Stanisław Ignacy Witkiewicz fotográfiai munkássága

01_Witkacy, 1910

Stanisław Ignacy Witkiewicz (becenevén Witkacy) 1885-ben született Varsóban. Sokoldalú művészként vált ismertté, egyszerre volt író, drámaíró, költő, festő, fotográfus, filozófus, esztéta. Witkacy a kora előtt járt, látnok volt, egyúttal nagy tréfacsináló, pontos ítéletei és katasztrofikus jóslatai lehetővé tették, hogy az utókor felfedezze művészetét, gondolatait – kortársai nem igazán értékelték. A kevés lengyel művészek egyike, akinek életműve európai- és világszinten is jelentős, és kiállta az idő próbáját. Az irodalmi és színházi munkássága iránt már az 1950-es években elkezdtek érdeklődni, ám a fotográfiáinak különlegességét csak az utóbbi évtizedekben fedezték fel.

A fotóművészet történetébe mint az avantgárd képviselője került be – egyesek szerint az egyedüli expresszionista fotóművész, mások a dadaista attitűdöt vagy a szürrealizmushoz kapcsolódó pszichológiai érdeklődését emelik ki –, mindenesetre a fotótörténet „különleges”, „egyedi” jelenségeként tartják számon, aki először alkalmazta az úgynevezett close-up-ot portréfotók készítése során.

Ahhoz, hogy Witkacy fényképeinek eredetiségét megragadhassuk, össze kell hasonlítanunk azokat a kortársaiéval. A lengyel fotográfiát a század legelejétől kezdve alapvetően a piktorialista esztétika uralta, amely az 1920-as és 1930-as években élte fénykorát – az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén különösen gyorsan terjedt az irányzat –, és főleg a festészettel (különösen a tájképfestészettel, amely a nemzeti egységesítési törekvések egyik fontos tényezője volt) kereste a kapcsolatot. Ezekben az évtizedekben piktorialista fotóklubok alakultak, fotóalbumokat adtak ki, folyóiratokban népszerűsítették a Franciaországban hirdetett  esztétikai elveket.

Bár Witkacy apja tájképfető volt, és a család a Monarchia területén (Zakopanéban, ami akkoriban művészeti központnak számított) élt, az ő fotográfiai elképzeléseit nem a hivatalos művészeti kurzus formálta, így a piktorialista esztétikától teljességgel eltérő vizuális világot alakított ki magának. Witkacy az apja hatására kezdett el fényképezni – az idősebb Witkiewicz csak melléktevékenységként foglalkozott a fotográfiával, elsősorban a festészetéhez használta fel annak lehetőségeit –, de tapasztalatait és élményeit nagyban befolyásolta a különleges nevelése – gyerekkorában a szülei és magántanárok oktatták –, és az 1900-as évek végén tett európai utazások.

Az  1908 és 1914 közötti évek kritikus korszakot jelentettek a művész életében – ekkor készült portréinak többsége is. 1908-ban és 1911-ben Párizsban töltött néhány hónapot, ahol megismerkedett a kortárs, avantgárd festői irányzatokkal, amelynek hatására túllépett az apja által alkalmazott realizmus  alapelvein és még ebben az évben megfestette első expresszionista jellegű képeit, amely stílus az első világháború után teljesedett ki a festészetében. 1911-ben fejezte be első regényét – amely egy korábbi szakítás történet próbálja meg feldolgozni –, 1912 elejétől pszichoanalitikus kezelésre járt, 1913 januárjában eljegyezte Jadwiga Janczewskát, aki egy évvel később öngyilkos lett, ennek hatására a híres antropológussal – és barátjával –, Bronisław Malinowskival Ausztráliába ment.

Witkacyt a fotográfia területén nem a művészi tökély vagy a tökéletes kép érdekelte – portréiban a filozófiai és pszichológiai érdeklődése mutatkozik meg, olyan problémák formájában, mint az emberi létező és a lét kifejezhetetlen tapasztalata közötti szakadék, az egyéni lét egyedülállósága az emberi létezők sokféleségében, az ember mint olyan definíciójának kísérlete (és lehetetlensége). A központi kérdése az, hogy „ki vagyok én?”. A sok kísérletezés végeredményben egyetlen célra irányult, arra, hogy felfedje az alany igazi „Én”-jét, azt kutatta, hogy mit mondhat az arc az ember belső lényéről.  Nem véletlen, hogy a szemek nagy hangsúlyt kapnak a portrékon – a szem mint „a lélek tükre” az egyénben rejlő igazságot tárja fel. A szűk képkivágás nem csak a szemeket állítja középpontba, hanem eltávolítja mindazon elemeket – ruházat, tágabb környezet –, amelyek bármiféle prekoncepciót felidézhetnének az alany szociális helyzetével kapcsolatban – így a társadalmi maszk mögött lévő valódi identitásba, az emberi pszichébe nyerhetünk bepillantást. Witkacy számára a fotográfia fontos eszköz volt, amely az emberi lélek mélységeinek felfedezésére tett kísérletként szolgált – ez a folyamat pedig kétségtelenül hatással volt a (többi) művészi tevékenységére is.

