Sasha Maslov ukrán fotográfus, jelenleg New Yorkban él, elsősorban dokumentarista sorozatokon dolgozik. A Veteránok címet viselő projektjét 2010-ben kezdte el Oroszországban, azóta számos országot bejárt, hogy lefotózza és beszélgessen azokkal az emberekkel, akik túlélték a második világháborút. Részben az a szándék vezette, hogy megörökítsen egy eltűnőben lévő generációt, ugyanakkor a különböző országok embereinek eltérő tapasztalataira is reflektál. „A földrajz az egyik legérdekesebb része a projektnek. Vizuálisan összehasonlíthatod, hogy honnan származnak az emberek, és meghúzhatod a vonalat közöttük. Mindezek az emberek, akiket fotóztam, részt vettek ebben a súlyos eseményben, és mint valamiféle ősrobbanásnál, a világ különböző részeire vetődtek. Nappalik, hálószobák, még a konyhák is képesek elmesélni, hogy az illető mi mindenen ment keresztül az életében. Az életük milyensége tükröződik a környezetükben – ami a polcukon van, amilyen ruhát viselnek, és ami az arcukra van írva.”
1.
Michele Montagano, Campobasso, Olaszország
Azért engedték, hogy lássam az édesapámat, hogy amikor visszatérek a saját táboromba, elmondhassam a társaimnak, mi a helyzet náluk. Elmondhattam nekik, hogy ha nem egyezünk bele, hogy a saját országunk ellen harcoljunk, meg fogunk halni! Csodálatos volt újra találkozni az édesapámmal. Mindenki elérzékenyült és boldog volt, amikor megcsókoltam és megöleltem őt. Néhány perccel később azt mondta, hogy csatlakozik a németekhez, és harcolni fog velük. Habár tiszteltem édesapám döntését, amelyet kényszerből hozott, én úgy éreztem, hogy azt fogom tenni, amit elhatároztam, és nem csatlakozom a németekhez. Ezért aztán természet szerint apa és fiú voltunk, politikailag azonban ellenségek!
2.
Luigi Bertolini, Udine, Olaszország
Azt kell mondjam, nem törődtem a háborúval. Egyik oldalt sem támogattam, annak ellenére, hogy olasz vagyok. A repülés érdekelt. Lenyűgözött, hogy milyen precíznek kell lennie mindennek, annak érdekében, hogy egy olyan komplex gép, mint a repülő, működjön. Egy közeli faluban találtam munkát mechanikusként. Két németé volt a bolt. Az egyik a motorokra specializálódott, a másik kovács volt. Három ember dolgozott nekik. Nagyon kedvesek voltak velem, és nagyon lelkesen tanítottak. Én segítettem a német katonáknak megjavítani a kocsijaikat és tankjaikat. A repülőkön is dolgozhattam. Még mindig hálás vagyok nekik azért, hogy megalapozták a jövőbeli karrieremet. Engem a munka érdekelt, nem a háború. A németek itt voltak, és ezzel együtt kellett élni. Sok ember megértette, hogy nem érdemes harcolni velük. Természetesen, sok ember ellenállt. A testvérem a partizánokkal működött együtt, amiről én nem is tudtam. A házunk padlásán rádió-adókészüléke volt és senki nem tudott róla.
3.
Anatoliy Uvarov, Szentpétervár, Oroszország
Meg kell érteni, hogy ez egy nagyon nehéz időszak volt az oroszoknak – valakinek meg kellett állítania a német gépezetet. A katonáik jól képzettek és jól felszereltek voltak, és nekünk nem volt hozzájuk hasonló hadseregünk akkoriban, úgyhogy megtettük, amit lehetett. Körülbelül másfél millió gyerek, aki éppen csak kikerült az iskolából, meghalt a háború első két hónapjában. Közülük néhány az osztálytársam volt.
4.
Dmytro Verholjak, Markova, Ukrajna
Az első alkalom, amikor megsérültem, egy évvel azután volt, hogy csatlakoztam az ellenálláshoz. Öt golyó a lábamba. Az erdőben éltünk néhány társammal, mindannyian fiatal gyerekek. Az erdőben rajtunk ütött az NKVD. Öten voltunk, és tüzeltek ránk. Akkor találtak el a bal lábamat. Fel akartam robbantani magamat a gránáttal, hogy ne tudjanak élve elkapni, de amikor észrevettem, hogy még mindig tudok lépni, abba az irányba dobtam a gránátot, ahonnan lőttek, és futottam a többiekkel.
5.
Herbert Killian, Bécs, Ausztria
Nem voltam lelkes vagy fanatikus, de csodáltam a rendszert. Boldog voltam és biztonságban éreztem magam. Számomra a háború 1933-ban kezdődött. Élelmiszerjegyekkel láttak el minket. Az iskolában a háborúról tanítottak nekünk, és civil tevékenységeket folytattunk, elláttuk a lakosságot vízzel, építkezésen segítettünk. Tizenkét éven át a Hitlerjugend tagja voltam. A kötelességem részeként farmereknek segítettem a szüreti időszak alatt – mivel sok farmer katona is volt. Következésképpen az óráink limitáltak voltak. A „köz” igényelte a segítségünket.
6.
Lidya Dolzhnikova, Krivij Rih, Ukrajna
A német megszállás alatt rémisztő volt az élet. Az embereket elkezdték munkára küldeni Németországba. Szerencsések voltunk, hogy elkerültük – a testvéremnek a csirkeólban kellett elbújnia, vagy ahol éppen tudott, a riadók alkalmával. Engem Shedavchenko Tanja, egy öreg nő mentett meg, aki a szalmarakásba bújtatott. Fiatal és egészséges lány voltam, és féltem, hogy elvisznek a németek. Az édesanyám savat öntött a vállára, úgyhogy akárhányszor el akarták vinni a németek, megmutatta a vállát, és békén hagyták. El akartak kerülni minden nyomorék vagy beteg embert. Akárhogy is, az élet ment tovább. Az anyánk tanult nő volt. Művészi család voltunk. Oroszul és ukránul beszélt, és nyelvet és irodalmat tanított nekünk. A testvérem és én kis darabokat játszottunk el a falu kultúrházában az embereknek, Gogol Esték egy gyikanykai tanyán című darabjából. Az anyánk táncolni és rajzolni is tanított. Gyerekek akartunk lenni. Voltak jó, és voltak nehéz aspektusok.
7.
Hans Brandt, Chemnitz, Németország
A rabokat sok városon keresztülvitték Franciaországban, hogy szimbólumként mutogassák őket, minket is. Két vagy háromezren voltunk bezárva a táborba. Nagyon betegek lettünk, mert több napig nem volt semmi enni- és innivalónk, alig bírtunk állni. Azt mondták nekünk, hogy az ételt, amit kaptunk volna, a német flotta semmisítette meg. […] Aztán egy kisebb táborba küldtek. Tízfős csoportokban voltunk a táborban, és túl akartunk élni, úgyhogy azt mondtuk, mindannyian művészek vagyunk, zenészek. Hogy elkerüljük nehéz munkát. Az amerikaiak hittek nekünk. Volt egy nagyon magas ember, aki úgy nézett ki, mint aki egész életében keményen dolgozott. Kérdezték, milyen hangszeren játszik. „Hárfán” – mondta. Soha nem kérték, hogy játsszunk ezeken a hangszereken. Én azt mondtam, hogy trombitálok.
8.
Tadakazu Usami, Narita, Japán
Már fiatalon elkezdtek minket felkészíteni a harcra, az iskolába, ahová jártam, volt hadi óra és tizenkét évesen már megtanultam puskával lőni. A fiatalokat húsz évesen sorozták be, és akkoriban alig vártam a napot, hogy csatlakozhassak a Császári Erőkhöz. Nem tekintettük világháborúnak vagy ilyesmi, úgy láttuk mint egy háborút Japán és a Császárunk erejének a bizonyítására, senki nem tudta, hogy a dolgok így fognak alakulni. Fiatal gyerek voltam, a propaganda természetesen becsapott és fanatikus voltam a háborúért. […] Amikor a háború véget ért, nagyon szégyelltem magam és napokig nem tudtam beszélni senkivel, még most is szégyent érzek, habár ma már sokkal tisztább képem van arról, hogy mi ment akkoriban, és hogyan vertek át minket, hogy higgyünk abban, amiben hittünk.
9.
Munshi Ram, Tikri Kalan, India
Nem sok időbe telt, hogy felismerjem, a németek a legerősebbek a világon. A nácik számos országgal harcoltak egyszerre és minden konfliktusban sikeresek voltak. A németek még azt is elérték, hogy az én országomból néhány állampolgár az ő oldalukon harcoljon mint az Indiai Légió. Szerencsére, a mi ezredünket akkor vetették be, amikor a németeknek elkezdtek nehézségeik lenni. Szereztünk nekik néhány nehéz csatát. Nagyjából három évig voltunk ott, mielőtt visszaküldtek volna hajón Bareillybe, mikor Németország vereséget szenvedett és romokban hevert.
10.
Sid Kenrick, Warwick, Anglia
Az egyik munkám az volt, hogy cenzúrázzam a leveleket, amiket a legénység írt. Nem írhattuk azt az otthoniaknak, hogy „Freetownban vagyok”. Tilos volt. Minden levelet cenzúrázni kellett egy tisztviselőnek, hogy biztos legyen, nem fedték fel, hol voltunk.
Az egyik csodálatos dolog, ami ott történt velem, hogy az édesapám a kereskedelmi flottában volt és felismertem a hajóját a mi kikötőnkbe tartva. Meg volt lepődve, hogy ott talált, és engem is meglepetésként ért, hogy láttam. Az éjszakát a hajóján töltöttem. Aztán Afrika nyugati partjainak kikötőibe hajózott. Körülbelül két héttel később visszajöttek. A következő nap kihajóztak Freetownból. Ott állt a fedélzeten és integetettünk egymásnak. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam. A hajót bombatalálat érte Írország közelében. Az egyik szerencsétlen volt a hétből, aki meghalt.
11.
Jean-Jacques Auduc, Le Mans, Franciaország
Éppen csak akkor léptem kamaszkorba. De mindenhova mehettem, ahova a felnőttek nem. Mivel mi egy ellenállást szerveztünk délen, a munkánk elsősorban az volt, hogy információkat gyűjtsünk. […] Az egyik küldetésem a britektől jött, egy Le Mans-i repülőtérről készült felvétel kapcsán. Észrevették, hogy ott volt egy repülőflotta, és aggódtak, hogy mi a szándékuk. Lehetetlen volt gondtalanul megközelíteni a repülőteret, úgyhogy odamentem a papírsárkányommal játszani. A német katonák elég öregek voltak, és nem túl rémisztőek. Még játszottak is velem. Észrevettem, hogy a repülők fából voltak. Hamisítványok. Még csak be sem festették őket. Úgyhogy elküldtem az üzenetet és a britek hamis, fából készült bombákat dobtak rájuk, viccből, ami ugyanakkor megfélemlítési taktika is volt. Azt akarták, hogy a németek tudják, nem teljesen ők irányítanak, létezik az ellenállás. Paranoiddá akarták tenni őket a mindenhol bujkáló kémek miatt.
12.
Hakushu Kikuchi, Tsukuba-Shi, Japán
Nem féltem a haláltól. Arra tanítottak minket hogy büszkének kell lennünk, hogy meghalhatunk az országért. Mindenki agymosott volt. Mindannyian azt gondoltuk, hogy nemes cselekedet meghalni Japánért, félelem nélkül. Úgyhogy amikor tizennégy éves lettem, jelentkeztem gyerekpilótának. Hirohito Császárnak totális hatalma volt az állampolgárok felett. Amikor meghallottam, hogy a háború befejeződött, azt gondoltam, mindennek vége. Arra sem gondoltam, hogy mi fog következni ezután. Azt mondták nekünk, hogy nyertünk. Először nem akartuk elhinni. De, ismétlem, kimosták az agyunkat, hogy elhiggyük, a Császár az Isten. Miután hallottuk a beismerését, hogy nem volt Isten, elveszítettük az akaratunkat, hogy tovább harcoljunk. Rengeteg ember meghalt a háborúban. Szégyenkeztünk.
13.
Richard Overton, Austin, Texas, USA
Nem akartam a háborúba menni. Uncle Sam választott, listára tett. Nem volt választásom. A hadseregbe mentem. Iwo Jimába. A szerencsés embert megölik, erre emlékszem. Rendben visszatértem ide. Sokan nem tértek vissza rendben, sokan egyáltalán nem tértek vissza. Sok barátot elvesztettem. Mindenki a barátom volt a hadseregben. Sajnáltam, hogy megyek, de miután mentem, örültem, hogy mentem. Sokat tanultam. […] 1942-ben csatlakoztam a háborúhoz, közlegényként, 1945-ben őrmesterként tértem haza. Sokat lőttem, sokat harcoltam, sokat futottam, sokat dolgoztam, vezettem. Jól bántak velem. Harcoltunk. Szerettem lőni.
14.
Mordényi Endre, Székesfehérvár, Magyarország
Két hetet töltöttünk egy mezőn, és alig volt étel, úgyhogy minden reggel, amikor felkeltünk, öt-nyolc halott rab volt a földön. Egy alkalommal négy egymást követő napon nem adtak ételt […] A raboknak tilos volt három méternél közelebb menni a drótkerítéshez. Egy este közel aludtunk ehhez a határhoz, amikor hallottuk, az őrök kiabálnak és világítanak. Egy német rabot láttunk, aki szökni próbált a szögesdróton keresztül, de a francia katonák halálra lőtték. Ezután az incidens után az őrök időnként lövéseket adtak le figyelmeztető jelként a raboknak, hogy maradjanak a helyükön. Nagyon féltünk a francia őröktől, mivel az amerikai katonák sokkal jobban volt kiképezve. Emlékszem, egyszer néhány rab szökni próbált, de az amerikai őrök egyenesen a lábukba lőttek, úgyhogy nem tudtak futni. Az amerikai katonák alkalmasabbak volt mint a franciák és tartózkodtak attól, hogy megöljék a rabokat.
15.
Uli John, Freudenstadt, Németország
A fronton lévő katonák nem tudták, hogy mi történik otthon. Azt mondták nekünk, hogy nem fogunk Amerika vagy Franciaország ellen harcolni, hanem hogy meg fogjuk menteni a hazát. Ezt mondták a fronton lévő katonáknak. Mert a katonák gyakran apolitikusak voltak. Talán sokunk jó szándékkal tett rossz dolgokat. Emlékszem, egyszer, karácsony éjszakáján, Oroszországban, a katonák az otthonról kapott ajándékokat dobáltak egymásnak, a frontvonalakon keresztül. Még mindig volt tűz, de mind a levegőbe ment, a show kedvéért. A csomagok tele voltak édességekkel vagy süteményekkel, apróságokkal. Cigarettákkal, talán. Egy jelkép az ünnepre.
16.
Arturs Vidners, Liepaja, Lettország
Egyszer, egy másik katona és én az erdőben voltunk, oroszoktól körülvéve. Rájöttünk, hogy ha szemből közelítünk hozzájuk, könnyen megölhetnek. Úgyhogy cikcakkban futottunk különböző irányokba és összesen több mint kétszáz embert öltünk meg a fegyverünkkel négy kilométer alatt. Ezért a harcért kaptunk egy érmét. De nem éreztük magunkat bátornak, mert ez szükséges volt, hiszen ha nem tettük volna meg, minket ölnek meg.
17.
Pyotr Koshkin, Odintsovo, Oroszország
Egy este egy rendőr egy hivatalnok és a városi tanács elnökének társaságában a házunkba jöttek és elvittek a hadseregbe. Nem kérdeztek semmit, nem volt besorozási hivatalnok, nem volt orvosi vizsgálat, nem voltak dokumentumok, semmi! Egyszerűen csak elvittek a Minszki országútra, ahol már számos teherkocsi állt. Nem én voltam az egyetlen, akit így vittek el. Sokan voltak ilyenek közöttünk, hozzám hasonló korúak. Igazi embervadászat volt, semmint egy normális sorozás.
18.
Robert Quint, Párizs, Franciaország
Főleg vonatokat szabotáltam. Javításhoz szükséges felszereléseket loptam. Egyedül csináltam. Az ellenállási csoport közreműködése biztosítsa, hogy simán menjen. De az igazságot akarom mondani itt. Számomra, normális volt ezt csinálni. Ez nem hősies volt, hanem a vágy, hogy visszatérjünk a normalitásba. Minden nap voltak kis akciók, kis problémák minden vonaton Párizsban. Például, egy öreg alkatrészt tettünk az egyik vonatba, hogy megállítsuk. Bármit, hogy lelassítsuk a németeket, és erőforrás hiányában legyenek. Néhányunknak vonatalkatrészek kollekciói voltak otthon. Nagyon szerencsés voltam, hogy nem kaptak el.
/Gáspár Balázs/
Még több veterán és a teljes élettörténetek:
http://sashamaslov.com/veterans/
Forrás:
http://www.newyorker.com/culture/photo-booth/faces-of-the-second-world-war