Fejezetek a magyar munkásábrázolás történetéből (1. rész)

A kezdetek

A fotográfia számára a munka világa és a munkás figurája az első világháború utáni útkeresés idején vált izgalmas és fontos témává. Addig a munkások inkább csak véletlenszerűen kerültek a kamera elé, ahogyan mindenki más is.

A XIX. századi fényképészetet uraló műtermi portréfotó főként a biedermeier festészeti hagyományokon alapult, és elsősorban a jómódúak öndokumentációs igényét szolgálta. A század vége felé megszaporodó vándorfényképészek, a „sok kép kis haszon” jelszóval működő, főleg gyorsfényképészeti eljárásokat használó, viszonylag olcsó, a vurstlikban és sokadalmakban a szegényebb kuncsaftok rendelkezésére álló iparosok kamerái előtt a cselédlányok és szabadságos bakák, munkáscsaládok és kisgazdálkodók ugyanazokban a pózokban és klisés beállításokban fényképeztették magukat, mint az elegánsabb és drágább műtermeket fölkereső polgárok, sőt az arisztokraták is. Szigorúan csakis ünneplő ruhában, gondosan kimosakodva és megfésülködve. Ez a hagyomány folytatódott a XX. században is, a megörökítésnek valamiféle demokratizmusa alakult ki. A gyermekekről, a házaspárról, a családról, az esküvői párról, a háborúba induló „örömkatonákról” snájdig egyenruháikban a műtermekben vagy az ideiglenes felállított fényépező helyeken – társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül – lényegileg ugyanolyan stílusú kép született.

A kulturális antropológia szinte kimeríthetetlen témát talál a népi fényképezkedés kutatásában: mikor, hogyan fényképezkedtek a szegényebbek. Milyen módon bántak az elkészült képekkel, hogyan díszítették azokkal a lakást, milyen albumokban tárolták, miféle megjegyzéseket fűztek hozzájuk. Sőt, milyen varázslásokra használták őket időnként. A műtermi fényképek vasárnapi világából is sok minden kiolvasható ugyan a munkásokról, a szegényebb néprétegekről, de a lényeg ezeken mégis rejtve marad. Nemcsak azért, mert nagy tömegek számára még az olcsónak számító fotográfus sem volt megfizethető, hanem azért sem, mert ezekből a képekből szinte semmit nem tudhatunk meg arról, hogyan dolgoztak, milyen körülmények között laktak, hogyan szórakoztak a dolgozó tömegek.

A hiteles és informatív fényképi ábrázolásra csak a XX. század elején kerülhet sor, amikorra a fényképezés technikai fejlődésével már nem csupán beállított képeket, hanem pillanatfelvételeket is lehet készíteni, és nem műtermi körülmények között, hanem a szabadban is egyre könyebben és jobb minőségben készülhetnek fotók. Megjelenik egy újfajta fényképező, a témára vadászó riporter, aki nem a kamerája elé invitálja a világot, mint addig a műtermi fotósok, hanem könnyű és hordozható masinájával ő maga indul a téma nyomába. Ő a modelljeit a saját hiteles közegükben akarja „elkapni”, néha akár úgy, hogy azok nem is tudnak róla.

A műterem konstruált világából a friss levegőre lépő fényképészt sok meglepetés érte. Az új technika, az új lehetőségek romba döntenek sok régi szabályt. Az addigiakhoz képest jóval könnyebben kezelhető és olcsóbb kamerákkal olyanok is fényképezni kezdenek, akiknek az egyébként eszükbe sem jutott volna, s a korábban már fényképezők közül is sokan stílust és szemléletet váltanak.

Fotó: Albert Renger-Patzsch

Két egymással sok helyen érintkező, sőt átfedőben levő irányzata alakul ki a fényképezésnek ekkoriban, és mindkettő számára kitüntetetten fontos és érdekes a munkás alakja és a munka világa. Az egyik, a Bauhaushoz közelálló Neue Sachlichkeit, amit magyarra „új tárgyiasság”-nak fordítottak, nem túl szerencsésen, a másik a szociófotó. Az új tárgyias szemléletű fényképészek a pontos, objektív, manipulációtól mentes visszatükrözés hívei, akik meglátják a banális témákban, az apró részletekben rejlő esztétikumot. Különösen érdekli őket a tárgyi világ, az anyagok természetének, textúrájának megörökítése. A fémtárgyak izgalmas fényhatásai, az épületek különféle felületeinek sajátosságai vagy akár az emberi test mint anyag természetének vizsgálata. Az anyag szépségének kutatása a fényképezők számára máig kimeríthetetlennek látszó új világot jelent.

Természetes dolog, hogy akik az anyagi világ esztétikumát keresik, azok a munka világához is közel kerülnek. Ráadásul ezeket a fényképezőket az apró, mikrorészletek mellett, a nagyobb térbeli formák megragadása is foglalkoztatta. Márpedig nagy, újszerű térbeli formákat a XX. század első felében a hatalmas ipari létesítmények és a nagyvárosok kínálták. A gyárkémények, üzemi csarnokok, kohók és erőművek gigantikus formái, a nagyvárosi építkezések és építmények, a rohamosan terjeszkedő vasút, a modern hajózás, a repülés kísérlete a fényképezés mint modern, technikai alapú ábrázoló médium számára jó ideig mind-mind kitüntetett témának számított. Szovjet-Oroszországtól az USÁ-ig, Németországtól Japánig az ipar és technika képi himnuszát zengték az új utakat kereső fényképezők. Az új téma és új technika megtalálta az addig nem volt kifejezési formákat is: nemcsak szemmagasságból, hanem madártávlatból és békaperspektívából is lehet fényképezni, a kompozíciót merész formátumra lehet vágni, meg lehet mutatni a részben az egészt, a végsőkig ki lehet használni a fekete és fehér technikában rejlő szinte kimeríthetetlen tónushatásokat. A sok kiváló „tárgyilagos” fényképész közül csak példaként említjük az orosz Rodcsenkót, a sztárriporter amerikai Margaret Bourke-White-ot vagy a német Renger-Patzsch-t.

Fotó: Margaret Bourke-White

A hamisítatlan mindennapi élet megfigyelése s megörökítése és az a tény, hogy fényképezőmasinához olyanok is hozzájuthattak, akik nem folyton az élet naposabb oldalán járnak, hamarosan életre hívta a szociófotót, a szociográfikus dokumentálást. A szociófotó művelői között szép számmal akadtak fotóriporterek, de olyanok is, akik közel kerültek a munkásokhoz, vagy akár maguk is azok voltak. A szociófotó egyik úttörője, a dán származású Riis bűnügyi tudósítóként kezdte New Yorkban, a másik amerikai kiválóság, Hine szociális munkás volt. Az átfedéseket az új tárgyiasság és a szociófotó között szépen példázza a föntebb emlegetett Bourke-White, aki aktívan részt vett a gazdasági válság miatt csődbe jutott amerikai farmerek sorsának dokumentálásában is. A szociális dokumentáció a politikailag amúgy is forrongó húszas-harmincas években nagy erővel hatott. A szociáldemokrata és szakszervezeti mozgalmak hamarosan tudatos mozgósító eszközként is számítottak és számíthattak a fényképre.

(folytatása következik)

A szöveg másodközlés a szerző, Szarka Klára engedélyével. Eredeti megjelenés: Ezredvég, 2004

 

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks