Áj ken get nó: ónosan fénylő, lila árnyalat – Könyvismertető: Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia

November végén jelent meg újra, most új borítóval, Háy János novelláskötete, A bogyósgyümölcskertész fia. Ez a könyv azért is jó, nem mintha ezzel egyedül lenne, mert a címével kiakasztja a szövegszerkesztő helyesírás-ellenőrzőjét. Ezen kívül egy sor – csak jelentősebb – oka van, miért jó elolvasni. Következik néhány.

covers_322748

Háy, az, ugye, fáj. Utazik erre, valahol. Úgy vegyít szépséget és csúfságot, sajátos háyiasan, hogy egyszerre tündöklő arccal és a kézenfogottság érzésével csúszunk bele az elkészített fájdalomba. Finoman ragyogó fájdalom, ami elválaszthatatlan benne attól, ami szép. Ha Háy, akkor jó esély van rá, hogy a legderűsebb helyen is minimum el fogunk evezni valami mellett, ami fáj; a beállított perspektíva is megalapozza ennek esélyét, mert azokkal az emberekkel találkozunk (magunkkal, mondom én), akik nem valahol elöl, hanem a sorokban állnak. A perspektíva persze hiú és egyben erőtlen kifejezés is azért, itt ennél többről, Háy János-iságról van inkább szó. Íme, az esszéíró rémálma: kudarc a level 1-en: megírni a bekezdést, sok szóval, anélkül, hogy sikerült volna megállapítani, mi is van tehát.

Miután (teszemazt), Ottliknak el tudjuk hinni, belemenve a (komoly) játékba, hogy valahol mindig valóban a sors kivételezettjei, kivételesen szerencsések voltunk, Háynak el fogjuk fogadni, hogy az élet minden szépségével együtt lényegében mindig a sorba tartoztunk. És persze hogy nem velünk kivételezett a sors. Tudjuk, mit jelentenek akaratunk határai és mit álmaink határai.

Háy a fájdalomra utazik, amit az olvasó inkább, normálisan, elkerülne, ha lehet; ő beleviszi az olvasót, bele tudja vinni. Ez a lényeg. Az egyik.

Az a szomorúság, amit Háy feldolgoz, avagy előállít, olyan kimondatlan, így atmoszferikus, hogy inkább színhatáshoz fogható, mint egyébhez: ez egy ónosan fénylő lila árnyalat. Van egy világos, ónlila árnyalata a szépnek és fájdalmasnak; ez van ott a Háyban.

Ez van ott áthatóan, egyfelől, brutálisan; másfelől a móriczi kegyetlenségű katasztrófák: az apa, a gyerek, a kés. A gyerek, a szénaboglya, a vasvilla. A kórház, az apa, a leálló vesék. A haver, az autó, a szembesáv. Az Esti Kornéltól, a világnak nekiinduló falusi gyerektől a Ginsberg-üvöltéséig: ez egy kicsit meredek szánkázás. (Hogyan nézzünk a múltra: megkönnyebbülve vagy bénultan: null-egy.)

Előre megmondom, ez itt egy kábé spoiler, hogy olyan harmincon-néhány oldalt olvashatunk el addig, amíg arcon ver az első móriczi kegyetlenség. Aztán onnantól kész.

Ezzel a meghökkentően gyermeki, mármint a gyermeki lényegből valamit őrző szerző – (orzó, bőrző, korzó)– arcképpel, amin olyan kifejezés ül, hogy úgy érzem, nem kell gyerekkori fotó ahhoz, hogy magam előtt lássam, milyen volt gyereknek. Kicsit úgy, mint – most nem is a bevett példához, Weöreshöz hasonlítanám (azaz akkor, jó, mégis) – Ottlik nagy-kölyök arca.

Nem mulaszt el, mi az hogy nem mulaszt, talán ez a legfontosabb a könyvben, humorral vonul elő minden fontos ponton, ahol lehet. Az önmegértést, a ráismerést nem a tragédiák és az elveszettség, hanem a dologba elkerülhetetlenül bevonó, nyakig belekeverő, végül, ráeszmélsz, hazavezető nevetés teszi lehetővé. Semmivel sem szelídebb a novellák humora, mint a nagy komikusoké, teszemazt, a Tanár úr kéremé; ez éppen csak együtt játszik az ónos árnyalattal, helyenként elhalkul, hogy az léphessen elő. Ez a lényeg, a másik.

Végső soron derűs elbeszélő-e ő, vagy nem? Ez az, ami nincs: végső soron. Egy-egy.

A felnőtteken, a beszéden, a huszadik század végének magyar beszédén fogunk (fogcsikorgatva vagy nem, vérmérséklet kérdése, azt hiszem) nevetni. Lépten-nyomon a hordószámra szállított közhelyek és frázisok árasztják el a szöveget, ami a gyermeki tekintetben, a gyermeki újra-elbeszélésben mutatkozik meg közhelyek sorának, nevetnivalónak és nagyon ismerősnek. Ahogy a gyerek, meg a kamasz, meg az, aki belőlük lett, elmondja, amit a felnőttek mondtak, úgy kitűnik, mi az, ami abban ferde, mi az, aminek az elhallgatására olyan masszívan létrejött. Egész nevetségességében jön elő, hogy a felnőttek meg a hatalmasok beszéde motorizált mellébeszélés, ami azon kívül, mint amiről nem akar szólni, egészen üres. Valahol gennyes, ahogy Ottlik diákjai mondanák, de minimum is: mosolyogni való. Háy ezzel a dologgal, az írásnak ezzel az esetével nincs persze egyedül, abba a sorba áll be, ami A kis Nicolas-tól a Sorstalanságig terjed például. Anélkül, hogy a hirtelen jött példát túlfeszíteném, azt lehet azért mondani, hogy ez itt a kicsi Zsan története a nyolcvanas évek kis sorstalanságában.

Történetek arról, milyen az, ha az ember akarhat jót, de egy kicsit hiába. Történetek persze abból a kartondoboz-világból, amelyben a „Fiatalok, utazzatok!”-plakát jelentése legalább annyira az, hogy: „nem utaztok!”, mint amennyire az, hogy Lengyelországba, NDK-ba, Csehszlovákiába, Bulgáriába. És ami kartondobozból készült világ volt, mégis, a dolgok természeténél fogva, világszerű is kellett valamiképp legyen. Történetek arról, hogyan kell gyermekszemű humorral tekinteni erre az utólag szürkeárnyalatosnak tűnő időre, amelyben nem az volt a legrosszabb, hogy örökké elérhetetlen vágy az „Áj ken get nó” és a „Mics Micsel on dramsz” lett.

Történetek egy országból, ahol mindenki kisebbrendűséget gőzölög; szürkeárnyalatos korszak, ami dobozába zárva az embereket nem összehozza, hanem egymás ellen fordítja őket; elbeszélő, aki minden igyekezet és a mozdulatlanságban is múló idő dacára sem jut előre máshova, mint az egyre alaposabb elveszettségbe; elbeszélő, aki utólag is azonos magával, hallgatólagosan ezzel csempészve reményt az egészbe; elbeszélő, akinek autójába beülve a visszapillantóban fekete-fehér világot látunk, előttünk pedig ott van minden, és nincs előttünk semmi, de ha az ember tud lenni ilyen valahol sebzetten is menthetetlen optimista, akkor az azért nem mindegy.

És pont úgy, ahogy a kézről (és a gipszről) szóló novellában van, ha, teszemazt, nyolcvankilencben született esetleg az ember (fia), tehát nagyjából egyidős a főszereplővel, akkor ő sem ismerte úgy szemtől szembe a hetvenes éveket, vagy a nyolcvanasokat, ahogy a dalt előadó fiú és a dalt hallgató lány sem ismerték ezt a dédapát, aki így nem is mesélt nekik semmit, „csodát pláne nem”, de ez teljesen mindegy, mert ez a rokendrol, hogy teljesen értjük, amiről szó van. (A kéz)

Nem fogjuk, ha olvasni kezdjük, feltétlenül könnyen megúszni. Nem lesz könnyen szerzett megkönnyebbülés. Nem garantált, hogy olcsón és gyorsan átjutunk rajta, ha belekeveredtünk. (Nehogy azt higgye az ember, ezt akarom mondani ezzel, hogy egy könyvből kijut annyival, hogy becsukja és leteszi. Előfordulhat, hogy ott marad benne elveszve.) De ha jól belemegyünk, és jól vesszük a kanyarokat, és nem vesszük félvállról az olvasást (vagy lehet az is működik, ha teljesen félvállról vesszük, azt nem próbáltam), akkor jobban fogunk tudni nevetni önmagunkon. Vagy legalább olyan jól.

Kettő-egy.

/Gy. Molnár Kadosa/

(Köszönettel Tóth Dóra Ágnesnek a Háyban való eligazításért.)

kép forrása:
http://www.wssz.hu/tartalom/cikk/45732_kotelezo_olvasmany_hay_janos_a_bogyosgyumolcskertesz
http://moly.hu/konyvek/hay-janos-a-bogyosgyumolcskertesz-fia

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *