A hét fotósa – Bill Brandt útja az aktfotográfiáig

Bill Brandt az egyik legjelentősebb 20. századi angol fotográfus. Pályafutása alatt többféle stílusban alkotott, külön korszakai vannak, de legjelentősebb, legismertebb alkotásai a sajátos képi világot ábrázoló, szürreális hangulatú női aktképek. Addig nem ismert és nem alkalmazott egyedi látás- és kifejezésmódja miatt alkotásai összetéveszthetetlenek és méltán népszerűek mind a mai napig.

Bill Brandt londoni születésűnek vallotta magát, valójába Hamburgban látta meg a napvilágot 1904. május 3-án angol apa és német anya gyermekeként. Édesanyjával meglehetősen hűvös a kapcsolata, ezért az érzékeny lelkű gyermek az olvasás által teremtett képzelt világba menekül. Gyakran betegeskedik, súlyos tüdőbaját először svájci szanatóriumokban próbálják orvosolni, majd Bécsbe megy, hogy pszichoanalízis segítségével javuljon állapota. Itt kezdi el a fényképezést, és kerül a kor híres fotográfusához Man Rayhez segédként 1929-ben. Későbbi visszaemlékezései szerint ezekben a hónapokban nagyon sokat tanult May Ray műhelyében a fotográfiáról. Itt születik meg az az elhatározás, hogy életét a fotográfiának szenteli, és mint független fotográfus szeretne megélni.

A fotográfiában ebben az időben két nagy irányzat képviseltette magát. Egy költőibb iskola Man Ray vezetésével és egy dokumentaristább Edward Weston köré csoportosulva.  Bill Brandot mindkét irányzat érdekelte, de amikor 10 év távollét után 1931-ben visszatért Londonba, a dokumentarista irány felé fordult.   Az angol kulturális és társadalmi élet eseményeit örökítette meg, feltárta a világháborúk közti idők társadalmában feszülő súlyos ellentmondásokat. A társadalmi különbségek, valamint a kasztok átjárhatatlanságának bemutatása kiapadhatatlan forrása volt témáinak ebben az időben. Az idealizált Anglia helyett bemutatja a gazdasági válságtól sújtott ország valódi arcát. Elsősorban a gazdagok és szegények közötti átjárhatatlan ellentét ábrázolása foglalkoztatja. Egyrészről előkelő villák életébe enged bepillantást képeivel, másrészről a lepusztult külvárosi szegénynegyedben élők életét ábrázolja megrázó realitással.  Érezzük a feloldhatatlan ellentétet egy fejedelmi módon megterített asztal ábrázolása, valamint egy külvárosi szegénynegyedben az egy ágyban alvó 12 gyermek látványának megörökítése között.  Ezen korszakának képei adják első könyvének témáját, melyet The English at Home címmel adnak ki 1936-ban.

Bill Brandt Parlourmaid and Underparlourmaid Ready to Serve Dinner [NY-BB-1006]

Szobalányok felszolgálásra várnak, 1936

Majd Észak-Angliába utazik, hogy Van Gogh-hoz hasonlóan a szénbányászok életét mutassa be. Elkészíti addigi pályafutása leghíresebb képét a Hazafelé igyekvő szénbányász fotóját.

Hazafelé igyekvő szénbányász, 1936-1937

Hazafelé igyekvő szénbányász, 1936-1937

Közeli barátja, Brassai Párizsi éjszakák című sorozatának hatására elkészíti a saját Night in London sorozatát.  A londoni éjszakai életet bemutató képeivel megalapozta hírnevét, egy csapásra ismert fotós lett és képeit jól jövedelmező sajtóorgánumok közölték.

A háború végére a stílusa teljesen megváltozott, felhagy a dokumentarista fotózással. Saját állítása szerint ez azért történhetett, mert elvesztette beleérző képességét a riporttéma iránt. A dokumentarista irány ráadásul egyfajta kordivattá vált, szinte minden fotográfus ebben a műfajban akart kibontakozni és maradandót alkotni.  Bill Brandtnál viszont ekkor már a fotográfia költőibb, művészibb irányzata kerül előtérbe. Elkezdett aktokat, portrékat és tájképeket fotózni.

Kifejlesztette saját portréfotózás technikáját, melyet először nővérén gyakorolt. A fényképezés alatt keveset beszélt hozzá és ritkán nézett rá. Ezzel elérte, hogy a portré alanya elfelejtse, hogy egy fényképezőgép előtt ül. Ez kell szerinte ahhoz ugyanis, hogy eltűnjenek a manírok és az önkéntelen beidegződött védekező mechanizmusok. Bill Brandt szerint egy jó portrénak képesnek kell lennie a portré alanyának múltjáról és jövőjéről is szólni.

Egyik leghíresebb képe az Egy fiatal lány portréja címet viseli, mely képen a portré alanya hanyatt fekve fekszik a padlón. Ez a kép messze nem egy klasszikus portré. Az arc elhelyezése a képen teljesen szokatlan. A háttér szimmetriája és a nyitott ablakok által teremtett nyomasztó hangulat megidézi az általa nagyon nagyra tartott Orson Welles Aranypolgár című filmjének képi világát. Ez a fajta megjelenítés előfutára a későbbi aktképeinek látásmódjához, a képei által teremtett furcsa, de egyben súlyos és nyomasztó atmoszférához.

Egy fiatal lány portréja

Egy fiatal lány portréja

Szenvedéllyel vonzódott a különleges tájakhoz.  Képes volt naphosszat várni a legmegfelelőbb pillanatra, hogy az adott témát oly módon fotózza le, ami szerinte a legkifejezőbb az adott helyszínhez.  Komor, világvége hangulatot tükröző tájképei kapcsán ironikusan megjegyezte, hogy ezek a képek akár Emily Brontét inspiráló tájképek is lehetnének.

Bill Brandt életét megismerve kaphatunk világosabb képet szürreális aktképeinek megszületése kapcsán.

Egyrészt megcsömörlött – a háború borzalmait is átélve  a dokumentarista fotográfia könyörtelen realizmusától. A természet állandó, időtlen formáinak ábrázolásába menekült sajátos módon, majd a női testet is részévé tette képeinek. A nőét, amivel olyan ellentmondásos volt a viszonya. Édesanyjához fűződő, messze nem a legideálisabb kapcsolatára vezethető vissza sajátos viszonyulása a női nemhez. Csodálta, imádta őket, mégis, valami megfoghatatlan módon ábrázolta őket, mint egy megközelíthetetlen szilárd formákból álló természeti jelenségeket. Képein a szerves hús-vér anyag, és a szervetlen kövek és sziklák szinte eggyé válnak, összeérnek. Az egyik anyag átlényegül a másikba. Ráadásul a sajátos perspektíva még utópisztikusabbá, szürreálisabbá teszi a látásmódot. Képei gyönyörűek és időtlenek. Formái végtelenséget sugároznak, és képein az idő fogalma teljesen átlényegül.

Érezzük azt a süket utópisztikus csendet, mely átjárja ezeket a képeket. Ez az idő felett álló légüres, vákuumszerű állapot megörökítése, mely egyszerre késztet minket csodálatra és egyszerre viszolygunk is tőle.  Kietlennek érezzük a tájat, pedig női testekkel ábrázolja. A női test az, mely része ennek a sajátos univerzumnak, sokkal inkább, mint a férfi test. Ezek a képek a létezés megfejthetetlenségét, az egyszerűségben rejlő komplexitás paradoxonát ábrázolják.

A Brandt által teremtett sajátos képi ábrázolásmód köszönhető annak az általa talált régi fadobozos  akkor 70 éves  Kodak fényképezőgépnek, amely legkedvesebb kamerája lesz ebben az időben. Egy redőny nélküli, széles látószögű lencsével ellátott fényképezőgép, melynek rekesze olyan apró, mint egy lyukkameráé, az élessége pedig szinte végtelen volt. Ezeken a képeken beigazolódik Weston filozófiája, amely szerint a kamera többet lát, mint a szem, s miért ne használnánk ki ezt a lehetőséget. Brandt az aktfotózásai során jött rá arra, hogy engednie kell, a kamera vezesse őt, és ne azt próbálja visszaadni, amit szabad szemmel lát.

Brandt is magáénak éreztet Orson Welles azon kijelentését miszerint a kamera az nem egy egyszerű felvevőgép, egy rögzítő készülék, hanem egy médium, ami más világba vezet el bennünket, s Bill Brandt képei mind a mai napig elvezetnek bennünket ebbe különös, és mélyen elgondolkodtató világba.

 /Badacsonyi Ferenc/

 

forrás:

Alain Jenkins – Attraction of opposities /Financial Time

s magazine 2004. március 13.

Bill Brandt önéletrajz – Billbrandt.com

Hilton Kramer – Englishman Bill Brandt Photographed Blitz and contorted nudes /NY Observer 2005. január 12.

Geoff Dyer – An island of obsession / Paul Delany: Bill Brandt c. könyvének ismertetője

Opening up new perspective /The Photographic Journal 1993. december

Bill Brandt – Camera 1948.

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *