Interjú Bartis Attilával

Fotó: Szilágyi Lenke

Fotó: Szilágyi Lenke

Bartis Attila egy év után tavaly nyár elején tért vissza Jáváról, ahol többek közt fotografálással, ill. a tavalyi év végén, a Magvető kiadó gondozásában megjelent, A vége című regényének írásával foglalkozott. Most újra a kiutazásra készülődik. A Távol-kelet vonzásáról, fényképezésről és utolsó regényéről kérdeztük.

Szellemkép: Hogyan telnek ezekben a hetekben napjai? Már az elutazás előkészítésével foglalkozik?

Bartis Attila: Igen, június 25-én utazom. Megvan a repülőjegy, megvan az új útlevél, már csak a vízumot kell elintéznem a jövő héten, de az két-három nap alatt elkészül. Azt nem tudom még pontosan, hogy mennyi időre megyek, ez ott derül ki. Vagy félév lesz belőle vagy egy év. Másnak valójában nincs értelme, mert fél év után így is, úgy is el kell hagyni az országot. De ez nagymértékben attól is függ, hogy a barátaim közül kik lesznek még kint, kik jönnek vissza, mert azért ott is eléggé egyedül tudja magát érezni az ember, hosszú távon különösen.

Szellemkép: 1995-ben 27 éves volt, amikor megjelent A séta című regénye. Mikor vagy hogyan alakult ki, hogy író lesz? Volt valamilyen kitüntetett pillanat az életében, amikor ez eldőlt?

B.A.: Nincs ilyen pillanat. Ez egy folyamat volt. Utólag nézve össze tud sűrűsödni egyetlen pillanattá, de ez valójában folyamat. Ha jobban belegondolok, ez éppen A séta írásának ideje volt. Előtte is írtam, önmagam számára nem volt kérdéses az íróságom, csak épp még nem történt semmi érdemleges. A séta írása során következett be valamiféle változás, amitől kezdve nem csak írogatásról, hanem irodalomról lehetett beszélni.

Szellemkép: És ez fotográfiával is így volt?

B.A.: Nagyon hasonlóképpen.

Szellemkép: Ott mi volt ilyen mérföldkőszerű esemény vagy élmény, mint az írás esetében A séta?

B.A.: Ott az Engelhard-hagyaték kiállítás 1996-ban, tehát egy évvel A séta megjelenése után. Az volt a mérföldkő. Előtte nagyon sokat kínlódtam a fotográfiával. Ahogy A séta előtt is születtek jó mondatok, csak éppen jó szöveg nem, ugyanúgy A hagyaték előtt is születtek jó képek, csak éppen egy saját nyelv nem volt. Most is, ha előveszek régebbi anyagokat, azt látom, hogy voltak jó fotográfiák, csak mintha nem én készítettem volna őket. Aztán volt pár meghatározó élményem, amely erősen befolyásolta a fényképezést.

Az egyik egy közel-keleti utazás volt. Kemény Istvánnal 1993 őszén elmentünk Szíriába. Olyan városokba is, amelyek ma már nem léteznek, például Aleppóba meg Palmyrába. Végigfényképeztem az egész utat. Amikor aztán hazajöttem és előhívtam a negatívokat, hatalmába kerített valami rossz érzés.  Lett egy pár jó kép, különösen innen visszanézve, hogy e városok már nem léteznek, tényleg fontosak, de akkor egyben az egész hirtelen súlytalanná vált. Vagy inkább üressé. Számtalan kép csak annyit igazolt vissza, hogy jártam ott, de mégsem. Mert annyira a fényképezéssel voltam elfoglalva, hogy nem tudtam jelen lenni valóságosan. Azt éreztem, hogy nagyon sok minden nem történt meg velem, ami megtörténhetett volna az út során, ha nincs a fényképezőgép a kezembe. Miközben nem született egy olyan anyag, ami alapján azt gondolhattam volna, hogy megérte kimaradni a valóságból. Pontosabban, hogy megérte puszta nézőnek lenni ott, ahol résztvevő is lehettem volna. Így nem sokkal utána le is tettem jó időre a kisfilmes fényképezőgépet, mert zavart. A fényképezésre viszont szükségem volt. Ekkor jött a műtermi időszak, ekkor készült az Engelhard-hagyaték. Beszereztem egy régi Linhof Technika fényképezőgépet és egy hosszú időn keresztül kizárólag itt, a műteremben készítettem portrékat.

Szellemkép: De ilyen módon, ahogy a közel-keleti élmény kapcsán tapasztalta, nem mindig akadály-e a fényképezőgép a fotográfus és a fotográfia tárgya között?

B.A.: Van, amikor igen, de ez ennél képlékenyebb. Helyzete is válogatja. Nagyon sokszor, most már az esetek többségében, elképzelni nem tudom, hogy ne legyen nálam a fényképezőgép. És másképp is használom. Most is van olyan, hogy feszélyez, most is van olyan, hogy inkább nem veszem elő, de már valahogy sokkal inkább részem és érzek valamiféle legitimitást, hogy miért van nálam, vagy nekem miért kell ott, akkor, abban a helyzetben fényképeznem.

Szellemkép: Viszont a legitimitása mellett, nem marad-e meg ez a kettős élmény: vagy fotografálni, vagy jelen lenni az adott helyzetben?

B.A.: Ez is változó. A különböző viszonyokat különbözőképpen befolyásolja. Számomra volt erre egy nagyon tanulságos történet. Kétszer voltam Kínában, összesen három hónapot töltöttem ott. Ez alatt az idő alatt gyakorlatilag végig fényképeztem. Össze is állt egy könyv anyaga, ami még megjelenésre várakozik. Az a címe, hogy Üres Kína. Amikor hazajöttem és előhívtam a képeket, akkor szembesültem vele, hogy a képeknek körülbelül a kilencven százalékán nincs ember, miközben egy olyan országban készültek, ahol lépni nem lehet az emberektől. Szóval, ha a képeken nincs ember, akkor a fényképezés aktusa nemhogy nem zavar, hanem adott esetben erősíti is a jelenlétemet. Ha embert fényképezek, akkor viszont az esetek nagy részében közénk tud állni. Az után az időszak után, amikor a műteremben fényképeztem, jöttek a telefonnal készített képek, amikből könyv is lett [A csöndet úgy címmel, Magvető Kiadó, 2010], és ez segített abban, hogy újra kimenjek az utcára a géppel. Egyszerűen komolyan vehetetlen volt az eszköz. Előtte nevettem volna, ha valaki azt mondja nekem, hogy a Linhof Technika után valaha is egy telefonnal fogok fényképezni. Csakhogy beleszerettem. Pont a tökéletlenségébe. Meg abba, hogy olyan helyzetekben is elő tudtam venni, amikor egy rendes fényképezőgép feszélyezett volna. Szóval egy pocsék minőségű telefon segített abban, hogy utána újra kivigyem az utcára a Leicát, hogy mindig nálam legyen.

Szellemkép: Tehát a fotográfia is evidenciává vált. Hogyan fér meg egymással az írás és a fotografálás? Nagyon máshogy működik a verbális és a vizuális világ.

B.A.: Bennem ez fel sem merül, vagy nem válik szét. Valamilyen természetes módon van jelen hol az egyik, hol a másik. Ha az objektív időmennyiséget nézem, akkor nagy valószínűséggel sokkal több időt töltöttem fotográfiával, mint írással. A fényképezés napi szinten jelen van az életemben. Könnyebben nyúlok a fényképezőgéphez, mint a tollhoz. Éppen azért, mert nagyon másképpen működik. Attól valami még nem lesz kép, hogy megnyomtam a gombot. Az akkor válik képpé, ha ott van a végeredmény, a tárgy. Rengeteg olyan fotográfiám van, ami le van exponálva, és megvan negatívon vagy fájlban, de közben félkész munka, mert még sehol nincsen maga a tárgy. Most Jáván alapvetően ezekkel fogok dolgozni. Viszem magammal az összes negatívom, pontosabban a beszkennelt változatát, hogy ott tudjam még szerkeszteni azt a könyvet, amit készíteni szeretnék.

Szellemképe: Emellett Jáván írni is tervez?

B.A.: Nem áll szándékomban. Szerintem én most jó pár évig nem írok.

Szellemkép: A tavalyi évben megjelent regényével, A végével kapcsolatban kérdezem: emögött a nagyon kimunkált, pontos lélektani rajz mögött áll-e valamilyen tanult lélektani ismeret, önismereti munka?

B.A.: Önismereti munka biztosan, mert maga az írás is egy önismereti folyamat. Illetve egyáltalán maga az alkotás, a fényképezés is. Hogyha abban nincs önismereti munka, az nem biztos, hogy jó. De tanult lélektani ismeret nincs, csak olvasmányélmények. Ugyanúgy, mint bárki, én is olvastam Jungot, olvastam Freudot, olvastam másokat. Emellett van egy-két olyan ága a lélektannak, amibe valamivel jobban belemásztam az átlagnál. Az álmok jelentősége mindig is fontos volt számomra. Gyakorlatilag az álomnaplóm az egyetlen olyan, amit most már 30 éve következetesen vezetek.

Szellemkép: A vége első oldalán megjelenik egy erőteljes állítás, miszerint Szabad András nem hisz Istenben. Miközben az egész regény mélyén és Szabad András mélyén is ott feszül a hit mibenlétének kérdése. Miért kezdődik egy ilyen erős állítással a regény?

B.A.: Ez azt gondolom, nem csak A végében van jelen. Ez a többi szövegben is így-úgy, valamilyen módon megjelenik. Már A sétában is, a Lázár apokrifekről nem is beszélve. Ez semmi másról nem szól, mint a keresésről, a keresés fontosságáról.

Az igazán nagy feszültség azokból az istenképekből következik, ami a zsidó, a keresztény, illetve az iszlám vallásnak is sajátja. Ezek a nyugati vallások mind arra épülnek, hogy az ego elfogadhatatlan végességével szemben tesznek egy ajánlatot az Én öröklétére, az örökkévalóságra. Arra, hogy az ego számára nem ennyi a lét, amennyit itt mi leélünk ezen a Földön. Számomra pedig az lenne valahogy fontos és elérendő, hogy igenis ezt a végességet tudjam elfogadni fenntartás nélkül. Azt, hogy ez az élet pontosan ennyi volt és nem is kell több legyen. Az, akit énnek nevezek, az mindenképpen véget ér, feloldódik. Még akkor is, ha van egy nagyobb egység, ami számunkra láthatatlan és megfoghatatlan -és az is kell, hogy maradjon-, az nem az egonak van fenntartva. Az már nem arról szól, akit Bartis Attilának kereszteltek, meg ezt a nevet írják rá a keresztfájára. Az, hogy létezik-e egy nagy rendező elv mindabban, amit mi itt világmindenségnek nevezünk, afelől túl sok kétségem nincsen. Nem ezzel, hanem az istenképekkel van problémám. Azzal, hogy ez hogyan képeződik le vallási, tehát közösségi, majd személyes szintre. Hiszen az igazán mély, valóságos hit mindenképpen személyes szinten történik meg. És ráadásul nem intellektuális szinten. Az intellektualizálás már egy második lépés, de az, amit intellektualizálunk, az egy nagyon erős, már-már zsigeri evidencia. Ami a szellemben csak formát kap. Ez ennyi. A vadat még csak az ösztöne készteti menekülésre, engem már a tudatom is. Nem csak ott, akkor, abban a pillanatban érzem a vesztem, hanem hosszútávon is tudom. Így nem elég a futásban keresnem a menekülésem. De számomra az igazi menekülés az, ha nem egy kétes ígéret miatt tudom nyugodt lélekkel elengedni az életet.

 Az interjút Angyal Ádám készítette.

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük



A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>