A hét fotósa: Tony Vaccaro

Ha háborús fotókról beszélünk, akkor talán az első név, ami eszünkbe jut, Robert Capáé. Meg persze eszünkbe juthatnak más fotósok is, akár a Capával egy időben tevékenykedő egyéb fotóriporterek, akik a LIFE magazin számára készítették képeiket, de az újabb időkből is (mert háborúk még mindig vannak) felidéződhetnek nevek, pl. James Nachtwey vagy ha a magyar fotósoknál maradunk, Gárdi Balázs. Fotóriporterek képei és nevei jutnak eszünkbe, pedig régen és most is vannak olyanok, akik katonaként fotózzák a háborús eseményeket. Tony Vaccaro a II. világháborúban közlegényként szolgált, fegyvere mellett azonban egy fényképezőgépet is cipelt.

Tony Vaccaro 90 évvel ezelőtt, 1922. december 20-án Greensburgben (Pennsylvania) született, egy olasz bevándorló család második gyermekeként. Édesanyja halála után családja 1926-ban visszaköltözött Olaszországba (nem sokkal később édesapja is meghalt), ahol nagynénje és nagybátyja nevelte fel őt és két lánytestvérét. A fasizmus és az olaszországi katonai szolgálat elől Vaccaro visszatért Amerikába. Itt fejezte be a gimnáziumot, ahol egyik tanára fotóklubot indított – Vaccaro pedig azonnal beleszeretett a fotográfiába. A háborút azonban nem sikerült elkerülnie, 1943-ban besorozták és 1944-ben az európai hadszíntérre küldték.

A katonai ellátmány fényképezőgép egy Speed Graphic volt, amibe golyózápor nélkül se volt túl kényelmes filmet behelyezni, ezért Vaccaro inkább saját Argus C3 kameráját használta. Ez ugyan amatőr kamerának számított, de Vaccaro nagyon szerette és elpusztíthatatlannak tartotta. Első elkészült negatívjait azonnal postázta nővérének, a csomagot azonban elkobozták és sose látta viszont. Ekkor megfogadta, hogy többet nem adja ki a kezéből a munkáit és az előhívott negatívokat egy mozifilm orsójára tekerte és a táskájában cipelte keresztül Franciaországon, Belgiumon át Németországba. A negatívokat éjszakánként hívta elő egy kölcsön- és a saját sisakjába öntve a hívót és a fixálót.

Számos ikonikus kép kötődik nevéhez, ilyen a Jack W. Rose utolsó lépése című kép, melyen egyik jó barátját látjuk, akit épp lövés ér és holtan a földre esik.

Vaccaro részt vett a II. világháború egyik legvéresebb csatájában, az 1944. december 16.  és 1945. január 25. között zajló Bulge-i csatában, mely a háború utolsó nagy német offenzívája volt, és több mint 186 ezer áldozatot követelt. Sokan sebesülten maradtak a harcmezőn, akiket a németek egy-egy fejlövéssel végeztek ki. Köztük volt Henry Tannenbaum közlegény, akinek holttestét szinte teljesen elfedte az időközben leesett hó. Vaccaro sok évvel később Tannenbaum fiával ellátogatott a harc színterére, ahol legnagyobb meglepetésére egy erdőt talált. A földterület mai tulajdonosa fenyőfákat termel, amiket karácsonyfának ad el. A karácsonyfa németül Tannenbaum…

A háború vége felé Vaccarónak alkalma nyílt a felszabadítás képeit, az örömöt megörökíteni, így készült az a fotója is, amelyen egy francia kislány és egy amerikai katona épp puszit váltanak, a háttérben pedig táncoló lányokat látni. Az egyik táncoló lánnyal össze is barátkoztak, aki elmesélte neki, hogy nem sokkal korábban még egy német katona próbált udvarolni neki, aki, miután a lány felhívta figyelmét, hogy az amerikaiak már a közelben járnak és a németek napjai meg vannak számlálva, dühösen tört ki, hogy az amerikaiakat majd bekergetik a tengerbe, a franciák pedig örökre német elnyomás alatt maradnak.

“Háborús képeimen a kamera lencséjét a tragédia felé fordítottam abban a reményben, hogy a horror és a jelenetek abszurditása megváltoztatja az emberek nézőpontját. Ezért maradtam további négy évig Európa háborús színpadán, hogy képeimmel dokumentáljam azt, hogy a béke még itt is lehetséges, ahol véres csatákat vívtak. Mindig hittem abban, hogy emberként az a kötelességünk, hogy a világot jobbá tegyük.” (Forrás)

Miután visszatért Amerikába, Vaccaro a Look, Life és Venture magazinok elismert fotósaként dolgozott és olyan hírességekről készített portrét, mint pl. Picasso, Sophia Loren, Jackson Pollock, Bertrand Russell,  Marlon Brando, Charles Chaplin, Maria Callas, Marlene Dietrich, Marcel Duchamp, Federico Fellini vagy Eleanor Roosevelt. De a háborút a mai napig a legrosszabb dolognak tartja, ami az emberiséggel történhet és hisz benne, hogy ha egyszer eljutunk odáig, hogy mindenkit egyformán embernek lássunk és ne tegyünk többé származás szerinti különbséget közöttük, akkor többé nem lesz háború.

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks