A pusztulás esztétikuma
Példa nélkül álló vállalkozása a magyar fotográfiának Korniss Péter 1979 és 1988 között készült fotósorozata. Skarbit András szabolcsi parasztember és fővárosba ingázó segédmunkás képi szociográfiája csaknem egy évtizedig készült. A vendégmunkás című kötet és a képekből rendezett kiállítás a Műcsarnokban mérföldkőnek számít a magyar munkásábrázolásban. A megnyitón ott volt maga Skarbit András és a felesége is. Az idős ember a számára szokatlan közegben, a hangos vernisszázson is ugyanazzal a méltósággal és nyugalommal mozgott, ahogyan a fényképek tanúsága szerint az idegen nagyvárosban, a személytelen munkásszállón vagy otthon, a megszokott és szeretett föld és ház közelében. A vendégmunkás, ez a hosszú, epikus képi költemény a magyar munkásokról és a munkáról egy korszak lezárultát jelentette. Skarbit minden küszködés és nehézség ellenére teremtő és önérzetes embernek látszott. Azok a dolgozók, akik azóta az érzékeny szemű és a munka világa iránt érdeklődést mutató fényképészek kamerái elé kerülnek: vesztesek, áldozatok, a periférián mozgó esélytelenek.
Korniss Péter: Skarbit András vendégmunkás, 1982
Ózd sorsában, mint cseppben a tenger, mutatkozik meg a huszadik század végi magyar ipar szomorú históriája. Az ózdi kohászok, hengerészek, öntőmunkások és megannyi társuk lába alól kicsúszott a talaj. Benkő Imre Kornisshoz hasonlóan több éven át, 1987 és 1995 között kísérte figyelemmel az iparváros és lakóinak sorsát. Benkő nem pusztán híven dokumentálta a történteket – bár az sem volna akármilyen tett –, hanem a maga sajátos, artiszikus módszereivel megmutatta pusztulás esztétikumát is. A klasszikus szociófotóból a korszerűségre és újszerű megformálásra törő művészi habitust vette át.
Benkő Imre: Csirmaz Miklós villanyszerelő, 1989, Ózd
Nem ítélkezett, nem engedett a könnyen adódó képi közhelyek kísértésének, nem nyálazta össze hazug szentimentalizmussal a vesztesek arcképét.
A kötet utolsó lapján lefényképezte magát egyik kedves modelljével, Csirmaz Miklós ózdi villanyszerelővel együtt. Úgy ülnek szelíden egymás mellett az apró lakás asztalánál, mintha mindig is összetartoztak volna.
(befejező rész)
A szöveg másodközlés a szerző, Szarka Klára engedélyével. Eredeti megjelenés: Ezredvég, 2004