Életem első tekercs filmjét egy Voightlander Bessa-L gépvázzal fotóztam, nagylátószögű objektívvel. Azt mondják, a nagylátószög-szerelmet kinövi az ember. Hát majd meglátjuk… Egy Szeged melletti tanyán készült az egyik kedvenc képem egy gazdáról 2012 decemberében. Ez év tavaszától van fényképező a kezemben. Sokszor csak egyféleképpen mennek a dolgok, ha az ember rögtön a mélyvízbe ugrik, így tettem én is azzal, hogy jelentkeztem az Origohoz fotóriporter gyakornoknak. Itt töltöttem 2012 nyarát és kísérgettem szorgalmasan a hazai neves riportfotósokat az ország számos pontjára. Az első megjelent önálló anyagom egy gombásszal és a kutyáival készült riport volt a Jászságban.
Ezt követően jelentkeztem csak a Szellemképbe. A „személyes tér” című házi feladatra készült anyagomon éreztem először életemben, hogy én is igazán benne vagyok. A téma miatt ez szinte elkerülhetetlen volt, de nem volt egyszerű túllépni a triviális tereken.
A Szellemkép nem csak amiatt volt fontos, hogy észrevétlenül is belecsempészte a hétköznapokba a fotóról való gondolkodást, hanem a táborok miatt is. Egy kolléganőm kérdezte a Velvetnél mikor odakerültem, hogy mik azok a témák, amik leginkább érdekelnek a fotózásban. Elgondolkodtam és mivel akkor voltam épp teljesen elmerülve a riport kurzusban, aminek a témája a Keleti pályaudvar volt, így azt válaszoltam, hogy az emberek, a munkások, most épp a vasúti szerelők. „Hát, valakinek azt is szeretni kell…”
Kíváncsi voltam, hogyan reagálnak az emberek, ha egyszerűen leszólítom őket az utcán, hogy szeretnék egy portrét csinálni róluk. A tapasztalatok szerint sokszor az volt a döntő hogy iskolásként mutatkoztam be, ami „ártatlanabbnak” hangzik, és amivel szemben az emberek sokkal megengedőbbek. Igazából meglepő módon kevés visszautasítást kaptam. Nagyon sok esetben egy fotózás alakalmával fontos a bizalom elnyerése és azon túl is, hogy az ember beépüljön az adott közegbe, kvázi láthatatlanná váljon. Egy újságíró mellett a fotós könnyebben lesz láthatatlan, önálló munkánál ez nehezebb feladat. Nyáron egy teljes napot töltöttem egy tanyán egy ismeretlen családnál. Bár roppant kedvesek voltak, mégsem sikerült integrálódnom, és végig én maradtam a figyelem középpontjában, nem pedig ők. Ezzel ellenben az idei pacsai táborban sokkal könnyebben ment ez a feladat. Találkoztam egy kislánnyal, aki az első pillanattól fogva kedves volt velem és engedte, hogy úgy fotózzam miközben játszik, jön-megy, mintha ott sem lennék. Az ilyen helyzetek is csalókák, hiszen az abszolút közvetlenség miatt könnyen alakul ki kötődés adott téma felé, ami pedig veszélyezteti az objektív nézőpontot.
Május elsejei házi feladatunk a Szellemképben a majálisi forgatag volt 12 képben. Ez akkor nekem nagyon nem sikerült, és nem is gondoltam, hogy később a Népligetben rendezett Szeptemberfeszten nekem is megszületik majd a magam vurstlis képe.
A női magazinok igen hasonló témákkal foglalkoznak, erre kerestem néhány példát. Megvannak az apró szerkesztőségi fotózások, a villantások és a jó pasik egyaránt. Nincs ez máshogy a Life.hu és a Velvet esetében sem. Ugyanúgy vannak interjúk, ugyanazok a fesztiválok, divatbemutatók és koncertek. Itt is sok múlik az újságírón a tartalom szempontjából, hogy őt mi érdekli és ennek fényében mit kap az olvasó, egy fiatalos vagány tartalmat vagy egy éltesebb korosodó művésznőt.
Sosem hittem, hogy egy nap alatt letekerek 70 km-t biciklivel. Magyarországon is keresztül megy az Európát átívelő Eurovelo 6 bicikliút. Egy vállalkozó szellemű újságíróval egy nap bejártuk ennek budapesti szakaszát az M0-s déli pontjáról az északiig.
Elmondhatom magamról, hogy fotóztam pornószínésznőt is. Ugyan nem egy forgatáson, hanem egy cirkuszi porondon készült Aleska Diamond élete második fellépésére a levegőben egy karikán.
Az ember életében váratlanul jöhetnek olyan anyagok, amiket egyszerűen csak szeret. Eszem ágában sem volt egy hétvégi napomat azzal tölteni, hogy kiutazok a város szélére egy középiskolába pékversenyt fotózni. Viszont mikor már ott voltam úgy élveztem az egész napot, hogy az egyik legkedvesebb anyagommá vált.
Ugyanakkor megvannak a munka kellemetlen pillanatai is, mikor valaki egy fotó és egy exkluzív anyag kedvért bolondot csinál magából, vagy mikor pont az interjú napján éktelenkedik valakinek az arcán egy jókora herpesz vagy hasonló. Vagy egy nehéz sorsú emberről öt percben megcsinálni a lehető legbensőségesebb képeket. De hozzá kell szokni az olvasókat olyannyira érdeklő cici és popivadászathoz is. És kellemetlen a soha meg nem jelent anyag is, amivel az ember hosszú órákon keresztül dolgozott.
Viszont a fotózással sokszor el lehet jutni olyan helyekre, ahova más esetben akár soha. Ilyen egy klipforgatás, művésztelepen élő művészek otthonai, a Korda-villa, zenés-táncos műsorok forgatása, a Való Világ villa, különböző fesztiválok, versenyek. A fesztiválok a kötelezőkön túl jó terepet kínálnak saját ötletek megvalósítására. Az idei Sziget fesztiválon arra kértem lányokat, hogy gondoljanak valamire nagyon erősen, és így készítettem róluk portrékat.
Nem vagyok vallásos, valószínűleg ezért vonz a vallásosság témája. Elkezdtem egy sorozatot olyan fiatalokról, akik minden hátszél és családi ráhatás nélkül teljesen saját elhatározásból döntöttek úgy, hogy a vallás felé fordulnak.
A színház valamilyen formában mindig is része volt az életemnek. Hat évig jártam színjátszóra. A legelső félig-meddig jó képem is a színházhoz köthető, ez pedig itt a legutolsó. A színházban, ahogy a fotózásban is, benne egyfajta végtelen szabadság.
Az előadásom utolsó képe pedig szándékosan öncélú. Egy törökországi utazáson készült egyszerű fotó, ami nem is különösebben jó, de benne van az élmény. A felfedezésé és a világra való rácsodálkozásé. Szeretném, ha ez mindig megmaradna, hogy ne felejtsem el milyen jó is felfedezni a világot.
/Rostás Bianka/
