Lars von Trier lelkivilága úgy néz ki, semmit sem változik. A rendszeresen depressziós dán rendező újra tükröt tartott maga elé, hogy vizualizálja szorongásait, félelmeit és mélységes csalódását az emberiségben, meg úgy zusammen az egész világban. Ezt érezteti nézőivel A nimfomániás című, két részből álló filmjében.
A Depresszió Trilógia harmadik, záró része A nimfomániás, melyet az Antikrisztus (2009) és a Melankólia (2011) előzött meg időben. A címekből érezhetjük, hogy nem épp az élet habos oldalát dolgozzák fel. Az Antikrisztus fő- és egyben egyetlen szereplői egy házaspár, akik elveszítik gyermeküket, majd terápiás okokból kiköltöznek egy erdei kunyhóba. Persze gyógyulásról szó sincs, a gyönyörűen fényképezett film gyomorforgató és hátborzongató felvételekkel vágja tarkón nézőjét. Még több év eltelte után is tisztán előttem vannak a legszaftosabb jelenetek.
A Melankólia egy sokkal kevésbé vulgáris témát dolgoz fel. A Föld felé tart egy kisbolygó, amely elkerülhetetlenül össze fog ütközni bolygónkkal, megsemmisítve azt. A film már a planéta megjelenése előtt hideg szorongásba lök a frusztrált esküvő cselekményével, amely aztán az emberiség tehetetlen és végzetes kiszolgáltatottságává növi ki magát. Kevésbé zaklatott, inkább meditatív, lassú és méltóságteljes hangulatot áraszt (bár napokig rosszkedvű lesz tőle az ember), szöges ellentétben a trilógia első tagjával.
Az utolsó rész, A nimfomániás középpontjában egy nő, Joe (Charlotte Gainsbourg) áll, akit összeverve talál meg az idős, szinte szerzetesi életet élő, intellektuális Seligman (Stellan Skarsgard). Hazaviszi és ápolja, mire Joe előadja a kéj esztelen üldözéséről szóló, azonban mélységesen szomorú történetét. A film az ő narrációjával bontakozik ki, visszaemlékezéseken keresztül látjuk az eseményeket, melyeket megszakít néha a Seligman kommentárjaival tűzdelt elmélkedés.
Joe nimfomániás. A serdülőkorában felfedezett szexualitással kezdődött , majd ez a folyamat eszkalálódott a tini korában egyfajta lázadássá a szerelem és a férfiak ellen. Látunk itt ki-tud-több-férfit-magáévá-tenni versenyt a vonaton (egy csomag bonbonért), csoportos maszturbálást, kanál-eltüntetős játékot és sok egyéb, kreatív vagy épp közönséges kéjelgést. Később Joe lázadó megatartása redukálódik, nem elveket követ vagy az értékrendjét igazolja, hanem mint minden függő, a saját kielégülését, jelen esetben orgazmusát hajszolja.
A film talán legmegbotránkoztatóbb fordulata nem is az explicit, pornográf jelenetek, hanem a film vége és az a súlyos hipotézis, amit ezzel a rendező kijelent. Itt muszáj leszek spoilerezni, így aki nem szeretné tudni a film végét, ne olvasson tovább.
Joe meséjét nagy érdeklődéssel hallgatja az idős Seligman, éles meglátásai vannak, lenyűgöző intellektusról és lexikális tudásról tesz bizonyságot. Nem reagál szexuálisan a történetekre, ami feltűnik a mesélőnek is. Seligman egyfajta szerzetesi, aszexuális szerepet játszik (aki még szűz is), mindennemű izgatottsága kimerül abban, hogy mennyire hasonlít a lányok szex vadászata a horgászatra, vagy az aktus közbeni lökések száma egy Fibonacci-számsort ad ki. Joe sztorijával igazolni akarja azt, amit magáról gondol: egy szexfüggő, aki idegen a társadalomban, képtelen beilleszkedni, képtelen boldog lenni és ezáltal egy selejtes, rossz ember. Azonban Seligman szemrebbenés nélkül állítja az ellenkezőjét és ad lelki támaszt, megnyugvást a nőnek.
Mikor Joe befejezi a történetet és aludni tér, Seligman visszalopakodik, felhúzza takaróját, és megpróbál nemi aktust kezdeményezni. Joe elutasító (amit tökéletesen megértünk még nála is), a férfi felháborodik, mire kiprovokálja, hogy a film közben előkerült pisztoly által be is végeztessen.
Egyrészről sokkoló, mint minden film végén felbukkanó hirtelen csavar. Az összesen négy órányi lelki terror és frusztrált pornográfia után már végre felengedtünk, amikor még egyszer búcsúzóul tökön rúgnak minket. Másrészről az egész film lényegét átírja: az egyetlen szereplő a filmben, akit a klasszikus értelemben jó karakternek, “hősnek” titulálhatunk, ugyanolyan romlott, mint az összes többi. Minden szereplő defektes valamilyen módon (még Joe idealizált apja is kap egyfajta negatív töltetet, aki halálos ágyán maga alá piszkítva hal kínhalált), egyedül Seligman-ba kapaszkodhattunk, mint a film főhőse. Ezt veszi el tőlünk Trier az utolsó két percben: azt a kis reményt az emberiségben, azt a bizonyítékot, hogy az intellektualitás győzedelmeskedhet az ösztön és állatiasság felett, az egyetlen értéket. Bumm, kiveri a kezünkből a fagyit. Mindez olyan hatásosan hirtelen és kiábrándító, hogy a néző egy pillanatra a legmélyebb depresszióban találja magát, és csak arra tud gondolni, hogy mi a fene értelme van az életnek és inkább szűnjön meg az emberiség ott, ahol van. Akik látták a Melankóliát, azoknak talán Kiefer Sutherland karakterének utolsó cselekedetét juttathatta eszükbe ez a hirtelen mozdulat. Akkor éreztem ugyanilyen mélységes kiábrándulást.
Akiknek bevette a gyomra Trier régebbi filmjeit (elsősorban a korábban említett két művet), azok ezen is átverekedik magukat. A filmnek köszönhető depresszív hangulatot gyorsan ellensúlyozzuk egy baráti sörözéssel vagy egy feel-good vígjátékkal!
A filmet a Puskin Moziban és az Uránia Filmszínházban vetítik.
előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=CoNUFZMA5OQ
képek forrása: http://moviefail.com/
/Juhász Norbert/