Szabados György Kossuth-díjas zongoraművész, zeneszerző, a magyar improvizatív jazz alapítója, legnagyobb hatású alakja június 10-én, 71 éves korában, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt. Egy hosszú, elmélyült beszélgetéssel emlékezünk rá, melyet Molnár Csaba készített vele a Ráérő idő című beszélgetés-gyűjteménye számára, mely a Forrás 2007. augusztusi számában jelent meg. A gyűjteményben szereplő minden beszélgetőtárs kapott a Szellemképtől egy fotót, amihez szabadon írhatott szöveget. A beszélgetés és a fotó, valamint a fotóhoz írt szöveg együtt jelent meg. A fotó Bernáth György munkája, Szabados György ennek kapcsán született versét alatta olvashatják.
Ráérő idő (I. rész)
– Mi jut eszébe, ha azt mondom: ráérő idő?
– Nekem a teremtés jut az eszembe. A világ egész léte, az a ráérő idő. Nem szabad rohanni, loholni, akarni, hajtani, mert abban már az ember önzése jelenik meg, ahogy kisajátító módon a világ fölé akar emelkedni. A nagy kultúrák, hogy Hamvast idézzem: csak lenni akartak. Lenni. Nem kell akarni a változásokat, a világ magától változik.Most, hogy szemtanúi lehetünk az európai kultúra különutassága befejeződésének, hihetetlenül fontos ráébrednünk a hamvasi gondolat igazságára. A kisajátító attitűd vezetett a nietzschei „kinyilatkoztatáshoz” is: „Isten meghalt”. Szegény filozófus ezt tán túl komolyan is vette, holott csak ebben a kultúrában halt meg isten. A világ van, de csak akkor lesz az életformájában, gondolkodásmódjában és az ebből fakadó kultúrákban újra magasztosság és nyugalom, ha végre rádöbben az ember, hogy nem lehet dekapitálni az emberben lévő belső, természetes, szakrális hierarchiát és rendet. Mi ugyanúgy részei vagyunk az egésznek, mint levél a fának. A levélben, a gyökérben, a törzsben is megvan az alaptörvény, csakhogy a levél nem akar a fa helyébe lépni.Milyen érdekes, hogy pont az elmúlt évben nyilatkoztatta ki a mai tudomány, hogy minden egyes sejtben benne van minden információ, ami egy adott emberi egyed szerves előfeltétele. Szinkron működik minden, miközben egymás között feladat-megosztásban léteznek és mindennek a tetején ott van a szürkeállomány. Ez utóbbiról nem egyszer hallottam az elmegyógyászati panaszkodást: átkozott lebeny! Mert minden bajnak ez az oka – mondja ezt épp az az orvos, aki ezzel foglalkozik. Látja, hogy a tükör milyen, hogy milyen homályos ez a tükör.Ezért bennem a ráérő idő Istenhez, a Teremtőhöz kötődik. Belőle bomlik ki a téridőben a minőségek minősége, az omnipotens esély. Megjelenik és végigjátssza ezt az omnipotenciát, ami megteremti az időt. Mert idő egyébként nincs. Idő csak itt van, ezen a világon. Titkos kettősség. Ezért bennünk is két idődimenzió van. Sajnos nagyon régóta már csak az egyikkel foglalkozunk. Csak amikor önfeledtek, boldogok vagy révültek tudunk lenni, akkor találkozunk azzal a bizonyos másikkal. Ezt nevezi a keleti bölcselet meditatív állapotnak, amit módszeresen ápol és gyakorol. Pedig ez velünk van minden pillanatunkban, bennünk van, de nem figyelünk rá. Ez egy dimenzió bennünk, tán több is annál. Ez maga a felfoghatatlan „időtlen”.Van tehát az idő, amelyben élünk, s ami nem más, mint reflexiók sorozata. Olyan, mint a magas magánhangzók a magyar nyelvben Sir John Bowring szerint. A magyarok költészete című könyvében – melyet 1830-ban írt – azt állítja, hogy nyelvünkben a mély magánhangzók egy tágas és szinte időtlen világot hordoznak, míg a magas magánhangzók kinetikusak, gyorsak és mozgatók. A mélyek a férfi, a magasak a női dimenzióhoz tartoznak. Tudjuk, hogy a női nem – azáltal, hogy az életet fenntartja – a létet szolgálja és így inkább jelen idejű. Ezért szenvednek szegények annyit, amikor látják magukat megöregedni. A jelenhez kötődnek. Ezt a kettős idődimenziót éljük mindnyájan. A mai civilizáció, hogy úgy mondjam, a „bowlingi magas hangok” dimenziójába szorult bele és ennek az egyoldalúságnak, gyorsaságnak a következtében éli fel önmagát. A buddhizmus azt mondja, hogy mindenkinek már a születése pillanatában meg van határozva, hogy hányat fog verni a szíve. Gyors szívveréssel rövidebb az élet. A jóga és más meditatív életmódok mind azt szolgálják, hogy az időtlenség jelenlétét is felismerjük. Ha megtapasztaljuk és ápoljuk, másképpen fogunk élni, máshonnan nézünk és látunk: más lesz a szemléletünk, és más lesz az energiaállapotunk. A tér és az idő viszont nem választhatók el egymástól, mivel az események teremtik a teret. Lehet, ezzel a kijelentéssel a természettudomány és egyes filozófiák nem értenek egyet, de most maradjunk annyiban, hogy az események teremtik az időt és a teret. Elég nehéz felfogni, de ha nincsenek események nincs idő sem és ha nincs idő megszűnik a tér. Csak a relativitásban van tér és idő. Azon túl csak abszolút, időtlen és nem anyagi „dolgok” vannak. És mérhetetlen energia.Amikor belenézek a tükörbe vagy amikor visszajelzéseket kapok, hogy telnek az évtizedek – van, aki azt mondja, nem változtam semmit az eltelt húsz évben amióta nem látott, a másik meg pont az ellenkezőjét –, elgondolkodom. Jómagam azt érzem, hogy gyermek vagyok. Egy gyermek, aki nemrégen még a Zsigmond utca húsz szám lépcsőházában játszott, föl-alá rohangálva az ötemeletnyi lépcsőkön. És aki egyszerre csak azt veszi észre, hogy hová lett az Apró Pista és a Lénárd Jutka. Egyikük Chilében van, a másik, remélem, még él. Te jó isten, pedig az előbb még itt voltak! Nos, ez az a dimenzió, amiről beszélek. Ezért figyelmeztet a bölcselet arra, hogy minden nap jusson eszünkbe: meg fogunk halni. Az öröklét. Az időtlenség. Én ezt így látom és így élem meg. Az időtlenség a Teremtőhöz való kapcsolat. Az ima ebbe az idődimenzióba emel, miközben elhagyunk mindent, amit aznap éltünk. Az ima által közvetlen kapcsolatba kerülünk a Teremtővel, illetve a Teremtő „környezetével”. Ebben van fantázia is, ez nyilvánvaló. De ennek ez az élhető és különös benső hangulat a lényege. Nem árt ezt manapság hangoztatni, megidézni, mert rávezet arra, hogy az imádság nemcsak elragadtatás, hanem módszer is. És viszont. Ezért is hoztam fel a tér és idő szoros kapcsolatát. Amióta ezt tudom (és nemcsak szokásszerűen gyakorlom), érzem, hogy ilyenkor egy másik térben is élek. S ezek a „terek” eligazítanak. Rájöttem például, hogy csak akkor tudom igazán tisztán megpillantani, mi történik ma ezen a Földön, amikor magamat kint érzem a világűrben és onnan nézek rá erre a csodálatos bolygóra. Miközben imádkozom komolyan és mélyen, mint aki csak van. Fölfedeztem egy csomó dolgot, ami ebből az állapotból fakad. Például, amikor improvizálok, az nem pusztán ebből a tér-időből fakad, hanem abból a dimenzióból is, ahol nincs idő. Ilyenkor is érzem, hogy teret élek, sőt teremtek. A művészet világot teremt, azt nyilatkoztatja ki, egy világot, amibe beavatja a hallgatót. Még akkor is, amikor nincs hallgató, ennek az egésznek ez az attitűdje. Olykor megdöbben maga is. Hiszen a művész: médium. Ami átmegy rajta, abban benne van a saját tudva-tudottsága is. De hogy ez ne legyen hamis, mindig az igazságra kell koncentrálnia. Az igazság pedig az időtlenhez kötődik. Ezért tartom igen jelentős könyvnek a Hódolat George Orwellnek című nagyesszét, mert pontosan erről szól. Egy emberről, aki az egész életét erre az egy dologra tette fel egy olyan korban, amikor minden elhomályosult. Az igazságot bányászta, mert csak annak egyedülálló, fundamentális, végtelen fontosságára lehet építeni bármit is. Tulajdonképpen az igazság nem más, mint maga a valóság, ami erkölcsi alapokon áll. Nagyon sok fajta igazság van, de mi is a valódi Igazság? Az Evangélium azt mondja, hogy akinek szeme van, látja, akinek füle van, hallja. Igazából nem lehet kimondani. Mindenkinek belső munka, szenvedés vagy kegyelem által adatik meg az Igazság felismerése és belátása.De van itt egy erkölcsi lövészárok. Az egyik oldalán olyanokkal, akiknek nincs mit enniük, nincs mit inniuk – nagyon általánosítva: akik méltóbbak a megbocsátatásra, mert szó szerint szegények –, a másik oldalon pedig olyanokkal, akik visszaélnek a világgal, kisajátítják az igazságot, amit aztán a maguk előnyére fordítanak, sőt erőszakosan diktálnak. Ez utóbbiak nem törődnek a kegyelemmel, az egyetemes igazsággal. Nekik is lehetett nagyapjuk, nagyanyjuk, akik beavatták talán őket pár mondattal, csakhogy ők tojnak erre. Ezeknek a dolgoknak mindig súlyos következményei voltak és lesznek. Ez a fajta ember már nem a többi embert, és ezen keresztül nem az Istent, nem a Teremtést szolgálja. Ma már ördögi, önző módon – a minél több extraprofit elérése érdekében – hülye embertömegeket termel, ami előbb-utóbb fel fogja borítani a világot.Az úgynevezett nyitott mű és a végtelen fogalmán is elgondolkozván nehezen átlátható dolgokkal találjuk szembe magunkat. Nyitott Mű nincsen, a végtelen pedig csupán az egyetlen, a legmagasabb – a „Teljes Minőség” –, a Teremtő tartománya. A megalkotott és nálunknál sokkal jobban működtetett öntisztuló, önfenntartó világ megértése csak akkor lehetséges a részünkről, ha azt szerkezetileg zárt rendszernek tekintjük. Ha nem így lenne, ha nem lenne zárt rendszer, akkor minden parttalanul működne, nem létezne például olyan, hogy asztal, nem lenne megtestesülés. A forma mint a tárgyiasulás egyik feltétele és tünete, zárt rendszerek láthatatlan törvényei sorozatának köszönhetően jön létre. A formába foglalt dolog önmagát mint minőséget hordozza, s ez információ. És nem más, mint a szeretet, mint egyetemes, minősített energia, az, ami végül is megtölti a formák, az információk sokaságát – egységet tartva fenn és teremtve. Ha komolyan gondolkoznánk ma a világról (merthogy általános a komolytalanság), akkor az erkölcsöt – amely mindennek az alapja kellene, hogy legyen az emberek életében is, de ma nevetségesnek tudatosított fogalom – újra az egyik legnagyobb tiszteletben tartott fogalommá állítanánk vissza. Mostanában egyre gyakrabban kapom magamat azon, hogy társaságokban, különféle helyzetekben belekeveredek bizonyos beszélyekbe. Valószínűleg azért, mert magam is a kor pulzusán tartom a kezem, és érzem, gyanítom, mi okozza a mai tartós szemléleti nihilt. Az ember óhatatlanul be akarja tölteni ezt a vákuumot. (A Szabados György – Váczi Tamás szerző páros 1986-ban elkészült Tér és vákuum kötete csak 1991-ben a JAK-füzetek 49. számaként jelenhetett meg A zene kettős természetű fénye címmel – a szerk.) Ennél a pontnál szoktak feltenni olyan ismétlődő, együgyű kérdéseket, mint például: „Erkölcstelen vagyok, ha megcsalom a feleségemet?” A válaszom erre az, hogy ha a gravitáció nem működik, akkor a gravitáció erkölcstelen. Mert annak az a dolga. A világon minden, de minden ezen az alapon ítélhető meg. Csak ezen az alapon ítélhető meg.
– Tehát egy örömlányt nem lehet elítélni erkölcstelen magatartás miatt. Legfeljebb azokat, akik erre kényszerítik vagy fenntartják az állapotát.
– Nem véletlen, hogy Fellininek az örömlány mindig is szakrális lény volt. Minden nagy művészetben egy igazán emelkedett alkotó ezt a jelenséget egészen más oldalról pillantja meg, mint a hétköznapi módon gondolkodó ember. Az ókori kultúrákban ez egy kitüntetett és tisztelettel övezett intézmény, a hetéraság nem egyszerűen csak potencia-levezető rafinéria volt.
– Hogy mennyire nemcsak erről volt szó, elég, ha Pietro Aretino A hetérák tudománya című méltán elhíresült művére gondolunk. E téren egészen csodálatos ívet festett fel az egyetemes kultúra vásznára az emberiség a véres, nyers, erőszakos, önkívületi bacchanáliáktól a szuprémumig eljuttatott és a végtelenül kifinomult tudatosság kontrollja alatt tartott gésa intézményekig.
– Ha most filozófice „absztraháljuk” a dolgot, akkor feltehetjük a kérdést, hogy van-e minőségi különbség a tudatlanság és a tudás között. Ha az ember kellő időt és tisztességes gondolkodást mozgósít ebben a kérdésben, akkor belátja, hogy nincs.Azért nincs, mert ezek különböző utak, különböző állapotok. Akkor van csak különbség, ha valamelyik a kettő közül erkölcstelen. Mert miért van az, hogy tudatlan emberek magasabb rendű lények tudnak lenni adott szituációkban, míg tudással rendelkező emberek elképesztő manipulatív erkölcstelenségbe tudnak keveredni?Eszembe jut például lisieux-i Szent Teréz, aki semmi mást nem akart, mint közel kerülni Istenhez. Ő semmit sem akart tudni, csak ehhez a feladathoz, híváshoz, magasztossághoz méltón élni, ebben lenni. Úgy lett apáca, hogy audenciát kért XIII. Leó pápától, mivel Delatroette püspök, a karmeliták felettese határozottan megtiltotta neki a rendbe való belépést. Olyan elképesztő erejű volt benne a kettéválatlan, isteni egyhez való tartozás, amelyben minden ellentét feloldódik, ahol minden eltűnik, ami lényegtelen, és amely számára az egyetlen tiszta és boldogító valóság volt – hogy megkapta a pápai segítséget.És van egy nagyon nagy tudású ember, aki – úgy tudom – maga lőtt főbe embereket. Úgy hívják: Lukács György.Hát nekem most ez jutott eszembe. Ezzel illusztrálni lehet azt, hogy a nem tudás és a tudás hol válnak el vagy hol, milyen ponton érnek össze. Ez kifejezetten és egyes-egyedül erkölcsi kérdés. A gondolkodás szintjei nem mennyiségi szintek. Sőt. A nem tudás olyan magasztos tud lenni, amely messze fölülmúlja a tudás magasztosságát. Nem hiába, hogy a cselekvéssel szemben a nemcselekvést tekinti magasabb rendűnek a keleti bölcselet. Hiszen e tanítást követve nem sértem, nem sértjük a teremtett világot, amelyben – szenvedéstörténete ellenére – egyetemes, szakrális erkölcs uralkodik.Én keresztény vagyok, de végtelenül tisztelek minden olyan gondolkodást és bölcseletet, amely közel akar kerülni a teremtés titkához és nagyszerűségéhez. Ha a keleti bölcselet csak szekta színvonalú volna, nem érdekelne, mert a szekták is csak a hegemónizmus jegyében, a kisajátításban égnek. Ám minden nagy bölcselet és minden nagy vallás ugyanoda jut és ugyanonnan ered.Élt egy Suzuki nevű zen nagymester, aki azzal teljesítette be szellemi életét, hogy összehasonlította a keleti és a nyugati gondolkodás szintjeit. Ennél magasabb rendű gondolkodást nem ismerek ma. Ehhez a szellemi teljesítményhez rendkívüli módon beavatottnak kellett lennie mindkét gondolkodásba. S mindezt tisztességesen, nem a verseny szellemében gondolta végig, hanem a tények tiszteletében. Megállapította, hogy a nyugati ember és a keleti ember közötti legmélyebb különbség az isteni tartományhoz való kapcsolódásban lelhető meg. Az előbbi magán kívülre helyezi az Istent, és úgy tekint rá, mint egy félelmetes hatalmas valakire, akinek teljesen alárendeli magát, és ehhez viszonyítva próbál élni. Ami persze lázadásokhoz vezet. A nagy francia forradalom utáni időszak, egészen napjainkig ennek a lázadásnak a jegyében telik. A lázadás mélyén az az attitűd van, amit Luciferrel Madách kimondatott, hogy én is tudok olyat, mint te, Uram. Ezzel szemben a keleti ember azt éli, hogy Isten benne van. Azt próbálja megfigyelni, megtapasztalni, hogy ez az isten adott helyzetben mit tenne, és ezáltal mi lenne a helyes emberi cselekvés. A kapcsolat itt elemien közvetlen és egybentartó. Belesimul a teremtésbe.A katolicizmus szentjei közül avilai Szent Teréz ír egy bizonyos bennünk lévő várkastélyról, ami nem más, mint ennek a keleti, valójában ősi és eredeti felfogásnak a szimbóluma. A fentiek alapján ezért is nevezem különutasságnak, amit az európai gondolkodás bejárt. Az ősi hagyomány nem más, mint az Istennel való egység természetessége. Ugyanaz, amit mi most keletinek mondunk.
– Ezek szerint az, amit különutasságnak nevez, az már jóval a történeti kereszténység előtt kezdődött el.
– Így van. S a kereszténység volt az, amely megpróbálta visszahozni valamilyen módon az eredeti természetes gondolkodást. Ezért nevezi újszövetségnek azt az elkezdődött folyamatot, ami leváltotta az ószövetségben megélt kínt és vákuumot. Megszünteti bennünk a bosszúálló istent és helyébe a szeretetet emeli.Sokszor gondolkodom azon is, hogy vajon mit is akar Isten megtanítani ezzel a mérhetetlen túlszaporodással itt a Földön. Mit akar kinyilvánítani, minek a beavatása ez? Az újkori tudományra a kételkedés és a nyerészkedés a jellemző. Ugyanarra van szüksége, hogy higgyen, mint hitetlen Tamásnak: belenyúlni a sebbe. Holott nem kéne mást tennie, minthogy az általa – éles eszénél, de buta értelménél fogva – mélyen megvetett és lenézett nemtudás beavatottságát felismerje. Hogy jóhiszemű és hiteles legyen. Sajnos ehhez a felismeréshez már egy kicsit késő van. Mármint a civilizáció gondolkodását és bajait illetően.A kettőn felüli egy rendjének, azaz az isteni rendnek, a tökéletes rendnek a „fölbomlasztása”, szétszedegetése, analízise, az abba való örökös beavatkozás után, hogy itt sikeres legyen egy korrekció, ahhoz nagy katasztrófáknak kell immár történniük. Évekkel ezelőtt részt vettem a Duna Televízióban Balogh János professzor negyven részes ökológiai adássorozatában. Kezdetben nem is fogtam föl, hogy mire hívott meg, s hogy eszmecserénk milyen mélységben szól majd a világ mai helyzetéről. Egyetértettünk abban, hogy méltatlan emberi beavatkozásoknak köszönhetően alakult ki ez a rettentő nagy felfordulás itt a glóbuszon. S miután ez a glóbusz tartja fenn az életünket, élet-halál kérdése, hogy mi fog történni. Nekem az is dolgom volt, hogy elgondolkozzam, vajon mi az emberi magyarázata annak, ami ide vezetett. Egy társaságban beszélgetve bukott ki belőlem, hogy hol is hibázott az ember. Erre figyelt fel Balogh János. Hogy van itt egy ürge, aki nem azon spekulál, hogyan kellene még több halat szaporítani, még több serkentővel teletömni a földeket – tehát nem a gömböc tömésével, tovább dagasztásával foglalkozik –, hanem azon rágódik, abba révül, hogy hogyan lehet megelőzni, és mi az oka annak a dagadásnak, aminek a valószínűsíthető vége a gömböc szétpukkanása lesz, stb. Ez a tűnődés, ez a gondolkodás persze nem nélkülözte az orvosi mentalitást. Hiszen az orvosnak az a dolga, hogy ugyan a betegséggel foglalkozik első ránézésre, de az egész embert kell, hogy gyógyítsa.
Molnár Csaba
(folytatás a következő héten)
Szabados György: (B. Gy. Sztúpája)
Titokzatos voltunknak
életet lehellő eme dombja
nem hagy nyugodni,
amióta látom.
Felmásznék rá ha lehetne,
mennyei álmot aludnék fény-fehér
bimbajának cseppjén, nehéz színeknek
távolában, boldog halott.
Istennel találkoznék magamban.
Mély emléke teszi ezt talán
annak, hogy újszülöttként
majd’ másfél éves koromig
szoptatott anyám?
Vagy Sophia iránti végtelen
szerelmem kiolthatatlan vágya
csodálja igy e keblet;
az üdvösség nimfomániája ez?
Isten Anyja zenétlen emlője?
Szent kurgán, amelyben minden
megérkezetten nyugodt
és mozdulatlan árad
imádata az Égnek,
fakad tápláló teje az
örök Hazának?
Legjobb énem ámul előtte némán
és kicsinyen.
(2oo7. o9. 25.)
A Mediawave honlapjáról:
Szabados György (1939-201) előtt tisztelegtek a Mediawave zárón
„Hosszas betegség után, 2011. június 10-én éjjel elhunyt Szabados György zeneszerző, muzsikus, a magyar improvizatív zene alapító atyja, prédikátora – írtuk a megdöbbentő hírt a MEDIAWAVE Fesztivál zárónapján. Gyuri bácsi 2009-ben megkapta a MEDIAWAVE ’Párhuzamos kultúráért’ díját, valamint idén márciusban a Kossuth-díjat is.Súlyos betegségét tudtuk és beszéltük az előző esti Kovács Tickmayer István és társai (Grencsó István és Geröly Tamás) koncert előtt. Elgondolás nélkül is a dal, az improvizáció, az ima neki, érte szólt. Tickmayer Öcsi játéka többünknek Szabados-reinkarnációnak tűnt. A koncert után egy órával érkezett a hír, hogy kb. a koncerttel egyidőben örökre elment.A fesztiválzáró keretében Grencsó István, Kovács Tickmayer István és Geröly Tamás tisztelgett zenével a mester, a tanító emléke előtt. Mostanra készült el ennek dokumentációja.
”A videót és a Mediawave megemlékezését itt találják:
http://mediawavefestival.hu/index.php?modul=aktualisok&kod=2043&nyelv=hun&kezd=0