Egy májusi délután Sally Mann-nél – Hubai Orsolya, diplomaesszé, 2013.

Képzelt beszélgetés Sally Mann-nel a családi fotóról

Nyári vasárnap délután kocsival érkezem meg a virginiai tanyára, ami narancs fényben úszik. Jó kiszállni és meglátni Sally Mann mosolygós fogadtatását. Én átadom a csokis házi sütit, amit délelőtt készítettem, ő hellyel kínál a teraszon. Megkérdezi, hogy hosszú volt-e az út, majd felsorolja, ami hirtelen eszébe jut Magyarországról, ám a triviális Puskás, gulyás, Balaton helyett csak ennyit mond: Kertész, Moholy,  Capa.  Mosolygunk. Az asztalon kancsóban jeges limonádé, bögrékben gőzölgő kávé. Tőlem nem messze ott áll a három fa lábán a nagyformátumú kamerája.

Mesélek az útról, meg hogy épp egy gerilla-kiállításmegnyitóról jövök, ugyanis az történt, hogy a Képzőművészeti Egyetem festő szakos hallgatójának, Dés Mártonnak a Friss bontás című kiállítása nyílt volna meg most májusban, a Ferencvárosban – ahol felnőttem és ma is élek – de nem nyílhatott, mert egy ottani politikusunk “nagycsaládos, keresztény apaként” erkölcstelennek tartja a kiállítás témáját, szerinte a meztelen, fekete lányokat ábrázoló kép egyáltalán nem illik a pünkösdi megtisztuláshoz. Így hát Dés Márton a galéria előtt tartotta meg a megnyitót, zacskókba hozta el a képeit, tiltakozva a “képzőművészet állami cenzúra alá vonása ellen”.

– Hát ilyen messziről jövök.

Sally Mann Hayhook

Sally Mann Hayhook

–  Én  ezt a   Közvetlen család c. kiállításomnál éltem át, bár  az már  régen volt. Hát  igen, akkoriban  csodálkozva tapasztaltam,  hogy a  vallásos  és  konzervatív  körök  dühödten   bírálták a képeket. Az emberek jelentős része viszont szerette   a   képeimet,   megvásárolta   az   albumot, így próbáltam erre koncentrálni inkább. Akkoriban   lefotóztam  mindent,   ami   a  családi életemben megjelent. Minden hétköznapi mozzanatokat, amelyeket nap mint nap átélhet mindenki a családjában. Persze a szexet is. Mit szóltak volna azokhoz a képekhez? – nevet fel. Úgy gondolom nehéz családi képet készíteni szexualitás és intimitás nélkül. Hiszen ezek a kapcsolat alappillérei, ezekre épül fel, ebből lép tovább. Pedig az én sorozatom előtt már jóval,  Nan Golding és Nobujosi Araki is készítettek szexuális tárgyú képeket. Úgy tudom, ők ketten találkoztak is egymással a kilencvenes évek elején. Érdekes, hogy a művészeknek még napjainkban is ilyen problémákkal kell megbirkózniuk.

– 2013-ban nálunk gond a meztelenség és a bőrszín. Éva mezítelen alakja a genti oltáron  ott  lehetett XV. században. Leonardo megfesthette Lédát is. És még sorolhatnánk.  Mindenesetre,  ha  Dés  képe  alkalmas  a  pünkösdre  készülők  áhítatának megzavarására, akkor ajánlatos lesz Paul Gauguin budapesti tárlatának időpontját  is  (ha  lesz egyszer ilyen)  a  vallási ünnepekre  tekintettel  időzíteni.

– Na persze mindig jelen volt a festészetben is, hogy beleszóltak “fentről”.

– Nem csak beleszóltak, hanem ők rendelték, így az olajfestészet felülről lefelé hatoló elbeszélés volt, a társadalom csúcsáról tudósító történelemírás istenekről, királyokról, királynőkről, híres csatákról és kiemelkedő személyiségekről, a fotó, amióta csak fényérzékeny réteggel bevont papír és az első Kodak fényképezőgép az 188o-as évek végén megjelent a piacon, a társadalom alsóbb rétegeiből kiinduló narráció volt, bárki privát képe, története, köznapi jegyzete. Ezért szeretem a privát fotókat, azon belül is a családi fotót.

– „Mától kezdve a fényképezés három egyszerű műveletből áll. Elforgatjuk a filmet. Felhúzzuk a zárat. Megnyomjuk a gombot és ezzel kioldjuk a zárat. A fotográfia lényege ebben a három műveletben összegezhető. […] Férfiak, gyerekek! Nem kell mást tenniök, mint a lefényképezendő tárgyak felé fordítani  a  gépet és megnyomni  a  gombot.”  –  skandálja Sally. Ez állt az első Kodak gépek használati   utasításában,   amilyen   édesapámnak   is volt  és  amit  sokat  nézegettem  gyerekként.  Természetesen ez idő előtt, már az első fényképészek is fotózzák a családtagjaikat, már csak azért is, mert ők mindig kéznél voltak. Hát ez nálunk is így volt valahogy. Most, hogy felnőttek a gyerekeim és nincsenek mindig velem, egyre több képet készítek a természetről. Visszatérve azonban, már Fox Talbot felvételeket készített a  feleségéről. Julia Margaret  Cameron  a  tizenkilencedik  században,  szándékosan irodalmi és mitológiai alakokat idéző beállításokban fotózzák a családtagjaikat.

–  Sokat jelentenek nekem  Julia Margaret  Cameron  képeit. Első fotográfus nők egyikeként, bátran kísérletezett az anyagokkal. A csendélet, a mitológiai jelenetek ábrázolása és irodalmi illusztráció mindaddig csupán a festészet és grafika számára számított kiválasztott műfajnak. Cameron viszont, olykor kortársai által is erősen vitatott  technikai megoldásokkal (életlenség, torzítás,  elrajzoltság), vagy éppen beállított jelenetek fotózásával kívánt az utókornak is példát mutatni, a fényképezés egyedi formanyelvét megtalálni. A saját korában a képei lágyságát nem fogadták el; szegénynek tűnő technikáért kritizálták. Homályosnak látszhattak egy olyan korban, amikor fényképészeti élességet becsültek meg, próbálták az eljárásokat úgy tökéletesíteni, hogy a fénykép a legpontosabban adja vissza a valóságot. Cameron tudta pontosan, hogy mit csinál, kísérleteinek, “hibáinak” pontos célja volt. Arra használta a kollódiummal elérhető egyedülálló finomságot és mélységet, hogy olyan képeket hozzon létre, amik időtlennek tűnnek és túlmutatnak a témán.

Sally Mann Kiss Goodnight 1988

Sally Mann Kiss Goodnight 1988

Julia Margaret Cameron

Julia Margaret Cameron

 

– Julia Margaret Cameron képeit láttán kezdtem el a kollódium iránt érdeklődni. Ma is rengeteget öntök. Na és a gyerek fotói… fantasztikusak! És mindezt egy olyan korban, amikor úgy gondolták, hogy “belemélyedni a kémiába, a fizikai törvények kutatásába, a kísérletek és vegytani képletek útvesztőibe erős férfiaknak is gondot jelent, miként bírná tehát azt meg egy gyönge idegzetű nő, kinek számára a természet egészen más kört, munkálkodásra más irányt tűzött ki.” De még a XX. század sem hozott teljes szabadságot az alkotóknak, úgy ez fokozottan igaz, ha nőről van szó.

– Igen, a régi beidegződések nehezen kopnak ki, különösen a nőkkel szemben támasztott elvárások esetén. A statisztikák szerint a művészeti hallgatók nyolcvan százaléka nő, ezzel szemben az aktív művészek hetven-nyolcvan százaléka férfi. A kiegyensúlyozatlan statisztika minden bizonnyal a családalapításokkal kapcsolatos.

– Az iskolákban nem is képeztek fotográfus nőket. Például a japán művészeti iskolában csak az  198o-as években indult hivatalos fotóképzés, addig a japán nők is nehezen tanulhattak  a médiumról. Ha egy nőnek sikerült elsajátítania és gyakorolnia a mesterséget, a “Joryu fényképész” nevet aggatták rá, ami olyasmit jelent, hogy női stílusban dolgozik. Araki spontán, pillanatfelvételszerű fotói és Nan Goldin barátairól és a napi élményeiről szóló naplói váratlan hatást gyakoroltak a japán női fotósok új generációjára.

– Máshol se volt jobb a helyzet azt hiszem. Főleg ha ez a nő még anya is. Néhány évtizede, az 197o-es és 8o-as években még elképzelhetetlen volt a művészi és anyai hivatás egyidejű megjelenése. Judy Chicago, a feministák egyik fontos alkotója ezt azzal magyarázta, hogy mindkét szerep kizárolagosságot feltételez. Sok művész a nagyközönség előtt el is titkolja anyaságát, tartva attól, hogy a kitudódott információ nem tenne jót a karrierjüknek. A családjukat művészetükért elhagyó festők (pl. Gauguin) legendája már rég a múlté, a huszadik század kiemelkedő alkotóinak gyermekei mégis számtalan interjúban emlékeztek meg arról, hogy alkotásban merülő felmenőjük mennyire idegen maradt számukra. Ezzel megerősítik a család, illetve a kreatív elhivatottság összeférhetetlenségét.

– Az én Édesapámmal is hasonló volt a helyzet. Bár orvos volt a foglalkozása, mégis inkább szobrokat alkotó művészember volt ő. Sokat hallgatott, sokszor nem tudtuk mire gondol, néha a nagy hallgatás már ijesztő volt. De az apámtól vett látásmód, a mai napig meghatározó.

– A gyereknevelés témája is megjelenik a művészetben, ám rendszerint  egy külső nézőpontból, nem pedig személyes tapasztalatként. Az utóbbi hosszú ideig tabunak számított. Ezért is volt rendkívüli jelentőségű, amikor Mary Kelly Post-Partum Documentum című konceptuális munkája keretében a fia első éveit bemutatta be galériákban. A hat részből álló kiállítás dokumentumokat  tartalmazott a szennyes pelenkától a különböző diagramokig.

– Az anyaság Michelangelotól Morisotig (XIX.sz) visszatérő motívum a festészetben ám a korai időkben az anyaság ábrázolása leegyszerűsített volt és ahogy említetted, nem az anya volt a művész, a megjelenítő. Az anyaság komplex ábrázolása a feminizmus XX. fejlődésével kezdett teret nyerni.

– Ez egy közös nyelv, amit azok beszélnek, akiknek van gyerekük. Mindenhol ugyan azt jelentik, a grammok, a kibújt fogak száma, az oltás, a sírás, a nevetés, az alvás, az első lépések.

– Bár azt hiszem ezt a nyelvet máshogy beszélik a nők és máshogy a férfiak – nevetünk. A gyermeknevelés, mint  tapasztalat ekkor vált a művészettörténet részévé. Az anyaság és az alkotói életforma az utóbbi években egyre kurrensebb témává vált. A fotográfiában is számtalan példát látunk erre. Például Catharine  Opienál. Vagy ott van az a fiatal fotográfusnő,  Anastasia Chernyavsky.

Anastasia Chernyavsky 2012

Anastasia Chernyavsky 2012

– A minap egy közösségi oldal cenzúrázta a képet, melyen meztelenül fotózta le magát a lányaival, ez a hír pár nap alatt bejárta a világot és hirtelen hihetetlen népszerűségre tett szert. A közösségi oldalt használók két táborra szakadtak, van aki szerint ez egy szép kép és nem kell cenzúrázni, mert nem ízléstelen és nem pornográf, hanem az anyaságról szóló kép.

– Nincs új a nap alatt – mindentudóan  mosolyog Sally, hisz ő is átélte ezt. Pedig a képeim   kis részén voltak csak félmeztelenek vagy meztelenek a gyerekeink. Harry Callahannek,  Lewis Carollnak  jobban  elnézték a képeken szereplő bensőséges családi képeken látható meztelenséget, talán azért mert ők férfiak? Nem tudom. De valószínűleg az is az oka, hogy a  tömegpiaci  hirdetésekre  jellemző szexualitás széles körű elterjedése előtt a gyerekek pózai és arckifejezései nem utaltak  olyan  egyértelműen szexuális tudatosságra.

 Azt olvastam Dallos Csaba munkájában, hogy a családi fotók között kiemelt helyet kapnak a mindenkori gyermekek fényképei. A családi képek több mint negyede gyermekfotó vagy központi témája a gyermek. Úgy tudom, hogy Europában a családi fotózás mindennapivá válása előtt a gyermekekről csupán elsőáldozáskor készítettek fotót, bizonyos vidékeken esetleg haláluk után is. A mai képeket az jellemzi, hogy a gyermek fejlődésének minden mozzanatát fénykép őrzi. A fénykép készítés gyakorisága a kor előrehaladtával ritkul és megváltozik a jelölt és a jelölő viszonya is: „a gyermek” helyébe társadalmi szerepek lépnek. Nálunk    nemrég    nyílt    kiállítása Hermann Ildikó Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotós mesterszakára készített diplomamunkájából, a Lányaink sorozatból.  Egyébként  Hermann Ildit idén a Nyaralók című sorozatáért  Lucien  Hervé-  és  Rodolf Hervé-díjjal tüntették ki Párizsban. Sorozatának képei megmutatják, a világ milyen körülöttünk és bennünk, a gyerekeink pedig így léteznek velünk, közöttünk.  Az arcképek kislányáról és más  gyerekekről reális képmásai egy szürreális világnak, ahol a gyermeklányok hol felnőtt női szerepükre készülnek, hol eredendő szépségüket mutatják, vagy éppen egy groteszk maszk mögé rejtőznek. Úgy élnek, hogy modelljeiket keresik, azt játsszák, akivé válnak majd egyszer.

– Érdekes anyag lehet. Az én lányaim is sokat játszottak a kamerám előtt. Persze sok spontán kép készült, de voltak amiket kitaláltunk. Volt, hogy kértem tőlük valamit, például, hogy hogy nézzenek és azt játszották nekem. A gyerekek a világ megismerésén fáradoznak: ünnepek díszletei között keresik a helyüket, szerepeiket feledve, megható magányukban osztják meg egyediségük magáért való szépségét.

– Van, hogy amikor azt játsszák, amit tőlünk látnak, az válik igazán ijesztővé és figyelemfelkeltővé. Neves fotóművészek igazi vagy játékfegyverrel pózoló kiskorúakat, gyerekeket ábrázoló képei igazán megrendítőek mindig.

Diane Arbus: Child with hand grenade

Diane Arbus: Child with hand grenade

– A mindennapok  családi fotográfiái között a hagyományos értelemben vett portrék rendkívül kis számban fordulnak elő. Az egyént igyekeznek valamilyen cselekvés közben,  vagy valamilyen  összefüggésben („valahol”, „valakivel”) fotografálni. Az ilyen jellegű képek nagy részén található gyermekábrázolás. Azért a családi fotók beállítás mindig arra törekszik, hogy az elkészült kép kellemes emléket idézzen fel.

– Jellemző a szabadidős tevékenység ábrázolása.

– Az emberi  élet bizonyos történései  nagyon  ritkán, vagy sohasem jelennek meg a családi fényképeken. Ilyen a betegség, a veszekedés, a család életét negatívan befolyásoló esemény.

 Persze sorolhatnánk azokat a művészeket, akik pont ezt tudták átlépni . Ott vannak például Andre Zelck képei. Az ő családi jelenete olyan pillanatot ábrázol, amelyet a pillanatfelvételek készítőinek többsége észre sem venne.

– Igen-igen, ismerem, kedvencem a Recklinghausen című képe. A látszólagos spontaneitás ellenére a kép egymásba fonódó háromszögalakzatokból áll össze, ebből is látszik, hogy milyen nehéz elszakadni a modernista fényképészet szögleteitől. De Richard Billingham tudott  azt hiszem, a legmesszebbre elmenni a családi fotók hagyományától. A ’90-es évek közepén készült és azóta széles körben ismertté vált sorozata a családját (anyját és apját) mutatja meg a mindennapi közegükben. Egy már ekkor is igen elterjedt megoldást választ, amely nem előzmények nélküli (megint gondoljunk  csak Nan  Goldin  nyolcvanas évekbeli munkáira).

Richard Billingham 1994

Richard Billingham 1994

Ami Billingham munkamódszerét megkülönbözteti, a nyersesség, valamint, amivel ezt technikailag is erősíti. Nemcsak a fényképezés gesztusát illetően használja ki a snap-shot – azaz a pillanatfelvétel formai megoldásait –, de technikailag is. Egyszerű eszközökkel, például olcsó színes negatívra dolgozik. A felvételeken alkoholista apja és túlsúlyos, tetovált, elhanyagolt külsejű anyja a brit alsó középosztály képviselői. Apja a szeszfőzéssel foglalja el magát, anyja nippeket gyűjt, egyébként pedig puzzle-t rak össze. Megszállottja ennek az időtöltésnek. Ők nem szorulnak a társadalom peremére, a szociálisan hátrányos helyzet elsősorban az apa szenvedélybetegségéből adódik. Bizonyos értelemben mégis kívülállók, legalábbis a képeken. Mivel csakis saját otthonuk  szűk terében jelennek meg, nincs kapcsolatuk a ház falain kívüli világgal, de mintha  nem is lenne szükségük rá. Billingham minden értelemben belülről mutatja meg ezt a világot, amely részben a sajátja is, hiszen itt nőtt föl. Saját narratívájában elfogadja ezt az állapotot, nem elutasító, megbélyegző vagy kioktató. Találkozni több olyan felvétellel is, amelyek a két, gyakran visszataszító külsejűnek bemutatott ember intim kapcsolatáról árulkodnak, egy bensőséges, meghitt viszonyról, amelyből hiányzik a közeghez gyakran társított erőszak, megalázás. Julian Stallabrast High Art Lite: British Art in the 1990’s című könyvében írja, hogy a két ember élete maga is egyfajta kép, a változás lehetősége nélkül, amelyben megnyilvánul a brit  sztoicizmus és alkalmazkodóképesség, amivel tudomásul veszik és elfogadják a nehéz, nem ritkán szélsőséges életkörülményeket, amelyek között megpróbálnak méltósággal élni.

– Az jutott eszembe, hogy hasonlóképp mutatja be ezt a világot Lee Hall és Stephen Daldry a 2000-ben forgatott Billy Elliot című filmjükben.

– Igen. Nekem Martin Parr jut eszembe a képeiről. Billinghamtől ugyanakkor távol áll az a gunyoros stílus, nem ritkán szarkazmus, amely Martin Parr sajátja. Nála fel sem merül a leleplezés szándéka, mivel ebben az értelemben ő maga bújik be a lepel alá. Viszont nem akarja idealizálni sem ezt a bizarr szegénységet, lemond azokról a technikai megoldásokról,  amelyek  segítségével megszépíthetné ezt a világot.

–  Nem  egy szokványos családi album. Egy szokványos családi albumban időrendbe állítjuk és strukturáljuk  a képeket, történetet igyekszik kovácsolni a töredékekből, rendet akar teremteni az emlékeinkben, és ezzel folyamatosan írja, átírja, hitelesíti és meghamisítja azt a homályos, ezer szálon futó, felejtésekből és elhallgatásokból, emlékekből és örömökből összetákolt történetet, amely a családunké.

– Megint azt igazolva, hogy a fotó korántsem a valóság puszta lenyomata. A családi albumok olyannak mutatnak  be minket, amilyennek látni szeretnénk magunkat. Sokszor mások állttal készített képek szerint, mert hasonlítani szeretnénk, nem szeretnénk lemaradni másoktól. Ezért van az hogy egyik családi album olyan, mint a másik.

–  Van–e  a  családi  fotóknak  alapjelentése?  A  fénykép  mediális  sajátossága „dokumentum”-értéke, de csak úgy funkcionálhat dokumentumként, ha elválaszthatatlan kapcsolatot tételezünk közte és a leképezés tárgya közt. Amint ez a kapcsolat megszakad, jelentésvesztés lép fel. A fotók jelentése hagyományozódhat egy családban, az átadás során azonban mindenki hozzátesz–elvesz belőle a saját értelmezési rendszerének megfelelően.

– Ide-oda csúszkálunk a legszemélyesebb pillanataink és az előre gyártott klisék között.

– Kíváncsi vagyok mi lesz a mi képeink sorsa. Mi és hogyan marad meg abból, amit mi láttunk és megörökítettünk. Észre sem vettük, hogy közben ránk esteledett, így lassan sajnos ideje indulnom. Jó lenne folytatni ezt a beszélgetést, hisz még annyi család és gyerek fotós nem említettünk, a posztmodern látásmód témájában még bőven lenne miről beszélni.

– Viszlát Sally Mann, egy másik elképzelt beszélgetésben!

/Hubai Orsolya/

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks