Jött a hír: meghalt Cs. Gyímesi Éva kolozsvári magyar nyelvész, irodalomtörténész, a Teremtett világ, az Álom és értelem: Szilágyi Domokos lírai létértelmezése, a Gyöngy és homok: ideológiai értékjelképek az erdélyi magyar irodalomban, a Honvágy a hazában, a Két kultúra peremvidékén: tudomány és egyetem a kisebbségi létben szerzője.S a hír folytatódott: önkezével vetett véget az életének. ¬Nem volt még 66 éves.Személyesen alig ismerhettem őt, de könyvei ott voltak a polcomon azóta, hogy 1983-ban nagy szellemi izgalommal olvastam a Teremtett világot. S mikor születése 120. évfordulóján Karácsony Benőről forgathattam filmet, azonnal megkerestem őt, hiszen a magyar irodalom majdhogynem elfelejtett, 1944-ben elpusztított alakjáról is ő írta az egyik legfontosabb tanulmányt, a Korán jött polgárt. Kolozsvár gyönyörű parkjában kis stábunk lélegzetvisszafojtva, lenyűgözve hallgatta a több mint egy órás előadást, amit interjú címén tartott nekünk. Úgy beszélt, ahogy írt: szárnyalva, okosan, kérlelhetetlenül és végtelenül pontosan. A forgatás után egymás szavába vágva ismételgettük egy-egy mondatát, s még hetekkel később, a vágás hosszú ideje alatt is el-elkapott a lendület, s folytattuk Éva ott felvetett gondolatait. Annak az évnek, 2008-nak a nyara, amit Karácsony Benővel és Cs. Gyímesi Évával töltöttünk, sok-sok iskolánk után is olyan volt, mint egy repülőegyetem a régi időkből.
Akkor mesélte azt is: nemsokára kijön új kötete, amelyben a Szekuritáté róla készített jelentéseit elemzi. A Szem a láncban meg is jelent 2009-ben. Könyvesboltokban nem lehet kapni, a legnagyobbakban sem. Aztán idén februárban beszélgetést közölt vele a 168 óra, a címe így szólt: Üzenet Erdélyből. Jó volt tudni, hogy nem vagyunk egyedül. Meg is kapta érte a magáét. Aztán már csak a hír jött a kövekről meg a Szamosról.
Azóta csak az jár a fejemben: ő maga sem volt más, mint „korán jött polgár”. Nem jó tudni, hogy egyedül vagyunk.
Azt írja Tamás Gáspár Miklós az Élet és Irodalomban: „Hiányozni fog? Hát ne hiányozzék. Hagyjátok meghalni.”
Nem fog menni az olyan könnyen.
Balog József, a Karácsony Benő-portréfilm szerkesztő-riportere írásával búcsúzunk Cs. Gyímesi Évától.
Medgyesi Gabriella
Kedves Éva!
az a levél, amit csak mások olvashatnak, ám címzettjét meg nem találhatja, olyan, mint a madár, ki többé fészkére nem találhat, ám a röpülést sem fejezheti be soha többé
Ismeretlen magyar férfi, az elmúlt századból
Ami múlt idő, azt múlt időben hagyjuk.
Jövő időben nem beszélhetünk.
A jelen gyásszal telt, mégis üres.
Így kellene emlékeznem, egy olyan tükörbe beszélni, amelyen már csak az én leheletem hagy nyomot egy pillanatra, ahol az arcom sem érdekes, csak egy hely, amit kihagyok Önnek, mintha álltunk volna már így – vagy állnánk majd egyszer.
Ahogyan álltunk is, csak abban a tükörben a képünk megmozdult, abban a tükörben, amit objektívnek hívunk – jobb híján –, mert a szubjektívet mutatva, valami rajtunk túli, tőlünk távoli is megképződik benne, mások nézik majd.
Azaz, mások néztek minket, ahogy Ön Karácsony Benőről beszélt nekünk.
Közben és ugyanakkor nem mindig figyeltem arra az emberre, akinek alakját idéztük, aki nem volt hajlandó otthagyni a gettót, ahová bevonultatták, aki végigment a napfényes út után a fekete úton is – Ön is tudja már, hová vezet.
Hová is?
Csak az élők képzelik, hogy „valahová” és „valahol”.
Csak az élők képeznek hidakat, feltételeznek folyót és a folyóhoz révészt és ladikot, csak az élők olyan bátrak, hogy benépesítsék a holtak világát. Vagy nem is bátorság ez? Inkább gyávaság, inkább a képzelet kicsike motorjai zümmögnek tovább, nehogy a valóság némaságában magunk is úgy tátogjunk, mint partra vetett halak egy ismeretlen halász lábai előtt?
Mondom, nem emlékszem, illetve nem mindig figyeltem, amit mond.
Gondoltam, emlékezni ott lesz majd a kamera.
Inkább összehasonlítottam azt a hűvös romot, ami mellett álltunk, összehasonlítottam azzal a parkkal, amelyben időztünk, néha, lopva, a fejem búbjával még az eget is fürkésztem, vajon így szokott-e lenni?
Általában-e, vagy mindig is?
Hogy azok a felhők csak húznak át a kék égen, különösebben nem érdekli őket a gettó, a nyelvek bábele, az akaratok izzadságfoltjai, a halandók szeszélye.
Ha közömbösségnek is gondoltam az ég viselkedését, hát, éppen kapóra jött Ottlik, mint említmény, meg más férfiak és nők, akik a Másik Magyarországon szoktak dolgozni, azon, amelyiken kuss az ordasoknak!
Aztán, amikor majd elakadunk – gondoltam –, átállunk egy másik képbe, még mindig megkérdezhetek valamit, ami fontos.
De Maga csak beszélt, illetve tanított, azonnal tanítani kezdett, és ez lenyűgözött, bemozdította a múltat, az pedig élni kezdett, ahogy mindig is gondoltam, hogy a múltat, azt mostani emberek hordják, akár a köveket, egyik halomból a másikba, egyik romtól a másik felé.
Mert romokból akadt ott is, romok között magam is megtalálom a tetterőt, mintha az, ami készen van, lakható és funkcionál, kevésbé lenne érdekes, mintha inkább halott lenne. Mint ami valóban az.
Ha már idáig eljutottam, ideje a lényegre térnem.
Hallottam, nem tudott a felszínen maradni.
Ne értsen félre!
Nem mernék pontatlanul fogalmazni, éppen Önnek.
Felszínen az illúzióknak azt a vékony hártyáját értem, amit kikezdhet a kor, a valóság és a betegség, átüthet a farkasok lihegése, át a vadak kiáltásai, a barbárok üzenete.
Illúziónak mondom az én-t, mely védtelen, kitakarva alszik a csillagok alatt, veri az eső és fújja a szél.
Aki a kultúrát, az irodalmat és a polgári éthosz józanságát csöndesen élteti, leteheti a fegyvert a barbárok előtt.
Fegyverei nélkül pedig olyan, mint a vékony csontok ropogása a rágó állkapocs alatt.
De nem is a hasonlatok erdejébe jöttem én fákat kivágni vagy gombákat gyűjteni.
A gyümölcsök sem érdekelnek, amit a természet kínál.
Azt akartam mondani, hogy azért figyeltem is.
Figyeltem, ahogy újra- és újraszövi azt a fényes leplet, amivel kitakarja, és láthatóvá teszi a tudhatót.
Figyeltem azt a nőt, ami maga.
Aki – úgy kellene mondanom, de a személyét éppen a személyiség jegyeitől akartam megfosztani a figyelmemmel.
Kettős játékot játszottam.
Amikor elkalandoztam, akkor megjelent Ön, ahogy megjelenik valami vágyott ember a szemünk előtt.
Amikor meg közelebb hajoltam, a szellemet láttam lobogni, a lángot, ami ott égett a szemében.
Jaj, azt hová vitte?
Le, egészen a meder mélyére?
Az iszapba, a kagylók és csigák közé?
A víz alatti valóság televényébe, ahol nem lehet otthon senki, aki tüdős?
Kedves Éva!
Egy kopoltyúnyi tiszta levegőt.
Egy vörös dobbanást a fáradt motorba.
Egy jó maréknyi törmeléket.
A zöld csöndet.
Az odafönn elcsitult víz mozdulatlanságát.
Időt a visszavonhatatlanba.
Békét.
Ég áldja!
Balog József
Cs. Gyímesi Éváról megemlékezést olvashatnak a következő oldalakon:
Tibori Szabó Zoltán: http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PArticleScreen.vm/id/58417;jsessionid=5E060EE4FA1D280F4C323ABE5B6772CE
Parászka Boróka: http://manna.ro/kozter/meghalt-gyimesi-eva-2011-05-24.html
Józsa Márta: http://www.litera.hu/hirek/eva_kovek