Arcok, csapások – és köztük néhány fénykép – Gondolatok a World Press Photo kiállítás kapcsán I.

A 2014. évi World Press Photo kiállítás bejárása közben úgy éreztem magam, mint az akciós édességpultnál: sok a lejárat közeli, fogyasztásra alkalmas darab, de ha szerencséje van az embernek, tényleg jó dolgokat is talál, amit még később is emleget. A sokat csócsált sajtófotós klisék mellett kiállítottak az utóbbi kategóriából is, ezért leginkább ezekről ejtenék szót.

Vezető hír- Hír

Evidencia, hogy a sajtófotó világában a hírértékkel bíró információ jobban körbeveszi, sőt néha meg is fojtja magát a képet, ami sok esetben illusztrációvá válik, de talán mégis érdemes egy határt nem átlépni, és kontextus nélkül igencsak billegő képek sorozatát elkészíteni.

Félreértések elkerülése végett le kell szögezni, hogy nagyon tisztelem azokat a fotósokat, akik tűz- és frontvonalban harcoló, vagy épp katasztrófa sújtotta emberek között teszik kockára akár saját életüket is a hiteles (és nem öncélúan hatásvadász) tudósítás érdekében, de önmagában ez nem feltétlen elegendő. Az emberiség ingerküszöbe igen magasra került, szóval a törmelékek, repülő töltényhüvelyek közt, lőpor- és vérszagban vagy égett/nedves fadarabok között álló, ülő, vegetáló vagy épp szörnyethalt emberek látványa már csak illedelmes felszisszenést és gyomorszorítást vált ki legtöbbünkből. Engem meg elgondolkodtat, hogy mennyire esetleges és könnyen behelyettesíthető is az ember minden cselekedete, így elmúlása is, és valahol tiszteletlenségnek érzem a kiállított emberekkel szemben, hogy hírré redukálják létezésük egyik – talán épp utolsó szakaszát. A Vezető hír kategóriában 2. díjat nyert Taslima Akhter munkája is ezekből a sebekből vérzik, de a bangladeshi Rana Plaza összedőlése után kiásott halott „pár”-ról készített képe addig viszi ezt az esetlegességet, hogy már-már absztrakcióba csap át. Mégpedig azért, mert az ember itt nem azt kezdi mérlegelni, hogy a kép az ipari katasztrófa helyett ábrázolhatná akár háborús bombatámadás, földrengés, vagy egyéb természeti katasztrófa áldozatait; és konkrét háttértörténet nélkül senkit sem érdekelne vagy érintene meg a szinte bárhol bármivel való behelyettesíthetőség ténye miatt. Hanem ezzel együtt is azt kezdjük találgatni, hogy mit csinálhatott vagy gondolhatott az a két ember abban az épület összeomlása előtti utolsó pillanatban. A férfi és nő alkotta „pár” ugyanis két ismeretlen ember, akik lehettek persze (titkos) szeretők, udvarias kollégák vagy két teljesen idegen, akik halálukban egy XXI. századi Pompei figuráivá váltak.

A hír kategóriában 3. helyezett Amir Pourmand iráni hóhérról és a kivégzés előtt annak vállára fejet hajtó elítéltről készített képe viszont már nem ugorja meg ezt a szintet. Megrázó, de valahogy hatást vadászva hatástalan, amiért kár, mert témáját tekintve verte a többi hír kategóriás díjazottat, ideértve Alessandro Penso szófiai ideiglenes menekültszállásról készített képét is, amely egyébként a kifeszített leplektől még kietlenebb csarnok ábrázolásával vitathatatlanul szép anyagot adott a már lerágott csontnak számító tárgy archívumához.

Portré – Megrendezett portré

A hírek és vezető hírek bejárása közben érlelődött meg bennem, az a gondolat, hogy szeretnék szelíden meghökkentő képeket látni, ahol minőség és extrovertáltság közé nem feltétlenül kerül egyenlőségjel, és örömmel láttam, hogy e két szekció hellyel-közzel képes ezt megadni a nézők számára. Nem itt láttam a kiállítás legjobb képét, de a legjobbak közé sokat választanék innen.  Az 1. díjat Carla Kogelman portrésorozata kapta két lánytestvér mindennapjainak bemutatásával, akik egy osztrák, határ menti 170 fős településen élik nem túl izgalmasnak számító gyermekkorukat. A hangsúly talán arra kerül, hogy élik, vagyis nem vegetálnak nyomorogva, nem fuldokolnak a jóléti társadalom keltette csömörben, hanem alapvetően minden szempontból érdektelennek látszó kislányok, akik úszni mennek, hintáznak, néha pedig csak játszanak vagy hisztiznek. Kogelman be merte vállalni, hogy erről az egyszerű témáról csinál nagyon erős, jól komponált képeket, ahol a néző fújhat egyet, és nézelődhet, anélkül, hogy befolyásolná a téma előtti esetleges kötelező tisztelgés, vagy a kollektíve elítélt devianciák ábrázolásakor érzett konvencionális felháborodás. A 2. helyezett Peter van Agtmael látszólag viszont erre építette fel portrésorozatát az iraki háborúban súlyos égési sérüléseket szenvedett, csonkolt alkarú leszerelt katona komédiássá válását bemutató sorozatával, de az egyszerre könnyű és nehéz témát sikerült önmérséklettel távol tartani a giccstől, a medencében lebegő Bobby Henline képe [http://www.worldpressphoto.org/awards/2014/observed-portraits/peter-van-agtmael/12?gallery=1125526] pedig egyenesen a Bankigazgató fürdik kissé groteszk újrafogalmazása, szóval már csak ezért is megérdemelte a díjat. Megrendezett portré sorozatban számomra egyértelműen Denis Dailleux volt a befutó egyiptomi testépítő-édesanya párosok közös fotóival, ahol kigyúrt, félmeztelen férfiak váltak megejtő gyerekekké, és ezt pár képen tényleg jól elkapta Dailleux. Ez azonban csak a 2. helyezésre volt elég, mivel az 1. díjat Danila Tkachenko orosz fotográfus nyerte, aki néhány orosz és ukrán férfi önként vállalt remeteségét örökítette meg, bár számomra a projekt eredménye leginkább egy Gyűrűk Ura fanklub tajgába kihelyezett ülésére emlékeztetett, ahol a lelkes tagok épp Bombadil Toma hasonmásversenyt tartanak. Itt említeném meg az alapvetően sport kategóriában nevezett és nyert, de portréként is helytálló Peter Holgersson sorozatát, aki Nadja Casadei hétpróbázó versenyfelkészülését dokumentálta, miközben a sportolónő rák miatt kemoterápián vett részt. A rák, a háborúkhoz hasonlóan sajnos szintén kiégett biztosíték az emberi percepciók és az empátia kapcsolótábláján, de a sorozat annyira jól összerakott, visszafogottan szép képekből áll, hogy akkor is 1. díjat érdemelne, ha Casadei lábgomba miatt küzdene felkészülési problémákkal.

Vegyes, de nem a futottak még

Ahogy már jeleztem, sport kategória sorozatban Holgersson képei toronymagasan kiemelkedtek a mezőnyből, de azért figyelemre érdemesek Quinn Rooney úszósport felvételei is, mint ügyes eye-candy-k, de nálam itt meg is rekedtek. Az egyébként változatos Hétköznapok kategóriában Elena Chernyshova 3. díjat kapott Norilszk városáról készített képeivel, amely – a sorozat alapján – Twin Peakstől, Szárnyas fejvadászon át egy jófajta Tarr Béla filmig tökéletes háttérként szolgálna, csak a téli -50 °C jelentene némi problémát a sarkkörön túl. Konceptuálisan erős a kategória-nyertes Fred Ramos sorozata, aki korábban eltűnt, feltehetően gyilkosság áldozatává vált, később sem azonosított emberek megtalált ruháiról készített fotókkal indult, de én mindeközben is a Norilszkról készült képekről, illetve a már említett esetlegességről morfondíroztam. Amivel el is érkezik az utolsó, általam bemutatni kívánt kategória Korunk kérdései címmel. Elég nagy közhely, hogy az ember esendő és az élete értéktelen, ami explicite az arcunkba csapódik háborúk és egyéb kataklizmákról készült felvételekkel. Ezeket megnézve gyakran felsóhajtunk, és elégedetten nyugtázzuk, hogy legalább körülöttünk minden rendben van. A kortárs problémákat taglaló sorozatok azonban megmutatták, hogy a „szenzációs” erőszak mellett vannak olyan alattomos búvópatakok, amelyek még a jelenben is – nem is olyan kortárs – problémákat táplálnak: az egyik az elmebetegek társadalmi megítélése, illetve gondozása, a másik pedig a családon belüli erőszak, illetve az ahhoz való hozzáállás. Robin Hammond 2. díjat nyert a fejlődő és háború sújtotta országok gyakorlatát bemutató sorozatával, amely a mentális betegségekben szenvedők izolációjában és sok esetben kínzásba hajló elbánásban ölt testet. A sorozat egyik képe – amely egyébként is az egyik legszebb és legérdekesebben komponált kép a kiállításon – egy dadaabi (Kenya) menekülttáborban mutatja be az egyik elmebeteg életkörülményeit, míg egy másik épp azt a jelenetet, amikor Mogadishuban (Szomália) Koránnal és megafonnal gyógyítják a kissé apatikus betegeket. Minden társadalom számára tükör, ahogy a devianciát megítéli, és az is, ahogy a kezelni próbálja. És jóllehet Hammond afrikai példákat mutatott be, elgondolkodtató, hogy saját hozzáállásunkat mi jellemezné, ha a szociális ellátórendszereink összeomlásával nyakunkba szakadna a probléma. A családon belüli erőszak ábrázolásával Sara Lewkowicz lett a kategória 1. helyezettje, aki egy közép-ohioi pár életét mutatta be, a képek között egy-egy elfajuló vita vizuális dokumentálásával. A tűzhely mellett beszaladó 2 éves kislány vitába avatkozási kísérletét vérlázítóan jó kompozíció részévé tette a fotós, de felmerül a kérdés, hogy eközben tényleg nem akadt-e jobb dolga. A be nem avatkozás kérdésköre régi dilemma, de itt nem egy prédáját marcangoló oroszlán vagy egy vietkongot fejbelövő katona szerepel a képen, hanem egy erőszakos nőverő, aki részben a társadalmi képmutatás és közöny miatt hiheti, hogy megtehet bármit. Demagóg felhang nélkül ideje lenne azért elgondolkodni, hogy a képalkotással és világhoz közvetítéssel vajon mi magunk megütjük-e azt a morális mércét, amit, ha más elmulaszt, címlapon találja magát, vagy esetleg épp díjat nyer nekünk. Talán az emberi élet se lenne ezt követően annyira unalmasan értéktelen.

/Koncsik Anita/

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *