Nem középiskolás fokon – Ivana Müller: In Common

Ivana Müller: In Common (Közös nevező) darabja a Trafóban, 2014. október 10.

Mit jelent közösségben élni? Milyen elfogadási sémák közt élünk nap mint nap, milyen csoporthoz tartozunk, kikkel érzünk sorsközösséget? Mennyire számít más véleménye, illetve mennyire válhatunk manipulálhatóvá egy közösség részeként.

Ivana Müller darabja ezeket a kérdéseket teszi fel, hozzá tíz teljesen különböző nemzetiségű, életkorú, felekezetű és különböző rasszhoz tartozó nőt és férfit szerepeltet.

Valami mégis szemet szúr: hol van a „kötelező” néger fiú a darabban?

Lehet, hogy a közösségek mégsem működnek olyan tökéletesen?

ivana-muller

Sokan várakozunk a Trafó előterében, nem lesz teltház, ez könnyen megsaccolható, de már zsúfolódunk a kis helyen. Nincs megszabott helyünk, mindenki oda ül, ahova akar. Már látom magam előtt azt a mohóságot, ahogy a fiatal turisták megszaporázzák lépéseiket, hogy a fapados járatokon az ablak mellé ülhessenek.

Nekem azonban eszem ágában sincs első sorokba ülni. Azért annyira nem vagyok bátor, hogy részese legyek a darabnak. A legtöbb improvizációs színdarabban sokszor a közönség tagjai is szereplőkké válhatnak, és van, hogy egy-egy bekiabálással lehet a cselekményt megváltoztatni. Lehet, hogy nagy hatással voltak rám a Food Film Fighters estjei, hogy most is ezt várom?

De miért ne tenném, amikor a darabról azt írják a programfüzetben, hogy a rendezőnő különböző politikai rendszereket társadalmi koreográfiákként táncoltat el. Ez számomra egyet jelent az újszerűvel, a kortárs improvizatív jellegével. Nem is csalódom, minden a várakozásaim szerint alakul: a színpad mögül papírral letakart embertömeg kúszik be, még a cipőjük sem látszódik, pont, mint egy kínai sárkány itt azonban díszítések nélkül.

Igen! Erre vágytam! Még az arcuk, ruhájuk sem látszik, nekünk a közönségnek kell majd kitalálnunk az est végére, ki milyen szerepben játszott, ki milyen politikai, társadalmi szereppel bír.

Már csak meg kell szólalniuk, hogy közelebb vigyenek, hogy már az első pillanattól közelebb kerüljek a megfejtéshez! Mohó vagyok, és céltudatos, igen, tudom, minden apró szó lehet a kulcs, nagyon kell figyelnem: „Good evening! I am three hundred thirty-five years old.” Na jó, tényleg jobban kell figyelnem! Sebaj, legalább használhatom az angoltudásomat. Apropó, miért is gondoltam, hogy ezen az előadáson minden magyarul fog elhangozni?! Naiv kérdésem megválaszolására szóljon a válasz, hogy erre semmilyen tájékoztató nem hívta fel a figyelmemet. Ezen nemcsak én lepődtem meg, később egy-egy suttogva elhangzott magyar szó is megütötte a fülem, valaki kényszeredetten fordított a mellette ülőnek.

A rövid papírsárkányos bevezető után már nyílt lapokkal játszanak: nincs elbújás, nincs takargatás, mind a tíz szereplő megjelenik a színpadon. Ezzel nekem is világossá válik, a rövid részekben teljesen más fog történni, mint amire én vágytam… Ahogy a szőke hölgy megszólal: „I am unique!”, majd társai mögötte utána kiáltják: „We are unique!” Eszembe jut a Monty Python társaság Brian élete című filmje, ahol a főszereplő esetleges szónoklatában a fenti sorokat bégeti a tömeg. A csoportból egy másik színész egy új melléknévvel ruházza fel magát és a körülötte állókat, aki pedig nem érzi közel magát az elhangzott kategóriához az elhagyja a csoportot. A skandáló tömeg egyre több tulajdonsággal rendelkezik, de egyre inkább fogy. Így működik egy közösség, azaz így is működhet a közösség. Aki pedig a végére egyedül marad, az a győztes?! Függöny.

Több hasonló részből épül fel a darab, a tíz fő jól bejátssza a teret, a koncepcióhoz hűen kevés szó hangzik el, hol egy-egy színész ad hozzá a csoporthoz, így válik a szavak ereje mondatokká, hol pedig a csordaszellem által átitatva együtt elmondott szavak erősíti fel a mondanivalót.

A kedvenc részem a sorverseny volt: a közönséggel szemben felsorakozva egy-egy témakörhöz csoportosítva lehet választ adni, aki pedig abba a kategóriába tartozik, egyet előreléphet. Mindig az adott verseny győztese zsebeli be a többiek egy-egy ruháját. Egyfajta vetkőzős pókert játszanak el, hogy legyen tétje is a kemény meccsnek, mégis olyan megrendezettnek tűnik minden.

Mintha egy középiskola drámatagozatának könnyed, játékos, délutáni gyakorlatain vennék részt nézőként. A szórakoztatás garantált, ezzel semmi baj sincs, de a fontos kérdések feltevése elmarad, helyette egy nagy játszótéren érezhetjük magunkat.

Amit hiányolok: spontaneitás, bátorság, egyfajta „zavar”, hogy ne csak a jól begyakorolt hanglejtéseket, mozdulatokat éljem át, mert enélkül csak egy egyszer nézhető, szórakoztató darabbá degradálódik a műfaj sokszínűségének kihasználása helyett.

Kár.

 /Polgár András/

Fotó forrása: 
http://trafo.hu/hu-HU/in_common

 

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *