Amennyire elsőre talán furcsán hangzik a cím, a valóságban pont annyira létező, aktuális téma, sőt néhányak szerint szinte lerágott csont. Azonban az építészeti honlapokon néha mementóként fel-felbukkanó cikkek arról tanúskodnak, hogy a nők szerepe az építészetben közel sem egyértelmű, és a világot igenis emlékeztetni kell megkerülhetetlen jelenlétükre a szakmában. Építésznek lenni és nőnek a történelem folyamán sosem bizonyult könnyűnek, mára azonban néhány kivételes példával sikerült kivívniuk maguknak a figyelmet és e férfi-domináns szakma – közel – egyenlő tagjaivá avanzsálódni.
Az építészet, mint természeti környezetünk akaratlagos megváltoztatása, több ezer éves múltra tekint vissza, ám kevésbé köztudott tény, hogy az 1800-as évekig nem minősült pontosan megfogalmazott, körülhatárolható hivatásnak. A 19. századig nagy tudású autodidakta művészek, kőművesek, ácsok, matematikusok, tudósok könnyen nevezhették magukat építésznek a szakma pontos leírásának tudta nélkül.
Az első hivatalos szervezetbe tömörülő csoportosulás, mely szabályozott keretek közé terelte, és törvény által védte a szakmát, az 1934-ben Angliában megalakult RIBA (Royal Institute of Architecture) volt.[1]
A 19. század második felétől történelmi-politikai okokból a nők egyre nagyobb szerepet vállalhattak az élet minden területén (választójog, számukra eddig elérhetetlen szakmák vállalása, stb.). Nem volt ez másképp az alapvetően férfiak uralta építész szakma esetében sem, habár egyenrangú tagként megjelenni a szoros egységbe kovácsolódott „exkluzív úri klubok” körében nehézkesen hosszú folyamat volt.
Európában Finnország volt az első, ahol a nőknek lehetőségük adódott egyetemi kereteken belül építészetet tanulni. Az első feljegyzések Signe Hornborgot említik, de ő később nem tevékenykedett aktívan építészként.
Ellenben Wivi Lönnel, aki az első finn, önállóan alkotó és irodát fenntartó építesz nő. (New Student House in Helsinki, 1910, Estonia Theater in Tallin 1913).
Hilda Hongell egy másik prominens építész, akit ugyan csak „speciális hallgatókén” vettek fel az egyetemre, alkalmasságát bebizonyítva azonban munkássága alatt 98 épületet tervezett. Norvégiában Lilla Hansen, Németországban Emilie Winkelmann voltak az első női építészhallgatók, később praktizáló építészek. (Emilie Winkelmann „Emil” néven regisztrálták a tanulók között és végül nem is kapott diplomát). Ausztriában Margarete Schütte-Lihotzky munkássága kimagasló a szociális építés terén, Angliában, pedig Ethel Charles, Edith Hughes építettek kisebb léptékű munkákat míg Elisabeth Scott egy jelentősebbet, a Shakespear Memorial Theatert tudhatja magáénak.
Az államokban 1871-től kezdik az egyetemek a nők felvételét, Mary L. Page 1878-ban elsőként veheti át építész diplomáját. Louise Blanchard Bethune húsz éves korától kezdve építészként tevékenykedik, ő az első amerikai nő, aki saját irodát vezet illetve az első női tagja a WAA-nak (Western Association of Architects, 1885) és az AIA-nak (American Institute of Architects, 1888).
Ismert még az 1893-as Kolumbiai Világkiállítás „Woman’s Building” tervezésének elutasításáért, mivel míg férfi kollégáit 10.000 dollárral honorálták, addig a női építészeket csak 1000 dollárral. Aktív pártolója volt a férfiak és nők egyenlő jogúságának és elismerésének a szakmában.
Nevéhez köthető, többek között, a Lafayette hotel Buffalóban.
Fay Kellog többszöri sikertelen felvételije után a párizsi École des Beaux Arts–ra, az ő hatására nyitja meg később résnyire az intézmény a kapuit.
(Ő maga ennek ellenére saját irodát tart fenn, társtervezője a Hall of Records-nak alsó Manhattenben és a New York Times is számon tartja munkásságát.)
Julia Morgan és Mary Rockwell Hook másodszori felvételi jelentkezésük után végül mindketten diplomát szereznek Párizsban majd visszatérve Amerikába számos épület köthető a nevükhöz.
Marion Mahony Griffin az M.I.T-n (Massachusetts Institut of Technology) diplomázik 1894-ben, majd nagybátyjánál kezd el dolgozni, aki véletlenszerűen egy helyiséget bérel több más építész mellett Frank Lloyd Wrighttal, aki 1895-ben első alkalmazottjaként veszi fel.
Csodálatos akvarelljei a „Wright-stílus” védjegyeivé váltak, ennek ellenére közel 15 éves együttműködésük során nem sok említés esik róla. (Ernst Wasmuth gyűjteményt készít Wright munkásságát felölelő 100 litográfiáról, melynek felét Marion Mahony Griffin rajzolta).
Építészeti munkássága mellett Anna Keichline amerikai építész találta fel az innovációnak számító K-téglát, mely könnyebb és olcsóbb volt elődeinél, ezzel nagy löketet adva a beton építészetnek a későbbiekben. Elanor Raymond érdeklődése az építészet-tájépítészet együttműködésén alapult. Ő volt az első, aki lakható, napenergiával működő épületet tervezett (Dover Sun House, 1948) az államokban Dr. Telkes Mária közreműködésével. aki az MIT Solar Laboratory tagja volt.
1958-ra az amerikai építészek 1%-át teszik ki nők.
Sokszor önálló építészként kevésbé, de sokkal híresebb férfi kollegájuk révén ismertségre tettek szert és gyümölcsöző munkaviszonyt folytattak: Aino és Alvar Alto, Inger és Johannes Exner, Charlotte Perriand és Le Corbuiser, Elisabeth és Gottried Böhm, Bernice Alexandra Ray és Charles Eames, Denise Scott Brown és Robert Venturi.
Beverly Willis 1958-ban alapítja meg saját építészeti irodáját, ahol elsősorban formatervezéssel és kereskedelmi célú tárgyak gyártásával, üzletek belső tereinek kialakításával foglalkoznak.
Mikor az iroda elérte a 35 fős létszámot, a tervezési területek szétváltak és az építésznő figyelmét a történelmi épületek megóvásának szentelte.
A 70-es évek elején irodájában használtak (néhány másik iroda mellett) a világon először számítógépes technológiát a tervezésben (CARLA). 2002-ben megalapítja a Beverly Willis Architecture Foundationt, egy non-profit szervezetet, mely a nők szerepét az építészetben igyekszik erősíteni.
Sharon Sutton az első afro-amerikai építész professzor nő a University of Michiganen, míg Norma Merrick Sklarek az első színes bőrű nő, aki bejegyzett építészként tevékenykedik Amerikában New York (1954) és Kalifornia (1962) államokban is elsőként számítva. 1980-ban az AIA első afro-amerikai női tagja, 1985-től saját irodát vezet, ahol túlnyomó részben nők irányítottak és nők voltak az alkalmazottak.
Ada Louise Huxtable a New York Times első építészet kritikusa (1963-1982) illetve 1997-től a The Wallstreet Journal kritikusa. 1970-ben a világon elsőként megkapja a Pultizer–díjat kriticizmusáért.
1985-ben megalakul az International Archive of Woman in Architecture (IAWA), 1988-ra az amerikai építészek 4%-át teszik ki nők.
Magyarországon az 1900-as évek elején hasonlóan nehéz dolguk volt (ha nem nehezebb, mint nyugati kollégáiknak) az építészetet tanulni vágyó fiatal nőknek. Az első világháború előtt a Műegyetem teljesen elzárkózott a női tanulók felvételétől (1927-től 5%-ban volt maximalizálva a felvehető női hallgatók aránya), az 1910-es évek közepétől azonban a budapesti Felső Építőipari Iskola csekély számban, de fogadott nőket.
A tehetősebb vagy kedvezőbb lehetőségekkel rendelkezők azonban könnyebben előrejutottak, ha külföldön végezték tanulmányaikat. Így kapott statikus-mérnöki diplomát Pécsi Eszter is a Berlin-Charlottenburgi Technische Hochschule-n majd később Hajós Alfréddal, Breuer Marcellel és Fischer Józseffel dolgozott együtt.
A korabeli lapok elvétve tesznek csak említést róluk, egyéb forrásokból azonban rendelkezünk információval arról, hogy a századelőn kezdenek a nők is részt venni a szakmában. Az elsők között szerepel Préda Ilona, Erdélyi Szerén és Paulus Erika, aki például tervet készített a besztercei erdészeti palota nyilvános pályázatára melynek révén először fontolta meg a zsűri, hogy „egy kisasszonnyal végezteti az építést”. A pályázatot végül elnyerte, de az építkezésről már nincsenek információk. A 60-as 70-es években nagyobb teret nyernek szakmán belül a nők és olyan épületeket hagynak hátra mint az Iparművészeti Főiskola (Farkadsy Zoltánnal közösen) és a Magyar Alumíniumipari Vállalat székháza Mináry Olgától (1966), a Hajós Alfréd Sportuszoda és Kútvölgyi Kórház statikus tervei Pécsi Esztertől, a balatonfüredi Hotel Annabella (1968) és a budatétényi kertészeti kutató intézet (1972) V. Pázmándi Margittól. Ma is alkotó magyar építésznők az Ybl-díjas és Pro-Architectura díjas Csomay Zsófia (Békés Megyei Könyvtár, 1986), az ugyancsak Ybl-díjas Pelényi Margit (pécsi soklakásos társasház, Collegium Martineum), Z.Halmágyi Judit (Kálvin-téri iroda, Deák-Palota).
Dennis Scott Brown elismert alak a 60-as, 70-es évek Amerikájában, építész, író, tanár, sokoldalú művész. Tanulmányait dél-Afrikában kezdte, majd Londonban a Architectural Association School of Architecture-ön diplomázik 1955-ben. A University of Pennsylvania-n szerzi meg mester diplomáját 1960-ban várostervezés szakon ahol tanárként el is tölt pár évet. Ezután tanít a University of California Berkley-i és Los Angeles-i intézményeiben, a Yale-en és a Harvardon. Várostervezési érdeklődése Los Angeles és Las Vegas elemzésén teljesedik ki. 1967-ben visszaköltözik Pennsilvania-ba és társtervező lesz a férje irodájában, a Venturi and Rauch-nál.
1989-re átformálódik az iroda és Venturi, Scott Brown and Associates néven fut Dennis Scott Brown vezető szerepével. Nagyszerű sikerei ellenére egy másik esemény kapcsán lehet gyakrabban találkozni nevével, ugyanis férje 1991-es Pritzker–díjának átvételekor őt meg sem említik, ami nagy felháborodást kelt építész körökben. „Épületeink minden egyes centiméterét közösen tervezzük” –nyilatkozta többször is értetlenül állva a bizottság döntése előtt, akik arra hivatkoztak hogy a díj egyszerre csak egyetlen személyt illethet meg. (Ezt 2001-től kezdve megváltoztatták, mikor a híres tervezőpáros Herczog és de Mouron egyszerre kapták meg a díjat, illetve már 1988-ban is volt páros díjátadás.)
1993-ban Susan Maxmant választják meg az AIA első női elnökének. Az Amerikában építészeti tevékenységet folytató nők 1999-ben 13,5 %-át adja a szakma egészének, 10 évvel később pedig már 28%-át.
Az angol származású Amanda Levete férjével közösen (Jan Kaplicky) alapítja Future System nevű irodájukat, mely innovatív épületek tervezésére koncentrál. 1999-ben elnyerik a RIBA Strirling díját a londoni Lords Media Centerért. Ma is aktívan alkotó és a közéletben is szerepet játszó építész nő.
Építészeti témában kevésbé jártasaknak is ismerősen lehet az első Pritzker–díjas (2004) „sztár-építész nő”, Zaha Hadid neve. 400 fős”építész-hadseregével” a világ leginkább foglalkoztatott építészei közé tartozik az iraki-brit származású Hadid. Szélsőséges épületei sokszor komoly vitákat váltanak ki, ám elvitathatatlan tőle, hogy az építészet egy eddig teljesen ismeretlen oldalát mutatta be a világnak. Munkáinak listája felsorolhatatlanul hosszú, néhány azonban mérföldkő volt építészetében: Rosenthal Center for Contemporary Art (2003, ez volt az első amerikai épülete. 2004-ben RIBA díjazott), Guangzhou Opera House (2010), London Aquatics Center (2012).
Kazuyo Sejima a szerény és visszahúzódó természetű japán építésznő Ryue Nishizava-val alkotja a SAANA építészirodát. 2010-ben Pritzker-díjat kaptak és ugyanebben az évben a velencei építészeti biennále kurátorává is választják Sejima-t, amely kitüntetést először kapta meg nő. A feljebb említett Hadid futurisztikus, dinamikus épületeivel ellenben a SAANA hitvallása az egyszerű formák használata, fókuszálva az anyaghasználatra, arányokra és az épület környezetének bevonására a tervezésben. Híresebb épületeik a New Museum New Yorkban (2007), Glass Pavilion a toronto-i művészeti múzeumnak (2006), Rolex Learning Center Lausanne-ban (2010).
A nemrég a budapesti MOME-n előadást tartó Benedetta Tagliabue barcelonai székhelyű építésznő, Enric Mirallesel együtt alkottak számos épületet a világban. Legismertebbek Barcelona-ban a Parc Diagonal Mar, a Natural-Gas székház és a Santa Caterina piac. Manapság tájépítészettel, helyreállításokkal és ideiglenes pavilonokkal foglalkozik.
Odile Decq az extravagáns gót-punk stílusú francia építésznő 1996-ban a velencei építészeti biennálén Arany Oroszlán díjat kap, aktuálisabb munkája pedig a 2007-es római MACRO kortárs múzeum.
A feljebb említett építészek napjainkra figyelmet és elismerést vívtak ki maguk számára, azonban felmerül egy további aspektus is. Nem véletlen, hogy a történelem folyamán ilyen hosszan húzódott a nők építészeti ranglétrán való előrelépése. Építésznek lenni férfiként és nőként is összetett és megterhelő feladat, korlátlan elkötelezettség és alázat szükséges hozzá. Egyszerre kell helytállni kreatív tervezőként, mérnökként, statikusként, grafikusként, menedzserként, pszichológusként és a lista még sokáig folyatható. A hatalmas felelősség és a számos szerepnek való megfelelés mellet a kiszámíthatatlan munkaórák (sokszor éjszakába nyúló nem megfizetett túlóra), az általánosan nem túl kielégítő fizetés és a sokszor kevésbé kreatív feladatvégzés könnyen meghátrálásra kényszerítenek. Egyre-másra ütik fel fejüket olyan című cikkek, mint pédául: „Miért hagyják el a nők az építészetet?” Annak ellenére, hogy statisztikák szerint az egyetemek építész hallgatói nagyobb arányban nők, praktizáló építészként mégis elenyésző a számuk a férfiakhoz képest. A munka és a magánélet harmóniáját nem egyszerű összeegyeztetni.
Egyetemista építész hallgatóként „kicsiben”, illetve az egyetem évei alatt az iskola mellett végzett munka révén jómagam is tapasztalom, hogy a gyerekként idealizált építészet a valóságban kicsit másról szól. Az egyetem alatt a tervezés szabadsága és a sokféle lehetőség mellett a kialvatlanságról, a stresszről, a rengeteg munkáról. Mégis azt gondolom, hogy megéri a belefektetett munkát és legalább annyi csodálatos dolog fűződik hozzá, ha nem több. Láthatatlan erő köt minket az építészethez és hiszem, hogy a bemutatott nőket valami még hatalmasabb. Making Space címmel 2014. szeptember 1-én jelent meg az Egyesült Államokban egy úttörőnek számító dokumentumfilm, mely öt kortárs építésznő munkáját mutatja be; remélem a jövőben még több hasonló fórum lesz, ahol nagyobb hangsúlyt kaphat ez a téma.
/Perge Diána/
Források:
http://www.designingbuildings.co.uk/wiki/The_architectural_profession
http://architecture.about.com/od/becomeanarchitect/a/architect-beginnings.htm
http://www.archdaily.com/341730/the-10-most-overlooked-women-in-architecture-history/
http://hg.hu/cikkek/varos/12344-napjaink-13-legfontosabb-noi-epitesze
http://hg.hu/cikkek/varos/12411-nem-nonek-valo-epitesznok-magyarorszagon
http://www.archdaily.com/216844/infographic-women-in-architecture/
http://en.wikipedia.org/wiki/Women_in_architecture
források a képekhez:
_001 http://vk.com/topic-8090326_26457634
_002 http://register.muinas.ee/?menuID=monument&action=view&id=1071
_003 http://genderin.buffalo.edu/gender&architecture.shtml
_004 http://gobikebuffalo.org/skyride/
_005 http://www.prairiemod.com/prairiemod/2013/04/marion-mahony-griffin-recognized.html
_007 http://bancroft.berkeley.edu/ROHO/projects/beverlywillis/
_008 http://blog.buildllc.com/2014/01/death-of-an-architect/
_009 http://hg.hu/cikkek/varos/12128-magyar-noi-epiteszek-a-mult-szazadelon
_010 http://pmstudio.hu/muterem/munkatarsak/pelenyimargit.html
http://veol.hu/hirek/oromteli-kerek-tortenetek-1624760
http://hg.hu/cikkek/varos/7297-a-toronykerdes-budapesten
_011 http://nymag.com/arts/architecture/features/architect-couples-2013-6/
_012 http://www.wallpaper.com/architecture/amanda-levete-qa/2098
_013 http://www.archh.com/blogs/105/best-designed-cricket-stadiums-in-the-world/
_014 http://wyborcza.pl/55,75475,3399473.html
_015 http://guidepal.com/new-york/see–do/new-museum-of-contemporary-art
_016 http://www.designerhk.com/forum/post/11034