Witkacy 130 – Fotókiállítás a Lengyel Intézetben

Stanisław Ignacy Witkiewicz (1885–1939), becenevén Witkacy, sokoldalú művészként vált ismertté, egyszerre volt író, drámaíró, költő, festő, fotográfus, filozófus, esztéta. A fotóművészet történetébe mint az avantgárd képviselője került be – egyesek szerint az egyedüli expresszionista fotóművész, mások a dadaista attitűdöt vagy a szürrealizmushoz kapcsolódó pszichológiai érdeklődését emelik ki –, mindenesetre a fotótörténet „különleges”, „egyedi” jelenségeként tartják számon, aki először alkalmazta az úgynevezett close-up-ot portréfotók készítése során. Az irodalmi és színházi munkássága iránt már az 1950-es években elkezdtek érdeklődni, ám a fotográfiáinak különlegességét csak az utóbbi évtizedekben fedezték fel.

Azt, hogy Witkacy helye még néhány évtizede sem volt egyértelmű a fotóművészeti kánonban, jól mutatja a tény, hogy az 1996-os, az 1900 és 1939 közötti lengyel fotográfiát bemutató kecskeméti kiállításon (amit a wrocławi Nemzeti Múzeummal közös szervezésben tartottak meg) Witkiewicz képei nem szerepeltek – bár a katalógushoz írt előszóban megemlítik mint „nagyon egyéni és páratlan” jelenséget.  A majdnem két évtizeddel ezelőtti kiállítás anyaga azonban mégis jó irányjelző a korszakot illetően, mivel valóban a korszak prominens fotográfusainak a képeit mutatta be – többnyire piktorialisták, illetve néhány avantgárd művész képeit.

A hiányosságot éppen ideje volt pótolni, amit most meg is tett a Lengyel Intézet, a művész születésének 130. évfordulója alkalmából. A megnyitó Witkacyhoz méltó módon nem egészen hagyományos keretek között zajlott: a lengyel Olbrzym i kurdupel duó jazz-zenéjével indult és fejeződött be; közben a Lengyel Intézet igazgatója, Katarzyna Sitko röviden bemutatta Witkacy munkásságát, illetve a kiállítás anyagát; Paweł Karnowski lengyel fotográfus pedig ott helyben tette teljessé a már félig kész tablóját – egy alkalmi fotóstúdióban, régi műtermi gépen fotózta le az alanyokat –, amelyen színészek, zenészek, az Intézet munkatársai szerepelnek, hol jelmezekbe bújva, hol grimaszolva, hol csak egyszerűen a kamerába nézve.

A kiállítás eredeti koncepciója szerint húsz képet mutat be az első világháború előtti, és húsz képet az utána következő időszakból, tehát lineárisan, időrend szerint kívánja követni Witkacy fotográfiai munkásságát. A képeket azonban inkább három részre lehet osztani: tizenkilenc portré az első korszakból, nyolc önarckép és két „színházias” jelenet  a másodikból, illetve még két kép (az egyik a valóban ikonikussá vált önarcképe az első világháborúból, a másikon az apjával látható).

Igaz, a látogató erről nem kap részletes információkat: a tárlaton csupán egy rövid életrajz, pár sor az alkotói korszakokról, illetve néhány Witkacy-idézet segít útba igazodni. Nem tudjuk meg, hogy pontosan mikor és kikről készültek az első korszak portréi – pedig többek között ott van a művész apja, anyja, a jegyese (aki később öngyilkos lett), Malinowski (és két önarckép is) –, az önarcképek, az pedig ebből a néhány fényképből is látszik, hogy nem következetesen használja a close-up technikáját – ahogy a rövid kiírásban szerepel – hanem kísérletezik, hol közelebbről, hol távolabbról, hol élesen, hol homályosan örökítve meg az alanyt. Nincs meg a kontextus, amelynek alapján a fotótörténeti ismeretekben kevésbé jártas illető igazán értékelni tudná Witkacy eredetiségét és modernségét, amely egyből szembetűnik, ha például felhívjuk a figyelmet az akkoriban Lengyelországban uralkodó fotográfia esztétikai sajátosságaira. Hiányolhatunk még néhány ikonikus fotót – például az 1910-es, törött tükörben készült önarcképet, amely filozófiájának egyik legkifejezőbb darabja –, vagy azokat a beállásokat, amelyeken Witkacy különböző jelmezekben és alakokként pózol, grimaszol, játszik, illetve a leírásban is említett „parateátrális helyzetekből” is csak kettőt láthatunk (az egyiken egyébként Bruno Schulz is feltűnik, Witkacy barátja, a lengyel avantgárd másik nagy és tragikus figurája).

Karnowski képei pedig, bár egyértelműen Witkacy képeire reflektálnak, inkább éppen az általa is kritizált modern felületességet mutatják meg: míg Witkacy hozzá közel álló emberekről készített képeket, tanulmányokat, akár több alkalommal is, hogy felfedje valós énjüket, addig Karnowski kamerája elé számára többé-kevésbé ismeretlen emberek ültek oda nagyjából egy percre. A lengyel fotográfus is hangsúlyozta, hogy Witkacyt a „miért vagyok és ki vagyok” kérdés érdekelte – ahogy ő is a kamera előtt lévő alanyok énjére volt kíváncsi –, nem pedig az „itt vagyok és velük vagyok”, mint a szociális média korának emberét, mégsem tűnik úgy, hogy napjaink, önmaga állandó reprezentálásához hozzászokott embere ilyen rövid idő alatt – egy legyél önmagad felkiáltásra – feltárna valamit benső énjéből – játéknak persze azért ez sem rossz.

A hiányosságok ellenére is jó, hogy végre itthon is láthatjuk Witkacy fényképeit – ahhoz azonban, hogy értékelni tudjuk a játékosságát, minket a fényképezés is kell, hogy érdekeljen.

„Titeket a fényképezés érdekel, engem meg a játék.” Stanisław Ignacy Witkiewicz / Witkacy fotókiállítása a budapesti Lengyel Intézetben / Megtekinthető október 30-ig

Képek a megnyitóról:

OLYMPUS DIGITAL CAMERA OLYMPUS DIGITAL CAMERA OLYMPUS DIGITAL CAMERA OLYMPUS DIGITAL CAMERA OLYMPUS DIGITAL CAMERA

 

/Gáspár Balázs/

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük



A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>