„A fotográfusok egy paradoxon áldozatai: a folyamatosan változót követik, hogy változatlanná tegyék.”
Ray K. Metzker Milwaukeeban születetett 1931-ben, gyerekkorában a klasszikus zene, a történelem és a rajz iránt érdeklődött, de miután az anyjától kapott egy kamerát tizenkét évesen, a fotográfia vált a szenvedélyévé. A Life és a Look magazinokat tanulmányozta, printeket készített a szobájában, egy Kodak által szponzorált fotóversenyt is megnyert. 1953-ban szépművészeti diplomát szerzett, majd besorozták, Koreába utazott, ahol fotót és zenét is tanított. 1956-ban leszerelték, Chicagóba ment az Új Bauhaus iskolájába, ahol Harry Callahan és Aaron Siskind is tanította – nem csak a látásmódjuk volt nagy hatással Metzkerre, a hitet is tőlük kapta, hogy megéri a saját útját járva fényképezni, a helyett, hogy újságnak vagy magazinnak dolgozna. 1959-ben Chicago belvárosáról készített anyagot a mesterdiplomájához, képei megragadták Edward Steichen figyelmét is, aki akkoriban a MOMA kurátora volt – tíz fotóját megvásárolta, és ugyanabban az évben kiállítást is szervezett Metzker fényképeiből.
Ezután Európába ment, ahol másfél évig utazgatott, többnyire magányos járókelőket és városi tereket fényképezett – fotói elmélkedések a városi környezet gyakran tapasztalt elidegenítő hatásáról. 1962-ben Philadelphiába költözött, ahova aztán mindig visszatért – első korszakában mindennapi témákat, múló mozdulatokat és a városi környezet különböző oldalait örökítette meg. Philadelphia utcáit járva olyan dolgokat fedezett fel, amiket más nem vett észre: a mély feketék és hűvős fehérek találkozásán titokzatos járókelők és soha nem látott utcák jelentek meg.
1964-ben kezdte el leghíresebb, „Kompozitok” című sorozatát, amelyben elutasítja a konvencionális fotográfiai realizmust és az ahhoz tartozó, egy képre koncentráló, izolált befogadói tekintetet annak érdekében, hogy nagyobb szabadságot adjon az interpretációs lehetőségek számára. A képei nem egy megörökített pillanatot tartalmaznak, hanem egymással ellentétes vagy egymást kiegészítő pillanatokat mutatnak egyidejűségben, az így elkülönült vizális fragmentumok többféle nézőpontot engednek meg. A mátrixba rendezett képek vizuális kéziratok, melyeken idő és hely, fény és sötétség egyéni módon való megjelenítése olyan jelentést konstruál, amely a megszakítottság érzését adja, ugyanakkor egészként és töredékekként is funkcionál – távolról az absztrakció ritmusa, közelről pedig a részletek mutatkoznak meg. „Elégedetlen voltam a magában álló, rögzített, keretezett képpel – a munkám a kompozíció területére, az összegyűjtött és összefüggő pillanatokba hatol be. A kombináció, az ismétlés és az egymásra helyezés módszerével dolgozom. Ahol a fotográfia elsősorban a kiválasztás és eltávolítás, ott én a szintézis lehetőségeit kutatom. Az egész tekercsre egy képként kezdtem gondolni…A komplexitásról beszélek. Amikor először meglátsz egy nagy kompozitot, absztrakt mintának látod, aztán amikor közelebb mész, felfedezed a mindennapi információk gazdagságát. A látásnak nincs egy kiváltságos módszere, mivel az inkább az elemek sokszerűségének véletlenszerűen kialakított módja.”
1966-ban az Atlantic City-ben található sétányon – alig kivehető figurákkal megszakítva – áthatoló fénymintákat tanulmányozta, 1968-tól 1977-ig a new jersey-i partokon fürdőzőktől lenyűgözve tíz nyáron keresztül spontán képeket csinált a játszó és pihenő emberekről. 1976-tól 1980-ig készítette el a „Pictus Interruptus” című sorozatát, amelynek során egyszerű, hétköznapi tárgyakat – például vállfát, magazint, hajtogatott papírt – tartott a kamera lencséje elé, elfedve ezzel a távoli látkép egy részét. Az eredmény olyan, vizuálisan egységes fotók, amelyeken a táj- és városképek az absztrakt formákkal kombinálva egyszerre kiegészítik egymást és feszültséget teremtenek a fotográfiai ábrázolás és az absztrakció között.
1980 és ’83 között visszatért Chicago és Philadelphia számára jól ismert tereihez, a korábbiakhoz képest egyszerű technikával fényképezte az utcákat, amelyeken a mindent beborító árnyék és az elszigeteltség érzése jelenik meg. A ’80-as évek közepén a tájkép fele fordult, ezekre a képekre inkább a világos tónus és telített kompozíció jellemző. A ’90-es évek közepétől ismét visszatért Philadelphiába, utolsó korszakának képei lirikus hangulatúak és játékosak – a a megfigyelés és a felfedezés egyesítésének, illetve a fény varázslata iránt érzett szenvedélyének összefoglalása. „Egy dolog kiemelni a nyilvánvalót, és teljesen más megragadni a bizonytalant. Kitépünk néhány szálat a valóságból és egy másféle valóságot szövünk belőle, egy fény és ezüst által formált költői és misztikus csodát.”
Metzker soha nem használt digitális technikát vagy különleges objektíveket, többnyire egy 50 mm-es megfelelt volt számára. Ugyanakkor a sötétszoba kreativitásának fontos helyszíne volt, képein a fényeket a megfelelő hatás érdekében manipulálta. Intellektuális vándornak hívta magát, hat évtizeden keresztül fényképezett és kísérletezett, a fekete-fehér fotográfia kimeríthetetlen lehetőségeit kutatta dekomponált és újrakomponált, dekonstruált és újrakonstruált képeivel – célja egy különleges, a régit felváltó új látásmód megteremtése volt. Pályafutása során újra meg újra a végsőkig vitt egy ötletet vagy technikát, felfedezve annak lehetőségeit és korlátait, majd amikor kimerítette azt, kurzust váltott – különböző sorozatai egy művészi víziót jelenítenek meg, amelyek egyesítik a modern életformát a fotográfia természetéből adódó lehetőségekkel. Idén, október 9-én, 83 évesen hunyt el Philadelphiában. Egy barátja így nyilatkozott róla: „Csak az átlagos, hétköznapi emberekkel törődött. Nem érdekelte a divat vagy a modellek, csak a mindennapi élet. Azt hiszem, ez sokat elmond róla. Jó humora volt, de attól még komolyan vette a dolgokat. Különösen gyengéd és törődő ember volt.”
/Gáspár Balázs/
Felhasznált oldalak:
http://articles.philly.com/2014-10-16/news/55065711_1_ray-k-south-philadelphia-ray-metzker
http://www.getty.edu/art/exhibitions/metzker/metzker.html
http://www.nytimes.com/2014/10/12/arts/artsspecial/-ray-k-metzker-art-photographer-dies-at-83.html
Felhasznált könyvek:
Robert Hirsch: Seizing the light. A social history of photography. McGraw-Hill, New York, 2009.
Lyle Rexer: The Edge of Vision: The Rise of Abstraction in Photography. Aperture Foundation, New York, 2009.