A többségében 1911 és 1913 között készített portrék mégsem egy tudatos, határozott esztétikai álláspont koherens csoportját alkotják. A különbségek szembetűnőek: egyes fotókon az arc az egész képet kitölti, és szimmetrikusan jelenik meg, máshol még szűkebb a vágás, és a szemek szabják meg a keretet, de van, ahol eltér a szimmetriától; a modell arca hol tűéles, hol homályos; hol egészen közelről, hol pedig távolabbról örökíti meg az alanyt; továbbá a képek különböző típusú papírokra készültek. Witkacy tehát egyik kompozíciós sémához sem ragaszkodott, a fókuszt inkonzisztens módon használata, és különböző technikai variációkat készített – mégis van, ami összeköti ezeket a portrékat: a modell természetes fénnyel van megvilágítva, úgy, hogy az többnyire oldalról essen rá, az ablakon keresztül megvilágítva a szemet, amely mindig látható, nyitott, gyakran a kép legaktívabb pontja; a portrék nem egyszeri pillanatfelvételek, sokszor tanulmányok készültek ugyanarról az emberről különböző szögekből és távolságokból (szemből, profilból, szűken megvágva); a képek mindegyike közeli családtagokról és barátokról készült – az apáról, az anyáról, Janczewskáról, Malinowskiról, Tadeusz Langierről (és persze önmagáról) –, amely így egyfelől a privát szférájába nyújt betekintést, másfelől feltételezhetjük, hogy a hozzá közel álló emberek inkább feltárták magukat a kamerája előtt, mintha idegeneket fotózott volna.

1914-ben, miután Malinowskival összeveszett, a háború hírére hazatért és részt vett a harcokban – az első világháború és az 1917-es forradalom élménye (amelyet Szentpéterváron élt át) újabb fordulópontot jelentettek a művész életében. Bár már a háború előtt is depresszió gyötörte, az 1910-es évek végére gondolkodásában, alkotásaiban végleg előtérbe került a pesszimizmus és katasztrofizmus.

Ekkor alakította ki sajátos művészetfilozófiáját is. Witkacynál központi probléma a létezés misztériuma, amelyet elképzelései szerint csak és kizáróag a forma által lehet vizuálisan megjeleníteni. A fotográfiai képalkotásban eredendően benne rejlik a valóság reprezentációja – ellentétben az autonóm festménnyel,  amely felszabadult a valóság leírásának feladata alól, és szimbolikus karaktere által feltárhatja a valóság lényegét és a Lét esszenciáját –, így az nem képes megfelelni a „Tiszta Forma” alapelveinek, nem válhat eredeti műalkotássá. Witkacy tehát a fotográfiát nem tekintette művészetnek – ettől függetlenül fontos komponens volt az életében és kreatív tevékenységében –, ám éppen az annak tulajdonított esztétikai korlátoknak köszönhető, hogy továbbra is bármiféle konvenciótól zavartalanul alkothatott – szabadon, egyéni módon, kísérletezve, privát használatra.

A két világháború között folytatta fotográfiai kísérleteit, tanulmányait, amely az emberi személyiség komplexitását próbálta feltárni. Azonban ebben a korszakban újféle módon közelített a témához: különböző szerepeket játszott el a kamera előtt, a saját maga által létrehozott különleges pszichológiai laboratóriumban dokumentálta megsokszorozott identitását – így kereste saját sokoldalúságát, egyúttal próbálta megvédeni egyedi énjét, akár úgy is, hogy leköpik vagy kinevetik. Ezek a fényképek Witkacy által megrendezett – és eljátszott – spontán beállások eredményei, amelyeken maszk mögé rejti saját érzékenységét – a képek felvetik a kérdést, hogy mit mond egy bizonyos, szándékosan és alkalmilag felvett maszk az arcról, és viszont, a kétdimenziós megfelelője a maszknak, a portré, mit mond a maszkról. A két háború közötti időszak fényképei szorosan kapcsolódtak azokhoz a problémákhoz, amelyekkel íróként, teoretikusként, filozófusként foglalkozott. Ami összekötötte a sokféle művészi tevékenységét, az az individuum tömegtársadalom általi fenyegetettsége a huszadik században – egyfelől a tömeges intézmények, másfelől a metafizikai tapasztalatok iránti emberi szükséglet elsorvadása által.

Witkacy az 1920-as évek első felében felhagyott a festészettel – megalapította az S. I. Witkiewicz Portré Vállalatot és több ezer portrét rajzolt a következő évtizedben, amely legfőbb bevételi forrása lett (azonban ezt is a rá jellemző sötét humorral értékelte: „Száz złotyért teljes alakos portrét készítek rólad. A szegénységnek és kreativitásnak vége, ahogy az életnek is.”) –, az irodalomban drámák helyett regényeket kezdett írni – bár a regényírást sem tekintette művészetnek. A fotográfiai kísérleteit és alkotótevékenységét azonban egészen élete végéig, 1939-ig folytatta – amikor is a bevonuló orosz csapatok hírére öngyilkos lett.

/Gáspár Balázs/

Felhasznált irodalom:

Maciej Szymanowicz: In the Private Sphere: The Photographic Work of Stanisław Ignacy Witkiewicz.
http://www.moma.org/interactives/objectphoto/assets/essays/Szymanowicz.pdf

Ian Jeffrey: The Photographic Book. Phaidon Press Ltd., London 2003.

The History of European Photography 1900-1938. Szerk: Vacláv Macek. FOTOFO & The Central European House of Photography. Pozsony 2010.

http://culture.pl/en/artist/stanislaw-ignacy-witkiewicz-witkacy

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *