Egy kiállítás, hallgatónk tollából – Mindenütt Capa

Mióta a Szellemkép Iskola hallgatója lettem fotókkal kelek, fotókkal fekszem, néha velük is álmodom. Folyton nézem, elemzem, beszélek róluk és persze készítem is őket. Állíthatom, hogy ezáltal az ember teljesen más dimenzióba kerül és megtanulja másként szemlélni a körülötte lévő világot. Folyton komponál, fényképez, még akkor is, ha nincs kezében kamera.

Az elmúlt évben tanáraimnak köszönhetően számtalan lenyűgöző képet láttam, és megannyinagyszerű fotós életművét ismerhettem meg közelebbről. Egyikük Robert Capa, aki ez év október 22-én lett volna 100 éves. Szinte minden médium elárasztott minket az általa készült képekkel; még a metrón is Capa képeit láthattuk, az egyébként nyomatszó hirdetések helyett. Úgy gondolom, hogy jóval kellemesebben indul az ember napja, ha a tömött metrón nem egy hirdetés bámul az arcába, azt sugallva, hogy mit vegyen meg, hanem egy remek kép, ami esetleg elgondolkodtat, vagy csak egyszerűen szépnek látod. Még a 85 éves nagymamám is azzal fogadott otthon, hogy hallottam-e a híres fotósról, valami cápáról – szegénykém, néha bajban van a nevekkel – és elkezdte mesélni az életét, aztán a végén kedvesen megjegyezte „neki sincsenek jobb képei a tiédnél”. Drága nagymamám kissé elfogult, de azt hiszem, ehhez minden nagyszülőnek joga,- és erre minden unokának szüksége van.

Egy barátnőmtől kaptam Susan Fortes: Robert Capára várva c. könyvét, a következő idézettel: „Egy-egy nagy esemény jól kivágott része többet képes megmutatni a valóságról, olyasvalakinek, aki nem volt jelen, mint a kép egésze” /Robert Capa/

A könyv olvasásával el is kezdődött nálam egy folyamat, szinte mindent szerettem volna megtudni Robert Capáról, – néha picit megszállott vagyok, ezt tudom. Most fejeztem be John Steinbeck: Orosz napló c. könyvét, amit mindenkinek tiszta szívből ajánlok, mert azon kívül, hogy 70 Capa képpel van illusztrálva, egyben igazán szórakoztató olvasmány is.

Ebben az átszellemült állapotban látogattam el a Nemzeti Múzeum által megrendezett „Capa, ahogy még sosem láttad” c. kiállításra. Napok óta körözök a számítógépem körül, hogy megpróbáljam hitelesen elmesélni, milyen is a kiállítás, de ez borzasztóan nehéz feladat, nem is hiszem, hogy menni fog. A kiállítás több mint 160 db fotó és installáció segítségével igyekszik megmutatni, hogy „mi is volt” Robert Capa.

Emigráns

Az első teremben emigránsokról készített fényképei láthatóak; a helyiség egyik sarkát korabeli kávéháznak rendezték be. Sajnálom, hogy nem lehetett picit leülni, elmerengeni a képeken, de valószínű úgy gondolták, hogy ez még csak az eleje, merengjünk később.

Fotóriporter

A második részben a háborúkban készült képei kerülnek bemutatásra, valamint egy korabeli szerkesztőségi szoba részleteibe is betekinthetünk; itt található egy 1927-ből származó képtávíró szerkezet is. A kartotékszekrények fiókjait kihúzva belenézhettünk korabeli újságokba – Life, Regads, Post –, amelyek bemutatják, hogyan vágták meg Capa képeit, és ezáltal mennyire megváltozott jelentésük. Megjegyezném, hogy ezzel az ötletes megoldással engem biztosan megfogtak, mivel nagy izgalommal húzgáltam ki a fiókokat és böngésztem az anyagok között. A teremben berendeztek továbbá egy félig nyitott sátrat is, amelyben mobil fotólabor található.

Játékos

Harmadik terem Robert Capát játékosként mutatja be. Köztudott, hogy szerette a szerencsejátékot és a kártyát. Láthatunk képet, ahol Robert Capa játszik egy kártyaasztalnál és fronton harcoló katonákat, ahogy kártyáznak. A haditudósítói munkáját is egyfajta hazárdjátéknak tekintette, ahogy Cornell Capa írt róla életrajzi könyvében: „Robert Capa élete is arról tanúskodik, hogy legyőzte a nehézségeket, szembeszállt a kihívásokkal, és nyert a szerencsejátékokban, kivéve az utolsó alkalmat, amikor Indokínában egy aknára lépett…”

Hős

Az utolsó terem megmutatja, hogy Robert Capa hős volt és hősöket is fotózott. Itt találhatjuk Ernest Hemingway 1954 május 27-én keletkezett levelét, amelyben Capa elvesztése miatt érzett fájdalmáról ír. Fura érzés volt ott állni és Heminway kézzel írott sorait olvasni. Ebben a teremben találjuk Capa normandiai partraszálláskor készült híres sorozatát, és a legismertebb képét is, A milicista halálát.

A teremből kilépve egy fürdőkádban „ejtőzhetünk”, aminek magyarázatára az alábbi idézetet csatolnám az Orosz naplóból.

Capa egy vízidisznó. Sajátos módszere van: fölkel, beveszi magát a fürdőszobába és teleereszti a kádat. Befekszik a fürdővízbe, és addig olvas, amíg el nem álmosodik, s ekkor mindjárt el is alszik. Ez reggelente két-három órát is igénybe vesz, és nem nehéz kitalálni, hogy míg ő odabent tanyázik, a fürdőszoba nem használható komolyabb célokra. Közszolgálatnak tartom megosztani ezt az információt Capáról.” / John Steinbeck/