Isten ehető, csak nem megírható – Havasréti József Űrérzékeny lelkek című regényének kritikája

„Szabó unta már, hogy mindenki olyan átkozottul olvasott lett.”

A Pécsi Tudományegyetemen oktató Szerb Antal kutató első regényének derekán még csak mosolyogtam Szabó nyomozó kelletlen kifakadásán, ám a végén legszívesebben empatikusan megveregettem volna a vállát – sajnos. Az általam is várva várt regény ugyanis nem dokumentarista betétekkel ellátott művészregény, hanem az első 130 oldalig egyfajta pszichedelikus elbeszélő költemény, az ott kialakult cezúrát követően pedig entellektüel lejtmenet.

A könyv elején pedig még én is úgy fogtam a fejem, mint a Soulwax klipben besavazott srác: Aldous Huxley és William Burroughs találkozása, Jelenések könyve, Kabbala, jazz és David Bowie, mindez egy fekete hús névre keresztelt gomba fonalaira felfűzve; ambiciózus, izgalmas és bátor kísérlet. A kivitelezés terén azonban csak részsikereket tudhat magáénak az irodalomtörténész docens.

havasréti magyarnarancs.huA történet több szálon, helyszínen és idősíkon csomósodik a Burroughs Naked Lunch című regényéből kölcsönzött fekete hús köré. Aron Jakovlevics Suler, a madzsu-zsidó származású szibériai csodagyerek előbb látnok, majd orvos a Szovjetunióban, akinek egész élete felfogható egy különös gomba hatástanulmányaként is. Törzsi beavatását követően megszállott használója és kutatója lesz az anyagnak, ami titkos „ismeretterjesztő kampányának” köszönhetően kikerül az országból és a vasfüggöny mögül is, behúzva Burroughst, az élete végén járó Huxleyt, majd később a magyar Hajas Tibort, valamint jó pár egzisztencialista válságban szenvedő egyetemistát és kutatót az emberiség legnagyobb tripjébe, mely nem más mint egy kozmikus csíntevés eredménye.
A pszilocibin gomba ugyanis idegen tudat, amit az űrből jött fényhozók loptak a földre, hogy az addig hordákban vegetáló félállatok (igen, ezek voltunk mi, emberek) végre értelmet és képzeletet nyerve kiemelkedhessenek korábbi létsíkjukból és az égi lényekhez válhassanak hasonlóvá.

Ezt a kissé elcsépelt vezérmotívumot árnyalja, hogy a spórák eredeti gazdái nem nézik túl jó szemmel a bolygó-méretű kísérletet, illetve leginkább semmilyen szemmel nem nézik, mert létük jóval túlmutat jó-rossz dichotómián, és akkora hatalommal bírnak, hogy a megébresztett emberi elme nem bírja el látványukat, de még jelenlétük érzékelését sem. A történet előrehaladtával a könyv elején mintegy bábuként felrakott szereplők között egyre összetettebb kapcsolati háló képe rajzolódik ki, így megértjük, hogy mi köze egymáshoz a szocializmus Dale Cooperjeként megjelenített Szabó nyomozónak, Hajas Tibornak és például az alkoholista lakodalmas zenészből jazz-szerzővé transzformált Rendesnek. Közben természetesen elkezdünk töprengeni az élet értelmén, az emberi faj alapvető természetén, határain, illetve felötlik bennünk, hogy Isten talán élőbb is, mint hittük, és hogy azzal a konklúzióval sincs semmi baj, hogy esetleg egy másik faj kognitív veteményeskertje vagyunk, csak a gazda haza ne találjon jönni.

havasréti könyv litera.huAki azonban azt hinné, hogy az említett felfedezések a könyv végére maradnak, igen nagyot téved. Havasréti a könyv első harmadában megmutatja az összerakott rubik kockát, majd további 200 oldalon keresztül egyfajta beszívott vontatottsággal tekeri szét azt. Suler tiltott városba kerülését megelőzően beszélhetnénk egyfajta foghíjas narratívába ágyazott információdömpingről, mert a szerző hihetetlen mennyiségű ismeretanyagot sűrít elbeszélői töredékekbe.
Ám a regény ezen első része zseniálisan megformált elbeszélő költemény, remek arányérzékkel használt költői nyelvvel és képekkel, valamint olyan filozófiai alapkérdésekkel, amik tényleg letehetetlenné teszik az olvasó számára.
A könyv harmadát követően azonban túlírt, illetve erőltetetten fragmentált részek váltogatják egymást, valamint kétségbeesett és izzadtságszagú karakterépítési próbálkozásnak lehetünk tanúi, tévelygő emberekre rádobált tulajdonságokkal és eseményekkel. Az olvasmányélményt továbbá terheli még egy teljesen felesleges és kínosan unalmas pseudo szerelmi szál is.

E szálat leszámítva sem sokkal szerencsésebb a könyvet kézben tartani, mert nem lehet eldönteni, hogy a Prometheusz, a Kecskebűvölők vagy a Twin Peaks forgatókönyvében bolyongunk egy bakelit-fétissel megáldott, tudálékos tanár által kézen fogva. A regény ehelyütt emlékeztet az Eco nevével fémjelzett posztmodern kalandregényre, mert néhány helyen a Foucault ingában is megfigyelhető az öncélú információkumulálás és a katedra elhagyására való képtelenség, de aki ott felszisszen, itt sikítani fog, mert az író a könyv jelentős részében a cselekmény és a tartalom megformálásának hiányosságait próbálja pótolni az összegyűjtött ismeretanyagra való hivatkozással. Havasréti mentségére legyen mondva, hogy a beemelt idézetek és vendégszövegek kiválasztását nagyon jó érzékkel végezte el, így különösen hálásak lehetünk a részben az elbeszélő saját, részben a Káló szájába adott Hajas-mondatokért, valamint Huxley és Burroughs gondolatainak felelevenítéséért.

A regény egyik legnagyobb erénye, hogy körbejárja az emberi elme szerkezetéről, az istenkeresés determináltságáról, illetve a tudáshoz való hozzáférés és a végső rendezőelvek emberi aggyal történő megismerhetőségének kétségeiről kialakított nézeteket, amivel kapcsolatban nem akar feltétlen szintézist kialakítani, ám a szövegek elrendezése által kiviláglik néhány alaptézis, miszerint a látomások és az álmok egy másik, talán igazibb világba vezetnek, és mindig voltak emberek, akik ezt az igazibb világot akarták. Persze itt felmerül a kérdés, hogy mitől „igazibb” az a világ, illetve mi váltja ki a látomásokat, hiszen tény, hogy az emberi elme hiperaktivitással terhelt, és ha nem érik ingerek, akkor önmagát izgatva vizionál. Mégis, ennek az „igazibb világnak” és a transzcendenssel való „közvetlen” kapcsolatnak (ami önmagában is paradoxon) igen mélyről ered a vágya, és úgy tartják, hogy akik közvetlenül akarnak kapcsolatba lépni a szenttel, bűnt követnek el, mert a közvetlen szemlélhetőség pogányság. Ez a toposz nem csak a képzőművészetben, hanem általában a művészetben, a vallásban és a filozófiában is megjelenik. Erre a komplexitásra hívja fel a figyelmet például a mikológusként bemutatkozó Gutmann is, aki szerint a kép, melyen Remete Szent Antalt elragadják a démonok, úgy is felfogható mint képzőművészeti illusztráció, valamint azt is megmutatja, hogy az „Örökkévaló” közvetlenül nem felismerhető, tökéletes volta csupán visszájáról ábrázolható, hiszen annyira tökéletes, hogy földi szemmel nem is látható. Bár, teszi hozzá, természetesen az is lehetséges, hogy Antal „egyszerűen” begombázott – sapienti sat.
Akárhogy is legyen, a könyv nem fogja helyettünk teljesen eldönteni a kérdést, viszont rendületlenül ontja a kérdéssel foglalkozó szerzők és művek listáját. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy szerencsésebb lett volna a dokumentarista betétek arányát megváltoztatva kissé több helyet szentelni az említett szerzők műveiben szereplő anyagok ismertetésének, még inkább törekedve a regény etnobotanikai megalapozottságának mélyítésére. A Burroughs könyvéből kiemelt névhez társított gomba ugyanis fiktív, ám hatásmechanizmusait tekintve nem különül el számottevően az LSD, a meszkalin, az ayahuasca, és a pszilocibin gombák világától. Nem arról van szó, hogy a Bécsi Egyezmény által mostoha sorsra juttatott pszichedelikus tudatmódosító szerek kultúrtörténeti rehabilitációját vártam (bár meglepően lenyűgöző lett volna), de ha már Huxley, Leary és Castaneda neve sorminta gyakoriságú a könyvben, akkor nem ártott volna több szót ejteni az említett szerzők által kifejtett kutatómunkáról. Néha olyan érzésem támadt, hogy Havasrétinek talán túlságosan is kapóra jött e helyütt a fikció, ami azért zavaró, mert más részeknél a magyar avantgárdtól kezdve David Bowie alaposan kifigyelt allűrjein át rengeteg tényt használt fel, itt pedig megelégszik kategóriák slampos összemosásával.

„A gombáknak van művelődéstörténete?” teszi fel a kérdést a regény egyik karaktere. Nos, a válasz az, hogy nemcsak a gombáknak, hanem általában a pszichedelikus tudatmódosító szereknek is, ám az említett regény leginkább csak öncélúan szemezget belőle egy nem túl eredeti kozmikus összeesküvés-elmélet kiszínezése érdekében, melyben a „kozmikus csápok összeérnek” mondat önmaga paródiájává alakítja az addigra nehezen komolyan vehető írást. Tény, hogy a pszichedelikus irodalom hemzseg az „esztétikai” túlkapásoktól, és félművelt emberek sokszor giccsbe és pátoszba hajló módon írnak a valaha pszichiátriai-pszichológiai kutatások tárgyát képező szerek hatásairól. Havasréti ezt a stiláris hibát olyannyira próbálja nem elkövetni, hogy szikárságával néhol éppoly nevetségessé válik, mint az ezoterikus tündéranyákról és a szivárványba csomagolt tudatokról beszélő értekezések. További hibája, hogy könyvében többször megjelenik a kártékonyan homogenizáló kábítószer fogalom, melyet felelősen gondolkodó értelmiséginek még egy science fiction keretében sem célszerű alkalmaznia, különösen akkor, ha könyve dokumentarista részeket is tartalmaz, különben ne csodálkozzon, ha megrendül az egyébként akkurátusan összegyűjtött ismeretanyag hitelességébe vetett olvasói bizalom.

A könyvet ennek ellenére – és a vázolt érdemei mellett- azért ajánlom olvasásra, mert az író letesz elénk egy zsáknyi, alapos munkával összegyűjtött puzzle-darabkát, amelyekkel mi magunk is kedvünkre játszhatunk, továbbá a vasfüggöny mögötti langyos kávé országának ’70-es éveiben informatív és szórakoztató társadalomrajzot nyújtva kalauzol bennünket. A regény végére érve viszont felerősödik a benyomás, hogy minél többet tudunk egy rejtélyről, annál inkább partvonalról szemléljük, és a világ megértésében mindenki kivülálló marad: a karakterek, az olvasó és maga az író is. Talán tényleg csak a társadalom és művészet spóráit elhintő gombák tudják az igazat, amit meg is tartanak maguknak.

/Koncsik Anita/

forrás:

http://magyarnarancs.hu/data/cikk/8/97/39/cikk_89739/havasretijozsef1417.jpg

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks