Színekben oldott életek. Cigány festőnők a mai Magyarországon

Néhány hete jelent meg egy különleges könyv, mely egyszerre művészeti album és riportkötet:

Színekben oldott életek.
Cigány festőnők a mai Magyarországon
Medgyesi Gabriella és Garancsi Györgyi kötete
Kiadó: Protea Kulturális Egyesület, 2011

A 90 színes festményreprodukciót is tartalmazó könyvben Oláh Jolán, Olán Mara (Omara), Bada Márta, Orsós Teréz, Csámpai Rozi, Nyári Irén, Ráczné Kalányos Gyöngyi, Milák Brigitta, Patai Zsuzsanna, Balogh Mónika és Illés Bódi Barbara vallanak életükről, művészetükről. (A képanyagot összeállította: Czibula Katalin és Szuhay Péter)
A kötet két tanulmányt is tartalmaz – Szuhay Péter: A cigány/roma reprezentáció története a képzőművészetben, különös tekintettel a nőművészekre és a nőművészetre; Garancsi Györgyi: Képzelt integráció.

Kiadói ajánlás:
Amikor a cigány festőnők képeit és a velük készült életinterjúkat tartalmazó kötetünket útra bocsátjuk, hangsúlyozzuk, hogy ez a tizenegy alkotó az esélyek teljes hiánya ellenére képes volt megvalósítani önmagát. Ennyiben személyes történetük valóban sikertörténet; az interjúk elképzelhetetlen belső erőről, lemondásról és elhivatottságról vallanak. A festményekben azonban nincs nyoma e küzdelemnek: azok vitathatatlanul az egyetemes művészet részét képezik.
A női festők világa ugyanakkor a cigány képzőművészeten belül is különleges, mert valóságosan tematizált egységet képez. Visszavezethető ez a nőknek a cigány közösségekben elfoglalt helyére, a hagyományos női szerepek, a női látásmód vállalására, sőt az ellene való lázadásra is.
Amikor napjainkban – vagyis húsz évvel a rendszerváltás után – korábban nem tapasztalt méreteket öltött a magyar társadalom explicit, olykor aktív cigányellenessége, a jelen kötettel szeretnénk betekintést nyújtani a cigányság kulturális, művészi teljesítményeibe és az ezek mögött meghúzódó tradicionális normákba. Az értékek bemutatásához szeretnénk hozzájárulni: közvetítőként közreműködni abban, hogy a cigányokról való beszédmód megváltoztatásában, pozitív tematizálásában a művészet beváltsa fontos misszióját.

Részletek az interjúkból:

Oláh Jolán:
„Nem tudom azt elképzelni, pedig én is cigány vagyok, hogy mi a cigányság. Úgy belülről. Hogy miért vagyunk cigányok. Mert én úgy érzem magam, mint te vagy a másik vagy a negyedik, másként nem tudom érezni magam. Nem tudom azt érezni, hogy más vagyok, mint a másik – vagy a másik nem az, ami én. Vagy szoktam hallani a tévében, hogy a cigányok lopnak, de azt nem hallom, hogy lop a másik is, pedig azok is lopnak, és sokszor olyat, ami a cigánynak eszébe se jut, csak nem verik dobra. Vagy megölnek embereket, és nem tudom megérteni, hogy ez hogy lehet, ha cigány, ha nem cigány. Emberenként kéne megmondani. A háború előtt soha nem hallottam, hogy mondta valaki nekünk, hogy cigány, csak a nyilasok alatt. Mentünk a zsidókhoz, oda is bejártunk, de soha senki nem mondta nekünk, hogy cigányok vagyunk. Azt tudtuk, hogy hol lakunk, meg szegények vagyunk – mi úgy mondtuk, hogy vannak a gazdagok meg a szegények. Akkor hallottam először, mikor kenyérért álltunk sorba anyámmal meg a húgommal, és minket, gyerekeket kihúztak a sorból, hogy cigányok vagyunk. Rosszul esett, de az anyámat benn hagyták, mert ő világosabb bőrű volt, mint mi. Mondom: ’Nem baj, mert legalább te kapsz!’ Ugyanúgy, mint az én gyerekem, aki az iskolában hallotta, előtte soha, hogy cigány. Jött haza: ’Anya, azt mondták nekem, hogy cigány. Mi az a cigány?’ Mondom, sajnos, fiam, én sem tudom, mi az, de azok vagyunk.”

Oláh Mara:
„Most a művésznő szót használják arra, ha valaki meg akar alázni. Én meg most már azt mondom: megjátszom magam, van miért! Mert egyfolytában nyavalygó kurva lennék, ha a betegségeim után Isten nem adta volna a kezembe a festészetet. Egy begyöpösödött, megkeseredett vénasszony lennék. Így meg nálam nagyobb vagányt a földön nem találsz. Mert tudom, hogy miről szól az élet, szépségem. Azt csináld, amit imádsz, ami kikapcsol, amibe a világon senki nem szólhat bele, és mégis, mikor felakasztod a képeket a falra, minden emberből kijön valami: ’Mara, megfestetted a bánatomat’. Felismerik a saját fájdalmukat vagy boldogságukat abban, amit én érzek. Jön a látogató, ugyanazt a fájdalmat átélte ő is, csak más formában, mint amit én odafestettem és azt mondja: ’Mara, mennyiért adod ezt a képet?’ A boldogságtól azt se tudom, hova legyek!”

Bada Márta:
„…ha a roma festők közé hívnak kiállításra, itt, Magyarországon, mindig megyek, de nem a kortársak hatottak rám, hanem már gyerekkoromban is Munkácsy meg Paál László, Chagall, Van Gogh. A magyarok közül elsősorban Munkácsy. Régen is, ma is. A színeit meg azokat a nagyfoltos képeit szeretem. Talán mert én is foltokban gondolkodom. És hát ő a magyarok nagy festője. Meg szeretem a Csontváryt. Ő közel áll hozzám: nem tudom, tanult ember-e, de ahogy azt a mesevilágot ösztönösen adja elő, a Jézust meg az aggastyánokat, meg aztán a fákat – nagyon jól mutatja be. És hát van még egy másik festő: Gauguin. Olyan rokonlelkek, valahogy az én világomhoz is húznak: a szegénységük, a gyötrődésük ugyanaz. A Remsey család is emlegette Chagallt nekem, sokat hallottam, hogy hozzá hasonlóak a képeim, és én sokáig nem tudtam, ki az az ember. Idős fejjel tudtam meg, hogy ki is az a Chagall. Hallani hallottam, de élőben csak akkor láttam a képeit. Most már kapok néha ajándékba albumokat is. De én maradtam: Bada. Lehet, hogy olyan nálam is a színek keveredése, de én Bada maradtam, az is maradok.”

Orsós Teréz:
„Nem a kiállítással van bajom, hanem azzal, hogy a képeimet bagóért vették meg intézmények, miközben meg olyan volt az életem, amilyet elmondtam most neked… Fillérekért adtam el, hogy legyen betevőnek való, hogy tudjak élni, életben maradni, és közben viszik a képeimet Kínába, Japánba, Olaszországba, Amerikába! Egyszer a fiam segítségével jártam Olaszországban, Velencében, és pont abban az időben,
amikor ott voltak a képeim kiállítva, amiről én nem is tudtam, senki nem mondta! Amikor szóvá tettem, azt válaszolták, hogy a kiállításokkal hírnevet adnak nekem. Hát nekem nem kell hírnév! 42 év után nekem nem kell hírnév, mert már van! Bibliákat illusztráltam, mesekönyveket illusztráltam, rengeteg sajtó volt rólam, jelent meg cikkem, a tv foglalkozott velem. Hát hol kell nekem még hírnév? Nekem nem hírnév kell, hanem olyan élet kellene, olyan nyugalom, hogy tudjak alkotni. Mert amikor a festményem elé állok, nem tudok összpontosítani, nem tudom beleélni magam. Az az igazi sikeres kép, amikor bele tudod élni magadat. De nem tudok figyelni, mert arra gondolok, hogy mi lesz holnap meg holnapután: hogyan, miből?”

Csámpai Rozi:
„Én is nagyon szeretem a zenét, van gitárom, harmonikám, citerám, de engem se a zene nem elégített ki, se a tánc, valami hiányzott az életemből. Leültem egy este, és csak rajzoltam, vízfestékeztem – hát megvan! Ráéreztem, hogy ez az utam. Először önmagamat fejlesztettem, amíg nem találtam az újságban egy hirdetést egy nyitott műteremről, ahová aztán hét évig jártam és tanultam Giczy Györgynél. Különben én nem szeretem azt a bélyegzést, hogy ’cigány festő’. Nem akarom magam megtagadni, pedig fiatalkoromban nagyon sokan nem látták rólam, hogy cigány vagyok, és nem is hitték el – tehát tudtam volna nem romaként élni, de nem akartam, és nem is akarok. Viszont engem nagyon bolygat, hogy ha nem odatartozó dolgokról beszélünk, akkor a származásomnak ne legyen semmi köze hozzá. Jó, hogy ki nem írjuk a homlokomra, hogy ’C’: cigány! Van jó ember, rossz ember – emberek vagyunk. A festményekről sem kell megjegyezni, hogy magyar vagy cigány kép – vagy jó vagy nem jó. Nem a származás a fontos! Azt se szeretem, ha a kiállításmegnyitókon nem a képekről, hanem a származásomról beszélnek. ’De hiszen ezek cigány képek, és ezt mások is úgy látják’ – mondják. De honnan tudjuk, hogy mit lát a néző? Lehet, hogy egész mást gondol, úgyhogy meg kell hagyni, hogy azt lásson, amit akar. Akkor miért kötjük az orrára a származásomat? Én azokat a képeimet szeretem, amik előtt meg kell, hogy álljanak, hogy kitalálják, mit ábrázolnak, mirol szólnak. Hát bennem is hadd lásson minden ember mást! Nem vagyok cigány – mondom ilyenkor. Hadd fessem azt, amit én akarok!”

Nyári Irén:
„…a csecsemőotthonba, ahová apám halála után kerültem, onnan vettek magukhoz a nevelőszüleim… Ők magyarok voltak, és valójában a nevelőanyám anyukája vett ki, a Mama. Én olyan pici és gyenge voltam még akkor… Volt a családban már egy fiú, csak még szerettek volna egy kislányt, aztán úgy voltak vele, hogy engem felnevelnek. (…) Sokat segítettem, azért mindig kaptam új ruhákat, meg úgy-úgy megadtak mindent végeredményben, de nem éreztem, hogy szeretnek. A gyerekkorom náluk úgy alapjában mondva szép volt, mert nagyon vallásosak voltak, csak egy baj volt, hogy sokat ríkattak. Nagyon sokat vert anyukám. Ha bármi gond volt, akkor mindig a hajamba kapott, és jól megvert. A nevelőapám nem szólt bele semmibe. Őszintének nem voltam őszinte velük, mert mindig féltem, hogy megvernek. Aztán csináltam én is rosszakat az iskolában, mint minden gyerek, még alá is hamisítottam az intőt. Hát, jól meg is vertek, majd’ agyonvertek, én meg megszöktem a temetőbe. Hova szökjek, hova szökjek – kiszöktem apám sírjához a temetőbe.”

Ráczné Kalányos Gyöngyi:
„Komoly lelki problémáim és fájdalmaim voltak gyerekkoromban. Tudni kell hozzá, hogy én voltam a legidősebb a testvéreim közül, ezért nagyon sok mindent elvártak tőlem, ha bármi probléma volt, mindig engem vettek elő. Így a festészetbe vittem bele a fájdalmamat, az örömömet, és ez nekem nagyon jól esett. Szomorú voltam, mert nem bíztak meg bennem a szüleim, nem neveltek, inkább csak bántást kaptam. Édesanyámtól nem, csak édesapámtól, ő viszont rengetegszer megvert. Kemény, szigorú ember volt, de ha azt nézem, lehet, hogy jót is tett ezzel. Ha ő nem fogott volna annyira keményen, talán már nem is lennék itt, ahol vagyok, annyi mindenen keresztülmentem. Másfelől ezeket a fájdalmakat, amiket tőle kaptam, míg élek, nem tudom elfelejteni.”

Milák Brigitta:
„…biztos vagyok benne, hogy ha akár Pélihez kerülök is, a stílusom akkor is más lett volna. Nekem ő egy kicsit groteszk, túl figuratív, irgalmatlanul színes. Szép, persze, de én sose csinálnám így. Ez maradjon a tanítványaira. És gondolom, hogy a Tömörkényben is ez lett volna. Egyszer Orosházán egy kiállítást csak azért vállaltam el, hogy a volt tanárommal találkozzak. Bennem volt az indulat, hogy majd odamondogatok neki. És akkor egy rozoga kis vénember jött elébem, és én csak néztem: úristen, mi lett ebből az emberből? Eltelt a idő… Megkérdeztem tőle: ’Na, tanár úr, a képzőművészet? És a világgal mi a helyzet? Megadta magát a képzőművészetnek a világ? Egy cigánynak?’ És azt mondta: ’Gratulálok, kislányom.’ Akkor már azzal védekezett: ’Hát, látod, lehet, hogy ha elmész a Tömörkénybe, akkor egészen más útra visznek.’ Ja, igen, ezt rá lehet mondani. De akkor mégis azt mondta az öreg, hogy a cigánynak megadta magát a képzőművészet!”

Patai Zsuzsanna:
„Van egy történet például a nagymamától, amiről én sokáig azt hittem, hogy mese, pedig igaz volt. A nagymama 12 éves korában meghalt valami akkori betegségben, s a romák öszszegyűltek, hogy vigyék eltemetni. Kétlovas kocsit kell elképzelni, olyan szekérfélét, amin rajta volt egy nagy üvegborítás, alatta a koporsó; a két fekete ló fején tollak, rengeteg rokon… Egyszer csak megbotlott a ló, a kocsi megdobta magát, leesett a koporsó teteje, a mama meg felült, az összes cigány pedig, aki csak létezett, sikítva menekült mindenféle. Kiderült, hogy az orvos ugyan holtnak nyilvánította, de csak elájulhatott, vagy nem kapott levegőt. A nagymamám meg látta maga előtt, hogy a földről, ahol áll, egy hosszú fehér lépcső vezet föl a mennyországig, és ott van fönt a Jóisten, és a nagymama nagyon sok lépcsőt ment fölfelé, de a Jóisten kitette a kezét és azt mondta: ’Ilona, menj vissza, neked még van lent dolgod!’ Ezután még 70 évet élt, és nagyon sok gyereke volt, igen szerette a családját, összetartotta a gyerekeit, ahogy az én anyukám. De mi hol vagyunk már attól, ahogy ok összetartották a családokat? Nagyon nagy volt az összefogás szegénységben is, bajban is, de ez a mai világban már nem nagyon van meg.”

Balogh Mónika:
„A Képzőművészeti Főiskolára szerettem volna menni, nagyon el voltam szánva, de azt tudni kell, hogy anyagilag nem voltunk egy elengedett család. Nagyon-nagyon sok embert kérdezgettünk, hogy hogyan lehet bejutni, de annyira elkedvtelenítettek bennünket, mert mindenki azt mondta, nehéz bejutni, ezért nem is próbáltuk meg. Adódott viszont egy lehetőség: a Pannónia Rajzfilmstúdióban indult egy egyéves kurzus, oda felvételiztem. De közben, ’95-ben el is mehettem volna Franciaországba, egy magyar-francia házaspárhoz, bébiszitternek, és közben járhattam volna Párizsban a képzőművészeti szabadegyetemre, merthogy a férj ott tanított, és látta a rajzaimat… De éppen akkor vált el a bátyám, itt maradt a gyerek – az anyukája megszülte a gyereket, és elment. Akkoriban az anyunak veseproblémái voltak, és itt jött ki az, hogy mi cigányok vagyunk, oláh cigányok. Azt mondta az anyukám: ’Móni, ide figyelj, én beteg vagyok, itt van most neked ez a gyerek!’ Pedig óriási lehetőség volt a kezemben a francia úttal, és ezt nagyon-nagyon sajnálom, és sajnálni is fogom, egész életemben.”

Illés Bódi Barbara:
„Rajz és vizuális kommunikációs szakon tanultam. Ezek voltak azok az évek, amikor egy időben folyt a művésszé érésem, és az az önmegismerési folyamat, dilemma, hogy hová is tartozom. Főiskolásként eljutottam odáig, hogy jól éreztem magam a saját bőrömben, bármilyen volt is körülöttem a környezet, mindenkivel szót tudtam érteni, és nem engedtem magam kibillenteni a kiegyensúlyozottságomból. Megtaláltam azt a lánycsapatot, akikkel nagyon jól kijöttem, és akikkel szép éveim voltam. Nekem a származásom miatt hátrányom nem volt, de megint az történt, mint korábban: a viselkedésemből, a beszédemből, a teljesítményemből, esetleg a tehetségem miatt szinte mindig külföldinek néztek, és akkor magyarázkodnom kellett. Felvállaltam, ha a cigány mivoltom kérdésként fogalmazódott meg egy-egy beszélgetés során. Akkor azután ez lassan köztudottá is vált, és már másképp néztek rám – ismét csak kivételnek tekintettek…”

www.protea.uw.hu
protea.egyesulet@gmail.com

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *