A Birdman hatalmas visszhangot kapott az utóbbi időben, ami nem csak a történet különössége miatt vagy a forgatókönyv tökéletessége miatt egyedi, hanem azért, mert stílusában a megszokottól eltérőt tudott lenni. Manapság, amikor naponta nézhetünk új filmet, a legtöbbet unottan lökjük félre, hogy már láttam, kiszámítható, gyenge, béna, gáz, jézusom, már megint… Valami újszerűt létrehozni, nem egyszerű.
Hangsúlyozva kiemelkedő voltát fel akartam sorolni a tavaly év vége óta fesztiválokon már részt vevő film díjait, de elég hamar feladtam, mivel eddig összesen 94-et zsebelt be a világ minden táján (Olaszország, Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália, USA), a februári Oscaron pedig további 9 jelölést kapott. Még az is lehet, hogy a végén eléri a 100 megnyert jelölést.
De a nemzetközi elismerés még nem biztosíték arra, hogy értékes filmről van szó, úgyhogy nézzük, mivel állunk szemben. Először jöjjön a történet.
Egy kiöregedett filmsztár saját maga írta, rendezte és szponzorálta darabban még a főszerepet is magának osztja, ráadásul a Broadway-en, így aztán a nyomás nagy. Főként, mert saját önértékelését is ennek a darabnak a sikerétől teszi függővé. Az egója hatalmas. És mindent megtesz azért, hogy mindent meg is kapjon. Akár az őrület árán is.
A történet maga nem túl megkapó, de az, ahogy a folyamatot bemutatják, már nem hétköznapi. A főszereplő (Michael Keaton) elméje meghasadni látszik: egykori, általa alakított akciófilm karaktere, Birdman, mint személyiségének másik oldala jelenik meg, aki ott sugdos háta mögött minden egyes kétkedő pillanatban, emlékezteti egykori elsöprő sikerére minden egyes bukással fenyegető nehézségnél, veti szemére szánalmas helyzetét és sikerre való törekedésének vajmi kevés esélyét minden egyes önmagával harmóniára törekvő próbálkozásánál. Felbukkan narrátorként, beszélő poszterként, az utcán árnyékként követő hatalmas szárnyasként és nem nyugszik, míg el nem méri célját. De mi is a célja?
A film hosszú beállításokkal operál: mindig követi valamelyik szereplőt, sőt, a kamera nagylátószöge miatt a perspektivikus torzulástól az embernek olyan érzése van, mintha folyamatosan beleléptünk volna az adott színész személyes terébe. Az eseménysorozatok folytán sokszor ugrunk egyik szereplő mellől a másikhoz, így váltják egymást, látszólag vágás nélkül, a „központi” szereplőkön kívül a helyszínek is, például az öltözőből a színpadra, onnan a lépcsőn fel a tetőre, onnan a lépcsőn keresztül a díszletek mögé, ahonnan egy oldalajtón keresztül ki az utcára, majd újra vissza a színházba. A színészek olykor már zavaróan „testközeli élménye”, az állandó jelenlét, a folyamatosság, a színfalak mögötti világ bemutatása egyedi, eddig nem tapasztalt módon hozza össze a filmek és a színház világát. Emellett három felvonásra tagolták a történetet, amit vizuálisan az égre fordított kamerával és a fények változásával szemléltettek tökéletesen. A dokumentumfilmek nyersessége egybeolvad a színházi miliővel egy teljesen egyértelműen előre megírt történetben, ahol a nagylátószög a színészek védtelenségét és lelki kiszolgáltatottságát fejezi ki a közönséggel szemben. Én ezt a kombinációt nem tudom unalmasnak nevezni.
Hiába kiszámíthatóak az eseményszálak, hiába sejtjük előre a cselekmények alakulását, azt lehet mondani, hogy ez nem lényeges szempont, mert itt, a hangsúly, teljes egészében egy ember belső, lelki vívódásáról, harcáról szól. A folyamatról, hogyan jut el az életének egyik pontjáról a következőbe. Ráadásul ezt, ismételve önmagamat, egy eddig nem látott vizuális élménnyel párosítják az alkotók. Ezért is lehet néhol azt olvasni, hogy a Birdman korszakalkotó, s ezért is kedvelik a filmkritikusok annyira. Mert valóban hidat képez, az amerikai filmgyártás nagyközönségnek szánt filmjei és a művészfilmek között – ellép a világmegváltó akciófilmektől és szitkomoktól a szerzői filmek irányába anélkül, hogy le kellene mondaniuk a bevételről. És ez a nagy erénye ennek a filmek.
Felmerül még egy utolsó kérdés: hogy mi is ez a Keaton őrületet? Hogy ezt a szerepet bármelyik magyar színész ugyanígy el tudta volna játszani? Én ezt azért erősen kétlem. Főként végiggondolva az elmúlt pár hónap színházi élményeit és a jelenlegi, részemről mélységes csalódással szemlélt Csányi-irányzatot, ahol a hangsúlyozás több mint luxus: már-már hiánycikk. Ettől függetlenül valószínűleg én is többre tudtam volna értékelni a játékát, ha előtte nem támasztok a hírverésnek megfelelően hatalmas elvárásokat. Így egy kicsit, nem mondom, hogy csalódott voltam, de hiányérzet maradt bennem, attól függetlenül, hogy nagyon jó alakításnak tartom, és úgy gondolom, teljes mértékben jogosan kapta meg érte a Golden Globe-ot.
És végül, hogy kinek ajánlom? Aki akciófilmre vágyik, annak szólok, ez nem az. Függetlenül attól, mit látott a filmbemutatóban. Viszont aki keresi az újat a filmek területén, aki nyitott szemmel figyeli a világot, aki el tud vonatkoztatni, és aki azért néz meg egy filmet, hogy elgondolkodjon, nem pedig azért, hogy ne gondolkodjon, annak ez a film kötelező.
/Lutz Dóra/