A hét fotósa – Chargesheimer (1924–1971/72)

„Az épp zajló életből minél többet szeretnék lefényképezni, hogy mindenkinek megmutassam, tudtára adjam és elmagyarázzam, amit ők nem láthatnak, mert lehet, hogy túl közel vannak a történésekhez, vagy menekülnek, félnek tőle. Meg akarom nekik mutatni a világot, amilyen az valójában, a világunkat minden nehézségével, idegenségével, derűjével és szépségével.”

01_Egy bohém Kölnből, 1951

Karl Heinz Hargesheimer 1924-ben születetett Kölnben. 1942-ben eltávolítatta egyik tüdőlebenyét, hogy elkerülje a kötelező katonai szolgálatot, a második világháború után Kölnben tanult, és bár érdeklődött az opera, a színház, a grafika és a festészet iránt is, főleg szobrászattal és fotográfiával foglalkozott. A „Chargesheimer” (a Carl [sic] és a Hargesheimer összekapcsolásából) nevet 1948-tól használja hivatalosan, 1947 és 1949 között szabadúszó fotósként dolgozik színházaknál, ekkoriban próbálkozik először díszlettervezéssel. Első egyéni kiállítása 1948-ban volt, az 1950-es években továbbra is szabadúszó, grafikus, díszlettervező, reklámfotós a Fordnál és az Essonál, fotómontázsokkal kísérletezik. Az 1960-as években már producerként is dolgozik, élete vége felé kinetikus szobrokat és tárgyakat – úgynevezett meditatív malmokat – tervez, absztrakt és kísérleti fényképeket készít. 1971 szilveszter éjszakáján rejtélyes körülmények között hunyt el. Életét főleg a kreatív tevékenységébe fektetett hatalmas energia és a megalkuvás nélküli munka jellemezte, David Seymour csak a „legendás Chargesheimernek” hívta.

Chargesheimer legismertebb képe a Konrad Adenauerről készített portréja. 1954-ben Ludger Gruber egy könyvet készült összeállítani Adenauerről, így elintézte, hogy Chargesheimer is készíthessen egy portrét az „öregemberről” – ahogy akkoriban Adenauert hívták –, de a politikus eleinte meglehetősen szkeptikusan állt a dologhoz. Csak amikor Gruber megjegyezte, hogy a sok hétköznapi kép között szeretne néhány olyat, amely úgy örökíti meg Adenauert, „mint Lenbach Bismarckot”, akkor tetszett meg neki igazán az ötlet. Az elkészült portré valóban impresszív lett, valószínűleg a legkifejezőbb portré a kancellárról, akinek a fotón egészen szoborszerű a feje. A képből mégis botrány lett, amikor a Der Spiegel heti magazinja ezt a fotót válaszotta címlapképnek az 1957-es választási kampány során. A CDU azzal vádolta az  újságot, hogy Adernauert olyan öregemberként ábrázolja, akiben nem lehet bízni, hogy még egy periódust megél az irodában. Végül mégsem ártott a kampányának, minthogy az utolsó választási párharcát is megnyerte. A szalagcímek mindenesetre népszerűvé tették Chargesheimer képét.

Az 1958-ban megjelenő A Ruhr-vidéken című albuma is nagy felháborodást váltott ki. Hat hónapon keresztül tért vissza újra meg újra az országnak erre a részére – elsősorban az ember, az indusztrializáció folyamata, a nehéz élet- és munkakörülmények, kazánok érdekelték, nem pedig az új felhőkarcolók vagy elegáns nők. Chargesheimer téma- és motívumválasztása teljes mértékben szubjektív, ugyanakkor lenyűgöző, különös érzéke van a kompocízióhoz, az árnyalatokhoz és a tér mélységének megragadásához. „Aki jó fotográfus akar lenni, az többet lát és máshogy lát mint mások.” „Más” volt például Essen akkori polgármestere, aki nyílt levélben fejezte ki nemtetszését: „A Ruhr-vidék városainak elegük van a kívülállók olyan ábrázolásaiból, amelyeknek egyáltalán nem felelnek meg sem a korai évek, és még kevésbé a jelen valóságának.” A többi ember is inkább iszonyattal fogadta a képeket, bár akadt kritikus, aki felfedezte jelentőségüket: „Chargesheimernek van bátorsága az igazsághoz. Az ilyen képek kulturális és politikai faktumok.”

A képek elé Heinrich Böll – akire ekkor már a nemzet élő lelkiismereteként tekintettek – írt  kritikus felhangú elemzést. „Venus számára nincs itt templom”. Hatmillió ember, száhúszmillió tonna szén, tízmillió tonna acél – számolt Böll –, az  emberek otthonnak hívják azt, ahol a levegő „keserű” és a „fehér csak egy álom”. „A fejlődés szó csak keserű irónia marad, addig ameddig a természeti elemeket – a földet, a levegőt és a vízet – eltávolítják vagy megmérgezik.” A politikusokat nem érdekelte Böll „zöld” nézőpontja, minthogy a terület ekkor volt gazdasági teljesítőképessége csúcsán. 1957 azonban fordulópont volt a környék ipari történetében: az önkormányzat eltörölte a helyi szénre adott támogatást, és az importvámot a szénre és az olajra – az energiapiac változása a régi bányászat végének kezdetét jelentette. Chargesheimer és Böll kizárólag az egyéni nézőpontjukat és művészi kreativitásukat követték – külön dolgoztak, tehát nem klasszikus riportázsról van szó –, miközben leltáruk megkérdőjelezte a szén és acél sikeres kombinációját – úgy, hogy a Ruhr-vidék identitása szorosan kapcsolódott a gazdasági sikereihez. Ma már az ’50-es évek fontos történelmi dokumentumaként tekintenek az albumra, amelyben olyan ikonikus képek kaptak helyet mint a Földműves a salakhegy előtt című, amely megmutatja, hogy az ipar milyen könyörtelenül formálja újra a tájképet. A  látszólag gondtalan vidéki idillen a hatalmas salakhegy fenyegetően uralkodik. A kis ember a preindusztrális kori munkájával és eszközeivel elveszettnek tűnik, ahogy a hegy teteje mögött egy szállítószalag meredezik kíváncsian, mint egy sci-fi filmből ismert gépszörnyeteg.

Köln városához egész életén át ambivalens viszony fűzte. Itt nőtt fel a háború előtti években, a középkori házak és szeles kis utcácskák között, amelyeket személyesen ismert. Már a háború után is ellentmondásos munkákat készített a romos városról, azonban az újjáépítéssel és a modernizmus pompázatos bevonulásával végképp megváltozott a város képe és dinamikája. „Jelzőrendszerek, nyilak, vonalak, gyalogátkelőhelyek jelölik ki a funkciókat és a rendeltetést, az emberi élet helyettesítésére” – panaszkodott Chargesheimer. A nagy hatású Köln 5 óra 30 című album a fotográfus művészi végrendeletének is tekinthető – még Böll előszavát sem volt hajlandó közölni benne  –, a kihalt, sivár, forgalomtól mentes utcákat és tereket mutatja meg, melankolikus búcsú az ő Kölnétől, amelyet az idő egyre inkább betonba sűrített. Nemrég több német fotográfus Chargesheimer Reloaded címmel készített albumot, amelyben Kölnt örökítik meg a hajnali órákban, akárcsak elődjük.

A Ludwig Múzeum katalógusa így ír róla: „Chargesheimer egy kívülálló, vándor, bohém volt a háború utáni újjáépítés korszakában, amikor nem igazán kedvelték ezt a típust. A barátai azonban magasztalták a magabiztosságát, bátorságát, az iróniát és a szarkazmust, amit a háború utáni társadalommal szembeni kritikájában tanúsított.”

 /Gáspár Balázs/

Források:

Georg Ramseger, Chargesheimer, Benedikt Taschen Verlag, Köln, 1990.

Icons of photography the 20th century. Szerk.: Peter Stepan. Prestel Verlag, München, 1999.

A 20. század fotóművészete. Szerk.:  Simone Philippi. Vince Kiadó, Budapest, 2002.

http://www.welt.de/regionales/koeln/article128568592/Diese-Fotos-loesten-einen-Skandal-im-Ruhrgebiet-aus.html

http://thephotobookmuseum.com/de/carlswerk-edition/photobook-history/chargesheimer

http://ruhrspeak.de/chargesheimer-pflueger-vor-abraumhalde/

http://www.photoszene.de/chargesheimer-reloaded/

 

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks