Megkonstruált tér/rekonstruált idő – Jean-Loup Trassard nyomában

Jean-Loup Trassard autodidakta módon kezdett el fényképezni, és máig állítja, hogy a fotográfia technikai része nem igazan érdekli. Eddig 14, fotókkal tűzdelt könyve jelent meg Franciaországban (magyarul egy sem), de több regényében és novellájában is szerepet játszik a fotográfia a visszaemlékezés sémájaként. A könyveinek többsége a szülőföldjéről, Mayenne régiójáról, a gyerekkorának földműves és természethez közeli, mára letűnt tanyasi világáról szólnak, amit fényképei és „ethnopoétikai”[1] míves és gyönyörűen megírt szövegei élesztenek újjá, és állítanak emléket.

Minden egyes fotókkal illusztrált könyve különböző szöveg-kép kapcsolatokra épül – bár a szerző állítása szerint nem tudatosan törekedett erre a különbségre. Többnyire két külön történetet mesél el a szöveg és a kép; a befogadó feladata, hogy a vizuális és szöveges elbeszélést összeolvassa. A két kedvenc könyvem tőle mégis az, ahol ugyanaz a témája a fotónak és a szövegnek.

Az utolsó földművesek[2] című könyvében a tanyasi gazdaság életének, a tradicionális földművelésnek gyerekszemmel láttatott boldog pillanatai elevenednek meg. A fényképekhez a gyerekkori játékait, farmon elő állatok és emberek miniatűr figuráit használja fel, amelyek ötven évig használatlanul hevertek a padlásán. A könyv bevezetője ráirányítja a figyelmet arra, hogy a játék egyben az idővel is manipulál:

„Aki hajlandó lehajolni, az egy újabb dimenziót fedez fel, és rögtön egy másik idősíkba kerül, ami az újraalkotott tanya területén és levegőjében terjeng. A legkisebb tárgy is az idő múlását idézi, azt, ami előtte volt, és ami utána lesz. A még befejezetlen feladatok múlandóságukban szinte örökkévalóvá válnak, a néma kis ajkak éppen csak elhallgattak. Ezt az időt örökítem meg, a tanyasi boldogság 1/60 másodpercét. És a pillanatképek mozdulatokká alakítják a mozdulatlanságot.” (7–8.)

A nyári meleg napfény és a kemény árnyékok tovább fokozzák a színes fényképek idilli hangultatát. Mégsem egyértelműen egy gyerek játékának felidézése ez, mert a tanyasi életképeket egy etnográfus precizitásával mutatja be. Hogyan hajtják ki a teheneket a rétre, hogyan rakják össze a szalmabálákat, hogyan használandó a keresztfűrész, hogyan patkolják a lovakat, hogyan javítja a gazda a kerítést, hol van az ideális teregető hely az udvaron: egy tanya életének apró-cseprő mindennapi mozzanatai. Olyan, könyvekből meg nem szerezhető információknak is birtokába jutunk a prózaköltemények elolvasásával, amelyek tényleg élettel telivé változtatják az újraalkotott életképeket.

„A levegőt szinte csak a levegő tölti ki.
Egy látszólagos üresség, amit alig zavar meg néhány árnyékba húzódó
tyúk kaparászása, vagy egy veréb csiripelése.
Az emberek a mezőn, a tehenek még nem tértek vissza, elnyúlik a délután.” (40–41.)

 trassard01

„Októberben, miután megrázzák az almafákat, a teli kosarakból az almák dübörögve potyognak
az almafák közti fogat nélküli kordé mélyébe.
Amikor ez megtelt, a kanca elviszi oda, ahol egy halomban
érlelik még egy kicsit, mielőtt almabornak összezúzzák.” (48–49.)

 trassard02

„Amikor éppen pihennek,
a kacsák akkor is a víz felé fordulnak,
amelynek visszatükröződésében hol a fodrok, hol a felhők
bolyonganak elbűvölően a szemüktől az agyukig.” (20-21.)

 trassard03

A képek forrása, illetve további képek a műből:
http://www.jeanlouptrassard.com/index.php?option=com_expose&album=8

Jean-Loup Trassard képeiben és szövegvilágában csak elmélyülten és elmerülve talál igazi  élvezetet az ember, akár egy gyermek, közel kell hajolnunk és léptéket kell váltanunk nekünk is, hogy befogadhassuk. Ezeknél a műveknél távol vagyunk a sajtófotó hatásvadász műfajától.

A létrás utazó[3] (Voyageur a l’échelle) című könyve szintén tér-idő illúziókkal manipulál. Ezt a cím is jelzi, mivel franciául kettős jelentése van az „échelle” szónak: egyszerre jelent ’létrát’, utalva a képeken megjelenő létrákra és kötélhágcsókra, és jelent ’méretarányt’ is, ami a fotók mértékváltását vetíti előre. A Noémie Bayère-nek és Anton Iakrelnek tulajdonított előszóból megtudhatjuk, hogy a fényképek és a melléjük rendelt rövid feljegyzések az állítólagos, Hippolyte Deume nevű, elhunyt utazónak a munkái, aki a felfedezendő területeket létrával közelítette meg. Az előszó szerint azonban ennek az etnológus beállítottságú fényképész utazónak az életét homály fedi, és csak nagyon keveset lehet megtudni róla. Felvetődik az a kérdés is az előszóban, hogy ez a bizonyos Deume úr, aki szívesen álmodozott utazásokról, egyáltalán elhagyta-e valaha a birtokát.

A fiktív utazó leírásában természetesen ráismerhet az olvasó magára az íróra, illetve a képekben a Mayenne régióra és az író saját birtokára, amelyet a többi könyvében is említ. Ebben a könyvben az önéletrajzi fikciónak egy nagyon sajátos fotóirodalmi példájával állunk szemben. Trassard legtöbb novellájában beszélő neveket találunk, eképpen Hippolyte Deume neve is sokatmondó. A keresztnév hivatkozik Hippolyte Bayardra, az első fiktív önportré készítőjére, és a vezetéknév egyszerre utal a „házra”, a hasonló hangzású „demeur”=’lakhely, hajlék, otthon’ szó által, valamint az eltöltött időre: a „demeurer” = ’valahol tartózkodni’ szó jelentésével. A léptékváltó képekkel és a beszédes névhez hasonló apró utalásokkal folyton megkérdőjelezi önmagát a fikció, miközben a részletek koherenciájával és a fényképek bizonyító erejével meg éppen, hogy megerősíti azt.

„A másik oldal! A képeken túl létezik egy körülhatárolhatatlan világ, ahol másképp hajlik a tér. Egy kertet körbezáró legcsekélyebb korlát is kedvet ad ahhoz, hogy felfedezzem azt a minden bizonnyal új embert, akivé válnék a másik oldalon járva.” (26–27.)

 trassard04

„A forróságtól fehérbe hajló égen két ragadozó madár köröz. Úgy gondolják talán, hogy előbb vagy utóbb – ha a maradék vizünket, benzinünket és verítékünket elnyelte a homok – sikerülhet megkaparintani némi tápláléknak szolgáló húst a fémdobozból? Egy jó ideje egyenesen gurulunk, és még mindig felettünk vannak. Mintha nem is haladtunk volna semerre.” (52–53.)

 trassard05

„Miért vonz minket a magasság? Nem a bolygónk méretére vagyunk szabva? Vagy nem vagyunk még hozzászokva a méreteihez? Messzebbről nézve, próbáltuk megsaccolni a távolságot, a megmászáshoz szükséges időt. Lehetetlennek tűnt, hogy a kurta lépteinkkel elérhetjük valaha a célt. A forróságtól hullámzó tájon keresztül mindig megpróbáltam magunkat odaképzelni, ahol még nem tartottunk.” (28–29.)

 trassard06

„A lakóépületek mérete kistermetű népességre enged következtetni (vagy Ghir-rel mi váltunk óriásokká). Meglepő a háztartásnak szánt farakások látványa, különösen ezen fa mentes környéken. Vajon egy felszívódott tenger vetette ide az ágakat? Vagy a földből vájták ki őket, arról tanúskodva, hogy valaha a föld fákat temetett maga alá? Vagy apránként szállították őket ide – bár a köveken nincsen nyoma ürüléknek vagy salakanyagnak – az állatok szőre és verítéke árán?” (40–41.)

 trassard07

A képek a könyvből vannak szkennelve, további képek a műből:

http://www.jeanlouptrassard.com/index.php?option=com_expose&album=5

A fényképek fekete-fehér világba kalauzolnak bennünket, mintha egy 19. századi távoli primitív népeket kutató etnológus utazásáról készültek volna. Az apró beállított tárgyak – létrák, házikók, rőzse, rögtönzött hidak, bárkák – új dimenzióban láttatják a teret. A kivágott fa gyökere a felvezető lépcsősortól óriási piramissá alakul, a vakondtúrások pedig mintha vulkánok lennének. Eközben a képek melletti szövegek is előszeretettel kérdőjelezik meg a tér-idő élményünket. Inkább gondolatok, érzések, képzetek fogalmazódnak meg a prózakölteményekben, minthogy bármilyen információval szolgálnának a képek által bemutatott útról és az utazásról.

Trassard ebben a két bemutatott sorozatában letűnt korokat rekonstruál, a fényképek által szinte életre kelti őket, miközben a léptékváltás megmutatásával és a szöveggel a létrehozott illúziót rombolja le. Felelevenít és emléket állít. Az olvasó gyermeki énjét szólítja meg, felfedezésre hív, hogy a dolgokat új szemszögből szemléljük. Ebben a kép-szöveg hibrid együttesben elválaszthatatlanná válik a két médium, a fotó új teret nyit a szövegben, hogy új dimenzióba emelje.

/Pál Gyöngyi/


[1] A szót maga Trassard találta ki, és eképpen magyarázza: „Megtalálható egyszerre egy etnográfiai igényesség és valóságábrázolási technika, ugyanakkor megközelítésmód pedig költői. ”  Interjú Arlette Bouloumiéval, in L’écriture du bocage: sur les chemins de Jean-Loup Trassard (A liget írása: Jean-Loup Trassard ösvényein), Angers, Presses de l’Université d’Angers, 2000, 600.

[2] TRASSARD, Jean-Loup, Les derniers paysans (Az utolsó földművesek), Cognac, Le Temps qu’il fait, 2000. Az idézeteket saját fordításban adom meg.

[3] TRASSARD, Jean-Loup, Le voyageur à l’échelle, (A létrás utazó), Cognac, Le Temps qu’il fait, 2006. Az idézeteket saját fordításban adom meg.

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *