In memoriam Szabados György – Interjú Szabados Györggyel (II. rész)

„Az élő zene az, ami összeköti az Eget és a Földet;
embert Istennel, az embert az emberrel.
Mert rokon a teremtéssel, Isten ráérő idejével.”

 

 

 

Szabados György Kossuth-díjas zongoraművész, zeneszerző, a magyar improvizatív jazz alapítója, legnagyobb hatású alakja június 10-én, 71 éves korában, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt. Egy hosszú, elmélyült beszélgetéssel emlékezünk rá, melyet Molnár Csaba készített vele a Ráérő idő című beszélgetés-gyűjteménye számára, mely a Forrás 2007. augusztusi számában jelent meg.

Ráérő idő (II. rész)

Szabados György

Albert Ayler a free jazz egyik meghatározó alakja. Utolsó lemezei egyikének a következő címet adta: A zene a világmindenség gyógyító ereje. Mit gondol erről?
– Oroszországban – ezt közvetlenül a helyszínről tudom – az akadémikusoknak egy része elhatározta, hogy a továbbiakban egymással csak kézírásban fognak kommunikálni, mert ha mindent számítógéppel írnak, akkor a kézírást irányító agyi működés elgyengülésével az agyuk, agyunk elképesztően gazdag része ki fog üresedni, de legalábbis elsatnyul. Ennek a lehetséges „vákuumnak” az igazi következményeiről, bár sejtjük, de még nem tudunk semmit. Egy olyan korban, amikor az emberben lévő isteni rokonságból fakadó dolgok kezdenek lassan kikopni, a zene, mint ahogy a kézírás is, egy olyan kapcsolódás a legmagasabb minőségek otthonához, eredetéhez, amely nélkül azt kell, hogy mondjam, végleg felfoghatatlanná válik az a bizonyos időtlen idő bennünk.
A film olyan nagy erejű művészet volt, hogy mindent „überolt” az utóbbi évszázadban. Mégis úgy érzem, a vizualitás itt elérte csúcspontját. Ez a művészet szinte kizárólag e civilizációhoz való kötöttsége miatt is, kezd kiüresedni.
A hanghoz képest a látvány – ahogy a zenéhez képest még a költészet is – evilágibb, konkrétabb valami. Ezért ennek megfelelően a fontossága és az aktualitása is más. Azt mondom, hogy az elkezdődött jövőnek a zene lesz a művészete.
A zene sokkal közelebb áll az időtlen időhöz, mint a többi konkrétabb alkotás? Maradandóbb egy hangsor, mint egy szöveg?
– Igen. A zenei motívum-kutatás egy óriási, de nem igazán a jelentőségének megfelelő súllyal gyakorolt tudományterület. Olyan értelemben tudománynak véve ezt, ahogy Bartók a zenét tudománynak mondta. Én még hozzátenném ehhez, hogy az a tudomány, amely nem művészet, az nem is igazán tudomány. Ez oda-vissza igaz. Egy-egy motívum többről mesél, mint egy tárgyi emlék. A zenei motívumok az ember időtlen idejének az élő lenyomatai. A mai dallamtalanság ezért is szörnyű.
A gyógyítás és a zene kapcsolatához még elmondhatom, hogy mint művész negyven évig orvos is voltam, s ebben sok minden benne volt. A művésznek is gyógyítania kell. Benne volt az is, hogy apámnak nagyon nehéz sors jutott. Nagyszerű adottságú ember volt, de átment rajta a történelem. Orvos volt és szerette volna, ha én is az leszek. Én ezt megtettem neki, hogy egy kicsit boldogítsam. Mindazonáltal (sok orvos volt a családban) élt és él egy erős atavizmus is bennem a gyógyítás iránt, s persze az a tudat is, hogy a gyógyítás is művészet és megronthatatlan hivatás. Hogy afféle betiltott zeneművész vagyok, persze korábban még csak gyanítottam. (Nemrégiben kaptam dokumentumokat a Rádiótól, amelyekben ez ott van fehéren-feketén.) Végül is az orvoslásnak köszönhetően egy nemesebb életformában lavíroztam át ezt a zenéket is betiltó korszakot. Persze apám mindig érezte rajtam a leküzdhetetlen művészi hajlamot. Kisgyerekkoromban hamarabb énekeltem, minthogy szavakat tudtam volna ejteni, hamarabb improvizáltam, minthogy zenére tanítottak volna. Mindig ez volt előbb. Érdekes dolog, hogy a hang előbbre való bennünk, mint a kép, meg a tárgyak.
A kisbabák is előbb hallanak, mint látnak.
– A haldokló hall még, amikor már nem lát. Visszatérve a művészetekre, szeretném még elmondani, hogy nem véletlen, hogy a vizualitás a modernitásnak egy ilyen kulcsfontosságú művészi eszköze lett. Az ember elsősorban látó lény, s ezen keresztül manipulálható a leghatásosabban. Ráadásul a technika magas foka és az általános technicizálódottság következtében bizonyos szándékok azt jelenítenek meg immár képileg is a kiszemelt célközönségnek, amit akarnak. Tegnap az egyik rokonom, aki kiváló számítógépes szakember, s nemrég települt haza Svájcból, egy DVD-t mutatott nekem. Szerzője egy amerikai, aki tíz évet dolgozott rajta. Ezen a lemezen kép és hang egyaránt mesterséges. Komplex ütőhangszeres zenét hallani, amit teljes egészében komputerrel írtak. Egy kitalált termet látni tele fiktív ütőhangszerekkel. Dobverők, labdák és különféle tárgyak keltik a hangokat, de úgy, hogy még az árnyékuk is látszik. A dobverő úgy mozog, mintha ember lenne mögötte. Elindul és mire odaérkezik az egyik hangszerhez, épp akkor kell megütnie azt, és úgy üt, mintha ember ütne vele. Elképesztő látvány, viszont zeneileg teljesen érdektelen. Ezt a manipulációra hoztam fel példának. Itt már a zene is manipulálva van, mert nem szól semmiről, csak hihetetlenül kellemes, de semmi érzelmi vagy világképi tartalma nincs, pusztán a binaritás alapján, fémhulladékokból felépült műhang, művilág. A zenét itt kép manipulálja. A vizualitás nagyon kézenfekvő terep volt egy olyan világban, ahol „Isten meghalt”. A becsapásnak szánt zenét ugyan csak az fogadja el, aki saját maga önként csatlakozik ehhez a világhoz, de úgy tűnik, megadja magát ennek a világ. Bár találunk olyanokat is, akik naiv módon fogadják be ezt, de alapvetően nem ez a jellemző. Nincsen tartás és nincsen autonóm gondolkodás. Ezt kéne leírni szociografikusan és világosan kielemezni, ha kellően ma nem is lehet. Miért? Mert a szociológiának nincs istenfogalma, így nem veszi figyelembe, hogy a világ nemcsak anyagilag és horizontálisan van megteremtve. Nem veszi figyelembe a mögöttes igazi valóságot, hogy nem ez a tárgyi világ a valóság (múló hatalmaival), hanem a mögöttes törvények fundamentuma, ahogy azt minden nagy bölcselet is mondja. Ami létrejön: él és elpusztul. Ez az ő ideje, és csakis az övé. Minden provizorikus. Ezért mondják a szent könyvek, hogy Isten az, aki Van. Nem azt írják le, hogyan néz ki, mintha hasonló lenne a mi tárgyainkhoz. Csak annyit mondanak, hogy van. Az egyetlen, aki-ami van, és nem kopik el, mint a ceruzám vagy a kottapapírom, amire a darabjaimat írom, vagy majd a piramisok is egyszer. Azokat az alaptörvényeket, amelyek alapján a mindenség működik , csak úgy lehet megérteni, ha átlátjuk és megértjük annak „mechanizmusát”. A születés és a halál állandó együttműködését. A teljes bizonytalanság terepét. De a Fenntartó égisze alatt. Erről nem vesz tudomást a kételkedő, a lázadó, a kisajátító ember. Hülyeségnek tartja az egészet, miközben nem is érti, hogy hogyan működik a világ. Mekkora nagyképűség, mekkora gőg és avatatlanság. A mai civilizáció kibújt a teremtés nagyszerűségének egyetlen méltó rendje, a szakralitás rendje és tisztessége alól.
Na, most jól belementünk a feketeségbe. Menjünk szépen vissza a nem feketébe. Egy talán szokatlan zeneszemlélet alakult ki bennem. Ez pedig nem más, mint az, hogy minden, ami létezik, magát hangilag jelzi. Sok dolgot csak azért nem hallunk meg, mert kicsiny vagy nem elég finom az érzékelésünk. Nincs tehát csönd, a csönd az ember fikciója. Az ember csöndnek nevez valamit, egy tartományt, ami saját létének hangi fölfoghatóságán kívül van. A világ egy ütközési terep és ez az ütközési mechanizmus egészében harmonikusan történik. E mögöttes törvények szerint működő világnak van harmóniája. Ami létezik, az ütközik valami más létezővel, miközben önmagában hordozza pusztulását. A halál, az „ütközés” révén válik sarkossá, eseménnyé, idővé, térré minden. A sarkos élettelen adja és hordozza a lét formáját az élő rész pedig a működését, a mozgását. Ez az ütközés hangi következményekkel jár, ezért hogy mit tekintek zenének és mit tekintek zörejnek, az szemlélet kérdése. Ha úgy közeledek a természet hangjaihoz, mint ahogy a népdal mondja: „adjál egy kis esőt, a szegény barmoknak jó legelő mezőt”, akkor én is ugyanolyan szeretettel és mélységes együttérzéssel viseltetek iránta, mint a barmokat legeltető ember az ő jószágaihoz. A pásztor, a csikós, a gulyás és mindenki, aki állatokkal foglalkozik, az úgy kezeli őket, mintha a gyermekei lennének, és tudja, hogy a barmok ugyanúgy éreznek iránta. Én a természet hangjaiból sorsokat hallok. Még a zörejből is. A minap egy akadémikus előadásán voltam, aki nanotechnológiával foglalkozik. Ez a technológia már-már ördögi dolog. A nanovilág a mikrovilágnak is mikrovilága. Olyan szint, ahol az ember már szinte mindent „kicserélhet”. Mesterségesen beavatkozhat a létező „tárgyi” világ jellegébe. Az előadás utáni vitában felvetettem, hogy ahol minden kicserélhető, ott az identitás is kicserélhető, az identitás mint a Világ egyik legfontosabb paramétere. Én is, az élőlények tulajdonságai is stb., stb. A nanotechnológia a működő világnak olyan apró dimenziójával foglalkozik, ahol már egyetemes értelemben merül fel az emberi moralitás. A kisajátítás, a hatalmi önzés manipulatív akarata, a teljes kiszolgáltatottsággal szemben. A méltatlan tudás, a tudatlanság méltóságával szemben. Az ember világa itt már nem él, hanem visszaél, s ez már mélyen erkölcstelen. Márpedig ha én úgy látom a világot, ahogy én, s ahogyan én hallom a világ hangjait – ezt metaforaként mondom –, ettől ki foszthat meg engem? Ez elvi kérdés. Nekem egészen más a világ zeneisége, szemben a divatossal, s a manipulációkkal, ami van. Erkölcsileg is más. Amikor ugyanannak a zenei motívumnak a hatszázszori pusztító ismétlését, nem is tudom hány decibelnyi hangerővel, elsüketítő módon agymosásként nyomják bele az emberekbe, mert valakik így akarják. És ebben nincs se finomság, se megértés, se mérték, sem annak a szerencsétlen embernek a tragédiája vagy öröme (netalán tán annak az embernek a saját zenéje és lelkülete), aki hallja. Nincs benne semmi. Totális intolerancia. Csak anorganikusság és perverzió, önazonosság-hiány és tenyésző butaság.
Önhite ellenére ez nem kozmikus látás, hanem kísértetjárás és kozmikus szemetelés. Lám, minden megy szét és ezenközben felemésztjük a Földünket. Ezen folyamatok mentén joggal tehető fel a kérdés: mi lesz az utódainkkal? Mi fog ebből maradni? És ami megmarad, azzal mihez fogunk kezdeni? Ugyanis nem lesz semmiféle szellemi Marschall-segély, aminek alapján fundamentálisan el lehet kezdeni megint valami méltót, valami valóban nagyszerűt csinálni, felépíteni.
És ha lenne is valaki, aki folyósíthatná majd ezt a szellemi Marchall-segélyt, vajon mit tudna vele kezdeni a maradvány emberi populáció? Hasonló volna a helyzet, mintha ma adnánk egy CD-t tele információval egy beduinnak?
– Azért ne felejtsük el, úgy van megalkotva ez a világ, hogy ha nem is látjuk, ha nem is tudjuk, de megvannak azok a személyek, akiknek potenciálisan benne van az agyukban és a lelkükben ez az egész probléma. Akik tudják, hogy ez is a teremtés folyamata, ami épp történik. Ez a változás a teremtés egyik epizódja. És én ezért is tartom megkerülhetetlen fontosságú dolognak ma az improvizativitást a zenében. A jelenidejűsége miatt, s mert összeköti az Eget és a Földet. A téveteg racionalitás alá és fölé tekint. És meghívja újra a titkos és szent erőket. Ma már minden olyan művészi területen, amely az időben történik, átitatta az improvizativitás az új alkotásokat, az új történéseket. A zene ebben mindig „élen járt”. Csak egy baj van, hogy ehhez szellemileg és lelkileg is fel kellene nőni.
Az improvizativitásnak két egybefoglalható alapvető feltétele van. Az egyik az, hogy mint mindenre, erre is születni kell. (Megjegyzem, az improvizatív képesség az életrevalóság egyik alapfeltétele. Sokszor nincs is idő, olyan gyorsan kell döntést hoznunk.) Ezzel szemben lehetne mesélni arról, hogyan tiltották Bartókot az improvizációtól, hogyan komponált, és hogy miért nem tűrt bepillantást a műhelyébe. Vagy hogy egyszerűen felfoghatatlan, megérthetetlen a bachi életmű mérete és mennyisége is, ha nem tudjuk, hogy ő „csak” improvizált egész életében. Olyan adottságú és hitű ember volt, hogy kész formában jelentkezett a rögtönzése. Egyszerűen csak leírta hallomásainak az alapjait, a fontosabb dolgokat, mert hétvégére azt már begyakorolva kellett előadni és előadatni a többi zenésszel, énekessel. Ha ezeket a történeteket teljes mélységükben ismernénk, egész más oldalról közelítenénk meg mindent.
Mozart is rögtönzött, vagy ő egészen máshonnan „kapta” a muzsikát?
– Mozart előtt ott volt Haydn. Haydnt óriási, megkerülhetetlen jelenségnek tartom a maga száz szimfóniájával és az összes többivel, amit összeírt. Az Élet nagy pannon zenésze. A zenei klasszikának, ami vele kezdődik és durván Beethovennel ér véget, benne ragyog fel az a kiegyenlítettségi attitűdje és zenei megjelenítése, ami nálunk, mondjuk, a vármegyeházak, kúriák stílusa az építészetben. Amit aztán nem más, mint Beethoven robbant föl egyszer csak, megteremtvén, azonosítván a romantikát. Beethoven érezte, hogy nem lehet „tovább érezni”, tovább menni azon az úton. Az istent nem lehet elérni úgy, hogy elkezdek magam építkezni, és közben csak egyre mesterségesebb, stabilabb, de nehézkesebb konstrukciókat hozok létre. Nem európai zenetörténeti alapon kell a zenét kezelni, hanem kozmikus alapon, a teremtés felől közelítve. Ha azonban ezt megtesszük, meglátjuk, hogy ami az európai zenetörténetben történt, az csak egy gyönyörű szép epizód a maga többszólamúságával, amely egyébként az emberi gondolkodás egyik hihetetlenül érdekes terepe. Az európai zenén kívül nemigen van többszólamúság. Maximum paralelizmus, de nem többszólamúság. Az egyszólamúságot magasabb rendűnek tartom. Benne nem a sokból csinálok valamit, hanem fölfogom az „egy” hihetetlen komplexitását, nagyszerűségét és minőségi magábafoglaltságát és azt élem, azt árnyalom és terítem. Akkor közelebb jutok ahhoz, ahogy Isten működteti a világot, s nem én rakok össze mesterségesen egy egyre komplikáltabb másik világot. Ez legfeljebb csak kísérlet lehet. Amiből mindig hiányozni fog az egyetemes szeretet eredendő, titkos, bontatlan és éltető élménye. Ezért is mondom azt, hogy különutas az európai gondolkodás.
Mondok erre még egy szép példát. Harminc évvel ezelőtt történt. Az egyik muzsikus barátom, aki igen keményen marxista gondolkodású fiú volt, miközben brácsázott a Mátyás-templom zenekarában, egyik vasárnap meséli, hogy mit játszottak. Majd váratlanul azt kérdezi tőlem:

Te, hogy van az, hogy ezek a szakrális zenék mindig magasabb rendűek, mint a többi?
– Még fiatal vagy – feleltem.
Mert neki az az útja, hogy majd húsz év múlva egyszer csak rádöbbenjen a különutasságra és arra, hogy minden nagy alkotó, mint Beethoven is, előbb vagy utóbb, de megírja a maga Missa Solemnis-ét.
Bach autentikus példája annak, hogy a tudás és a nem tudás ugyanaz. Biztos, hogy közben ő is sokat kalkulálgatott, gondolkozott a zenéről. Tudta, neki is tanulnia kell, és azt is, hogy mit. Palestrinán, Vivaldin, Buxtehudén nevelkedett. De őbenne a nem tudás szintjén, mint beavatottsági szinten szólalt meg a zene. Az időtlenből. Ezért folyt, dőlt belőle készen. Ez a nemtudás pozíciója, amikor készen jön és tökéletes. Erre mondta Kodály a bachi zenéről, kár, hogy időnként zárlatok vannak, hogy abbahagyja. Holott az egész egyöntetű. Az összes művén keresztül él egy szinte megszakítatlan folyamat.
Akárhonnan is nézzük – a művészet, a tudomány vagy a történelem felől – végül is oda lyukadunk ki, hogy nem a lét határozza meg a tudatot, hacsak nem az isteni dimenzió léte. Vagyis nem fog az sikerülni, az az önhitt, lázadó, világhatalmi játszma – már most is látszik, hogy nem sikerül igazán –, hogy majd én megmutatom, majd mi megmutatjuk mit kell neked, nektek csinálni, hogyan kell gondolkodni, hogy ki itt a mindenható. Isten nem halt meg. Ez egy butaság. S a víz az úr. Valószínűleg együtt történnek a dolgok. A lét nyilvánvalóan hat a tudatra, de a tudat is a létre ezen a világon. Túl azon, hogy itt most kijelentsük, a szellem mindenek fölött – bár én hajlamos vagyok erre – mindenképpen azt mondom,  most a szellemnek és az erkölcsnek kell uralmi pozícióba kerülnie. Már a János vitéznek is ez az aktualitása – a haramiák tanyáját éljük.
Eligazodni ma csak a hagyományos indiai kasztrendszer mentén tudok. De nem osztályharcos terepnek fogom fel, hanem mint kiváló szimbólumát annak, amely mögöttes vonatkozásában tagolja, működteti és megérteti bennem a világot. Belátom például azt, hogy ha a dolgozó kaszt azt hiszi, uralkodásra van teremtve, akkor beteljesül, amit a Véda mond: az ilyen birodalom nem él meg három generációt. A dolgozó kasztnak (súdrának) az a szent dolga, hogy munkájával fenntartsa a világot. De nem az uralkodás. És ezt tisztelni kellene önmagának is, és nem lenézni, mint ahogy a szocializmusban a vezetőréteg lenézte a saját osztályát. Nem is tudott helyesen uralkodni. Ha a dolgozó kaszt kerül hatalomra, az a többi kaszt hibájából, helytelen gondolkodásából is fakad. Egyik sem értette meg, hogy neki mi a szent, megkerülhetetlen dolga. És itt záródik a kör! Ahhoz, hogy valaki a dolgát elvégezze, ahhoz tudnia kell, hogy neki mi a dolga. S ha nem azt végzi el, nem azt tölti be, akár az életébe is kerülhet. Legfőképpen pedig mások életébe, értelmetlen halálok sokaságába, nagy világfelfordulásba. De ki hal meg manapság bárkiért és bármiért, ami nagyszerű s ami helyes? Jogosan fél ez a civilizáció a mohamedanizmustól. Bizony jogosan, mert ott pillanatok alatt feláldozzák az életüket. A mi kultúránkban ki hajlandó a felesége, a szerelme, gyermeke, hazája becsületéért, a saját becsületéért vagy bármiért is meghalni? S egyáltalán: jelent még valamit ma egy multinacionális cégnek vagy egy pártnak az a fundamentális fogalom, hogy jellem? Vagy egy nagy gondolat?
A mi kultúránk valóban fél, és talán az egyre erősödő rettegése és az erőszakon alapuló egysíkú megoldásrendszere miatt bízik a megfizethető – egyelőre annak látszó – zsoldosaiban, hogy majd azok meghalnak helyette a kellő pillanatban. Csakhogy a zsoldos egyrészt megvehető (a leszerződés után is bármikor), másrészt hidegfejű, és ha vesztésre áll, elhúzza a csíkot. Harmadrészt a terroristák nem állnak ki szemtől szemben a zsoldosokkal. A Hét szamuráj ideje mindenféle szempontból lejárt.
– Amerikai részről erről szóltak a vietnámi háború katonai tragédiái és az egész pszichológiai őrület, ami ott megjelent. A hazafiak győztek és nem őrültek meg. A kisajátítók, a betolakodók, a bérencek, a zsoldosok vesztettek és belebolondultak. Ez a materializmus, a hiteltelenség, a lassú szétesés világa. Akkor is és most is annak a szakrális hierarchiának a felborulását, kiüresedését élhettük, élhetjük meg, amin pedig a világ működése nyugszik. Itt is tetten érhető a kisajátítás attitűdje. Mindig arról szól a történet, hogy az emberi szellem, a gondolkodás vajon méltó vagy hanyatló. Azért van ma zűrzavar, mert az emberi gondolkodás hanyatló. Immár hamis, provizórikus alapokon áll. Pusztán a pillanaton, amelynek nincs aurája. És nem most kezdett el hanyatlani, hanem már régen. Ennek elég jelentős irodalma van. Egyik híres darabja Spengler A nyugat alkonya című műve. Az ember különböző, olykor önkényes, általában elfogultsággal terhes szellemi szinteken eszmélkedik. Említhetném Mo-ti írásait is a régi kínai császárság idejéből, aki például a zenét bűnös valaminek tartotta. Még Buddha is úgy nyilatkozik a zenéről, hogy az lehúzza a gyönyörök mentén, a földi anyagi létbe, az élvetegségbe ragasztja az embert. Úgy vélem, Buddha véleménye a zene nagyszerűségének csak egy szűk dimenzióját érinti. Csak a zenében rejlő erotikáról szól, és arról már nem, hogy ha leesik a szomszéd szobában a kávéscsésze és eltörik, akkor én azt hallom, hogy: meghalt. Nem azt hallom, hogy széttört, hanem hogy szólt nekem, hogy meghalt. Ezt énekelte. Hol van ettől a mai jéghideg zsoldos világ
Azért is szeretem a katolikus misét, azért bűvöl el – főleg ha úgy celebrálja a pap –, mert érzem benne az évezredek természetes rendjét, áhitatát, pogány szakralitását is. Az időtlen szakralitást. És nem figyelek oda, amikor a római katolicizmus teológiája a pogányságról keményen ítélkezik. Nincs joga erről így beszélni, amikor a saját egyháza olyan nagyszerű, szép miserendet csinált, amibe bevette az ősi pogány szakralitást. Éppen az a nagyszerű, hogy ott van benne, ezáltal irdatlan messzeségre, tágasságra nyitva a mise emelkedettségét, időtlenségét, intimitását, biztonságát. Hamvas ezt pontosan látta.
Ha a zenei improvizáció szakralitás, beavatás, a tudat és a szellem kitágítása a hallgatóság számára, akkor az egy belülről fakadó mise az ott ülőknek.
– Ez a kérdés óhatatlanul személyessé vált bennem. Kisgyerekkorom óta improvizatőr vagyok, e téren az életem több korszakot mutat, annak alapján, hogy mikor hogyan tekintettem (és tekintettek) a zenémre. Volt idő, amikor közölték velem: ne ezzel foglalkozzam. Foglalkozzam inkább a kottás – nem kortárs! – zenékkel. Zeném zeneszerzői attitűdű improvizativitás. Nem kezdek el kalkulálni és ennek megfelelően nem feltétlenül vonom be a halált (a szabályt) mint formateremtőt. Hagyom, hogy áradjon. S mégis, kellően tagolódik és formát teremt.
És itt jön a második feltétel, ami ehhez az improvizatív zeneiséghez kell. Ez pedig nem más, mint az a követelmény, hogy a zenével kapcsolatos és abban áttetsző mindentudás benne legyen a zenében, az emberben. Egy hangszeren lehet csapkodni, de abból kakofónia lesz, ha nincs mögötte a rejtély: „döbbenetes, miről szól ez a csapkodás”. Az idén leszek hatvanhét éves, és nemrégiben egyszer csak megéreztem, átéltem azt a pillanatot, amikor elsőáldozó voltam. Csak most értettem meg, hogy mi is történt velem akkor. Azóta – attól az éjszakától és hajnaltól fogva – dolgozik bennem minden. Nem tudtam aludni, hajnalban már álltam az ablaknál és reszkettem. Én így éltem meg az elsőáldozást. Tudom azt, hogy az improvizatív képesség egy ilyes beavatás nélkül értelmetlen. Megmarad azon a szinten, mint ami ellen Buddha tiltakozik. Mert hiányzik belőle a mindentudás. A nemcsak lexikális tudás. Itt nem mennyiségről van szó, nem mindent tudásról. Hanem arról, hogy átéljen az ember valamit, amikor minden egyben van és megfoghatatlanul elragadó, nagyszerű és beavató. És az jó. Nincs helye másnak, csak annak, hogy jó. Utána jöhet bármi, onnantól az ember már tudja, hogy mi az, ami valóban nem jó, de akkor már nincs benne megvetés. S megmarad, hogy hogyan lehet mindennel jóban lenni, mindent megérezni, megérteni.
Nem ismerem, mert nem kutattam Albert Ayler életét. Nem tudom, hogy mit tanult, mit nem tanult, mert ez az ami nem érdekel. Mert ha nem tanult semmit, akkor, istenem, hát nem tanult semmit. De tessék meghallgatni ma egy-egy tanult kortárs zeneszerző kunsztolását, azt az elképesztő csiszolgatást, farigcsálást, fényezést, a „hiánypótlás” felsőbbségét, amivel azt a hűvösséget, azt a nihilt, azt a végül is senkiföldje-vákuum-problémát akarja mint korszerűséget átküldeni és átadni, amit aztán egy kiválóan fölkészült zseniális előadó eljátszik. És csak ezáltal az előadó által lesz abból valami, mert ebben az előadóban van a zsenialitás, van a mindentudás. És megszólal Ayler és tudom, érzem, hogy ugyanaz szólal meg, amiről Werner Heisenberg ír a Rész és egészben. Ezt már sokszor elmondtam. Nem tudnak a vitában egyről a kettőre jutni, de meghallják Bach Chaconne-ját. Elnémulnak és tudják, hogy ez a válasz. És ez az, amire Hamvas azt mondja: elemi nagyvonalúság. Aki ezt nem érti, azt nagyon sajnálom. Aki ezt érti, megöleli az ember. A karjával vagy a szívével. Vannak ilyen országok is. Ezért szeretem Norvégiát, noha sohasem jártam ott. Néhány évvel ezelőtt véletlenül láttam a tévében egy nagy eseményt, a norvég királyfi esküvőjét. Egész délután közvetítették az ünnepséget, a szertartást, az utcai felvonulást, stb. Mondom, teljesen véletlenül kapcsoltam be a tévét és álltam rá erre a szatellit csatornára. (Egyébként gyakran megesik velem, hogy ilyen spontán módon botlok bele ilyesmikbe. Például, hogy Thelonious Monk zongorázik. Holott háromévente egyszer, éjfélkor tíz percre, ha előfordul Monk a műholdas adókon. Ezt kifogni egyenesen csodaszámba megy.) Visszatérve a hercegi ünnepségre, a templomi ceremónia nem egy 30 ezer férőhelyes katedrálisban volt, ahol 650 ezer kilowattos hangerővel kell zengetni az „örömünnepet”. Nem, az egy olyan katedrális volt, ahová egy közösség tud beülni. Nem egy kis falusi templom, és nem egy óriási székesegyház, hanem pont olyan. És olyan zene szólt végig a szertartás alatt, amit Jan Garbarek komponált, kórusra, szaxofonra, zenekarra, erre az alkalomra. Hihetetlenül finom, szakrális, közösségi muzsika. Amikor a szertartás véget ért és kivonultak az emberek, látni lehetett az igazi örömöt az arcukon. És úgy tekintettek a királyukra, a királyi fenségre, mint ahogy a sokaság a jó királyhoz, az Egység, a nagyszerűség és a bizalom hiteles képviselőjéhez viszonyul. A királyra, aki az ő királyuk, s nem a maga királysága.
Mert tudta a dolgát. Azaz, hogy mindenki tudta a maga dolgát.
– Pontosan. A dolgát, ami nem a nyerészkedés. Valamikor régen, a betiltott időkben, fulladozásomat enyhítendő, kötetnyi verset írtam. Az egyik rövidke, amelynek a Válasz Heisenbergnek és Parmenidésznek címet adtam, így szól:
Lelkem nemes, de szedj szét, s meglátod /külön-külön milyen gonosz vagyok”.
Heisenberg felfedezte, hogy az elektron bizonyos pontokon illogikusan viselkedik, hogy energetikailag valami táplálja, működteti a világot, hogy a világ tárgyi, anyagi határán bizonyosan „nyitott” és biztos, hogy az egyetemes Egy befolyásolja. Ez, a tetten ért fizikai jelenségből született magyarázat, következtetés rokon a Bach-Chaconne esettel, amit a Rész és egész – a huszadik század egyik kulcskönyve fejezeteiben írt le, és ami Istenről szól.
Parmenidész tizenkét formállogikai levezetésben elemzi az egy és a sok viszonyát. Ő azt bizonygatja, hogy a kettő között nincs semmilyen valóságos összefüggés.
A versikém azért válasz nekik, mert csak ha kiiktatjuk a minőségi, a szerves, sőt erkölcsi relációt, akkor nincs magyarázat, ha pedig felfogjuk, hogy a világban, a teremtésben mindennek mindennel viszonya van – ahogy azt Hermes Trismegistos is mondja –, s felfogjuk, hogy ez a viszony a fentiekben él, akkor észrevesszük, hogy az egy és a sok között mi az összefüggés. Hogy az egyetemességben hierarchia van, miként a testi- lelki-, szellemi emberben is. Ezért vagyok én „királyság párti” is, s ezért is tartom a Szent Korona-tanon alapuló alkotmányunkat a világ legtökéletesebb alkotmányának, mert jól értelmezett szakralitása és világos helytálló hierarchiája révén egyedül ez oldotta meg a hatalommal való visszaélés problémáját is, ami, nem győzőm hangsúlyozni, a kisajátítás lényege. Ma szétszedik ezt a teljesen egységes világot. Persze, hogy kaotikus lett és lesz. Téveteg, boldogtalan, sőt könnyen gonosz. Amikor pedig látok egy ilyen eseményt, mint a norvég esküvő, akkor azt mondom, hogy volt egy szép délutánom.
Boldogság az, amikor megérint az a dimenzió, amelyből az egész teremtés – a világ fakadt. Ezt kellene őrizni és fenntartani. Ez lenne megnyugtató.
A keresztény világszemlélet szenvedés központú. És Buddha is csak a szenvedésről beszél. Minden nagy felismerés a szenvedésről beszél.
De hogyan csatolódik vissza a szenvedés az időtlenhez?
Úgy, hogy minden pillanatban szenvedünk. Kész. Ezt éljük meg egész életünkben, folyton ütközünk, állandóan szenvedünk. És ez az, amit megpróbálunk folyton enyhíteni. Amikor olyasvalamivel találkozunk, ami egyik pillanatról a másikra boldoggá tesz, akkor a szenvedés előtti attitűdünket éljük meg. A közellét otthonosságát. Az időtlen biztonságát.
Van egy film, amit a muzsikusaimnak „kötelezővé” teszek, és ha találkozom kvalitásos ifjú művészemberrel, annak feltétlenül a figyelmébe ajánlom. Alain Corneau Minden reggel című, 1991-ben készült filmje Sainte-Colombe és Marin Marais történetét meséli el. Sainte-Colombe (Jean-Pierre Marielle) egész életében visszavonultan élt, a gamba mestere volt és a barokk zene ősforrásának tekinthető. Az ő tanítványa Marin Marais (Gérard Depardieu – Guillaume Depardieu), aki a Napkirály udvari zeneszerzője volt.
Az egyik legmélyebben szellemtörténeti és művészi film, ami valaha született, s amit szerintem minden alkotóművésznek látnia kell. Annak idején a Puskin moziban ment, többször is elmentem megnézni. Emlékszem, minden előadás végén ott ült a közönség szinte letaglózva és nem ment el.
Sainte-Colombe kegyetlenül bánik a fiatal Marais-val. Széttöri a gambáját, hogy érzékeltesse vele, mennyire tök hülyének tartja. Háza udvarán építtet egy cölöpökön álló kótert és oda vonul el, hogy meghalt feleségének zenéljen. Később Marais megbecsült udvari zeneszerzőként titkon vissza-visszajár mesteréhez, a kóter alatt fekve hallgatja éjjelente, hogy mi történik fent. Fent semmi sem történik. Néha hallani amint az öreg mester magában beszél. Sainte-Colombe, már közeledni érezvén halálát, egyszer észreveszi és beengedi Marais-t. Egy lassú meditatív beszélgetés veszi kezdetét, amelyben Sainte-Colombe arról faggatja, abból vizsgáztatja volt tanítványát, hogy valójában miről is szól a Zene. Sok gondolati utat bejár, sok válaszon elbukik, mire Marais megtalálja a helyes választ: a Zene a születés előttről szól. Ekkor előveszi gambáját a mester és elkezdenek együtt muzsikálni. A mester a tanítványt felavatja, elfogadja.
Az életben minden jelentős dolog magról, középről, születés előttről fakad. Sainte-Colombe is egy ilyen mag volt, akiből a barokk zene hajtott ki. A reneszánsz világiasabb zenéje után a barokk a szakralitást hozta vissza. De nem a természet törvényeitől és annak lényegi működésétől elütő, hanem azzal teljes egységben lévő szakralitást. A természeten át ható szakralitást. Erre a legszebb és legegyértelműbb példa szintén ebben a filmben van. Sainte-Colombe és Marais meglátogatnak egy festőt. Hazafelé tartva látnak valakit, aki megállt vizelni, s miközben az könnyít magán, a mester halkan odaszól fiatal tanítványának: „Hallod a muzsikát?
Ha onnan nézzük, akkor a vizelés is zene. Minden zene. Egy születő stílus az egyetemességből, tágasságból és azonosításból fakad – magról fakad.
Ami a filmben benne van, jó volt látni, összefügg improvizatív zenémmel is, amely nemcsak abból áll, hogy variatíve rögtönzök, hanem hogy a semmiből, magról megszólal egy világ. Ez a kedv előképek nélkül, gyermekkori élményeim közegében támadt fel bennem, de nem voltam gyermek már, sőt ifjú sem voltam, amikor bátor lettem ezzel nyilvánosan, koncertszerűen is előállni. Egy zeneesztéta, aki maga is muzsikus, mélyen elítélő cikket jelentetett meg akkor erről a „kaotikus” zeneiségről. Három-négy évvel ezelőtt aztán, amikor egyik zongoraszóló hanglemezem elnyerte az év jazzlemeze díjat, ennek laudációjában megkövetett. Tisztelettel illetem, amiért revidiálta a nagy nyilvánosság előtt akkori véleményét.
Magam úgy kezdtem muzsikálni, hogy előtte semmi effélét nem hallottam. Már gyerekkoromban, ha valami szomorúság ért, leültem a zongorához és rögtönöztem – ezzel vigasztaltam magam. Persze a szüleim ezt nem nézték jó szemmel, ilyenkor mindig elmarasztaltak.  Később, évtizedek múltán, nagyon sok fiatal megérezte ennek az ízét, és így alakult meg a Kassák Klubban a Kortárs Zenei Műhely, majd a MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar). Bennem már a kezdetekkor megvolt az a szemlélet, amit a norvég esküvővel ecseteltem, hogy a dolgok hogyan is élnek egységben, egyszólamban, Egészben. Hogy mi a természetes fölállás, s hogy ennek a jegyében kell történnie mindennek. Azóta szinte mindegyik zenész sikeresen kibontotta magát, és megbecsült alakjai a magyar zenei életnek. Magyarországon ez a fajta improvizatív zene azonban máig különös helyzetbe szorultan él, melynek összes következményét mindig is tudatosan vállaltam és vállalom. Ez nem panasz, hanem egy megélt történet. Amikor Sainte-Colombe személyével szembesültem ebben a filmben, erőt adott. Megdöbbentő mélységeit mutatja meg Jean-Pierre Marielle játéka mindannak, ami nem is csak Sainte-Colombe problémája. Egy ismert magyar muzsikus becsületesen megmondta nekem, át kell álljon erre a zeneiségre, mert ez segíti, emeli őt, holott eddig más utakon járt. Most olyan helyzetben van, hogy futtatják. Ilyenkor élem meg azt, hogy valószínűleg más az Isten terve az emberrel, mint amit maga képzel. Megszülvén magamban ezt a zeneiséget, másként látom a zenei formatant is. Bennem nem az volt a kiindulási alap, amit az európai zenetörténet tanít. Pedig nem a jazz avatott be a zenébe, hanem a népdal szelleme és épp az európai muzsika. Kilenc-tíz évesen olyan próbákon voltam rendszeresen jelen, amelyeket Erich Kleiber vagy Somogyi László tartott. Anyám kórusban énekelt, a Psalmus Hungaricust azóta ismerem és tudom. Vagy amikor a IX. szimfónia hosszú próbáin ültem gyerekként és átjárt a világa, a formája. Otthon anyámmal és a húgommal rendszeresen énekeltünk három szólamban, szerelemben. A Rákosi-rendszer idején ismerkedtem meg a jazz-zenével. Olyan lemezeket hallgathattam – amelyeket Bolvári Antal olimpiai bajnok hozott, hiszen ő akkor kint a nagyvilágban is járhatott –, amelyek örvényként ragadták el rögtönző hajlamomat, fantáziámat, élvezetemet. Addig Chopin-hangulatok, Liszt-motívumok mentén játszogattam. A jazz szabadságba, tágasságba és nyitottságba vitt. Valamiféle dicső szegénységbe, árvaságba.
Mindebből számomra az a tanulság, hogy teljesen más zenepedagógiát kellene létrehozni. Vissza kellene állni az improvizálásból való indítás alapjára. Az akadémikus sznobság helyett a természetes és személyes alapra: a játékra. Erről megvannak régóta a vázlataim. Volt idő, amikor óvatosan a politika felé is nyitottam, tisztán amiatt, hátha sikerül egy ilyen iskolát alapítani, hátha valaki ezt fölfogja, megérti, hogy miről van szó és megtámogatja. Hogy ebben meg lehet előzni a világot. De hát sajnos nem. A kultúra most másodlagos dolog, egy ilyen apró része pedig, mégha fundamentális is, teljesen mellékesnek bizonyul. Pedig Kodálynak teljesen igaza van abban, amikor azt mondja, hogy a zene állapotától függően egy egész országot lehet fölépíteni vagy tönkretenni. Az élő zene az, ami összeköti az Eget és a Földet; embert Istennel, az embert az emberrel. Mert rokon a teremtéssel, Isten ráérő idejével.

Molnár Csaba

A fotókat Molnár Csaba készítette a SZABADOS GYÖRGY – AZ ESEMÉNYEK TITKOS TÖRTÉNETE című film forgatásán (Duna Televízió, 2006).

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *