett formák felé fordultak.
A kiállított szőnyegtervek mellett szerepel – a hosszúkás terem mintegy csúcsán – a kiállítás egyik legnagyszerűbb darabja, a lélegzetelállító Vörös ruhás nő, Rippl-Rónai lenyűgöző nőalakjainak egyike.
Külön szakaszban találjuk a híres Whistler-kép által inspirált festményeket; ezek között az Öreganyám, amellyel Rippl-Rónai élete legnagyobb sikerét aratta, és amelyet követően a Nabik körébe beállt. Az így egymás mellé helyezett képek elkerülhetetlenül kihívhatják kíváncsiságunkat a hatások, imitációk vagy az alkotás során levont tanulságok sokszor rejtve maradó és csak a művészettörténeti érdeklődés számára láthatóvá váló összefüggései iránt.
A Nabikhoz fűződő kapcsolatot mutatja be egy szakasz, amelyben Rippl-Rónai („a magyar nabi”) mellett például Knowles vagy Pierre Bonnard nyomatai láthatóak. Ezek ismét jó eséllyel megállítják a nézőt. Nagyszerű színes nyomatokkal találkozhatunk melyek például a párizsi életet és különböző enteriőröket ábrázolnak sorozatban – érdemes előttük többször elsétálni.
Bő sor rajz, vázlat, tus, akvarell, előkészítő rajz, illusztráció; vázlatfüzetlap és litográfia szerepel itt – ezek a változatos, többnyire mind eleven munkák sikeresen hozzák közel az alkotók majdhogynem mindennapi, gyakran a kész műveken inneni oldalát, miközben csodálatra késztetnek találataikkal. Ezek a kisművek, a kiállított vázlatdarabok és a munkafolyamatra magára utaló részletek feloldják a nagy művek előtt kötelező, kvázi templomi, „perfekt-érinthetetlen” hangulatot, és lehetővé teszik, vagy legalábbis invitálnak megkísérelni, az élettörténet (azazhogy az élettörténet-léptékű művészettörténet) közelebbi aspektusból való rekonstrukcióját.
Itt is feltűnhet (például a gyertyánál olvasó nőt ábrázoló nyomat esetében), ami más Rippl-Rónai képeken is sokszor jellemző: az elforduló, eltakart, csak részlegesen látszó arcok; jelen levő, mégis elrejtőző gondolatok; saját világukba bújó jelenségek ábrázolásai. Különleges intenzitásúak ezek a zárt képek.
A néző figyelme, a kiállítás követése során, többszörös léptékváltásnak van kitéve: a háromlépéses képektől a terem túlvégében elhelyezett, egész falat beborító fényképig a különböző méretek, távolságok és műfajok más és más megfigyelői helyzetet kívánnak tőlünk.
A kiállítás utolsó szakaszai Rippl-Rónai és Lazarine Banyuls-ban, Maillolnál tett látogatásának időszakából és a későbbi évtizedekből merítenek. Az 1899-es, Maillol szülővárosában, a francia-katalán vidéken készített Rippl-Rónai képek fordulatot vesznek a korábbi „fekete képek” világától egy sokkal színdúsabb festészet felé. Könnyű öröm a tengerparti vagy a Banyuls-környéki tájat ábrázoló, különös színvilágú festményeket szemlélni. Egyben ismét olyan része a kiállításnak, amely önmagában megéri az elmélyült figyelmet.
Az utolsó teremben Maillol és Rippl-Rónai későbbi, a századfordulót követő munkái láthatóak; Maillol A Földközi-tenger című szobra, Rippl-Rónai enteriőr-képei, pár remek a tördelt, pöttyös festményei közül (egy-egy a „kockacukor”- és a „kukorica”-stílusban) – nagyszerű képek; néhány olajfestmény és vázlat 1914-ből. A háttérben különös hangulatfestésként jár körbe-körbe a termekben vetített kísérő-rövidfilmek közül az egyik aláfestő zenéje, a Clair de Lune.
Kiállítás kapujában nálunk ritkán szerepel az összeállítók arra vonatkozó javaslata, mennyi időt szánjunk az anyagra, ahogy mondjuk azt sem határozzák meg, melyik műtárgyat a terem melyik pontjáról vehetjük legjobb esztétikai sanszokkal szemügyre. Az pedig előfordul (van, akivel), hogy átnyargaljuk a kiállítást – a pörgő képek, a cover flow univerzumában, a regnáló lapos metafora szavaival: „felgyorsult világunkban” – ez nem valószínűtlen éppen. A kísérő szövegek ugyan lassítanák a nézőt, de ezek sem alkalmaznak kényszert, és mennyiségük sem elbizonytalanítóan sok; s amellett, hogy a karrier-, hatás- és barátság-történeti kontextus érdekes és lényegi módon hozzájárul a kiállításhoz, akár figyelmen kívül is hagyható – ha türelmetlenek vagyunk. Ezt a kiállítást azonban érdemes nem átrohanni: a kiállított darabok jelentős része megéri az alapos figyelmet, s a nézőnek sokszor meg kell keresnie azt a térbeli pontot, ahol a szemlélt kép legjobban összeáll. Bejárni való tárlat tehát. (Egy konkrét tipp: a Place de l’Observatoire például, lenyűgöző 1914-es párizsi festmény, úgy vettem észre, a terem kétharmadáról nyílik ki.) A lassú (de nem feltétlenül aprólékos) bejárás könnyen kitölthet nagyjából egy órát.
/Gy. Molnár Kadosa István/
A kiállítás április 6-ig tekinthető meg Magyar Nemzeti Galériában..
További információk:
http://www.mng.hu/kiallitasok/idoszaki/aktualis/rippl_maillol_nyito
A felhasznált kép forrása:
http://www.franciaintezet.hu/