A hét fotósa – Antanas Sutkus | Szellemkép folyóirat

A hét fotósa – Antanas Sutkus

1. kép: Magányos melódia, Vilnius (1977)

Antanas Sutkus 1939-ben született a Kaunas melleti Kluoniškiaiban. 1940-ben, a szovjet megszállás évében, apja öngyilkos lett, amikor az idegen hatalom megkérte, írjon beszédet az októberi forradalom ünnepére. A szovjet rezsim csendes el-nem-fogadása talán sehol nem volt erősebb, mint a Balti államokban: a többnyire nagyszülei által felnevelt Sutkus hamar tudatára ébredt annak, hogy a megszállás alatt létezik egy másfajta, titkos élet. Nem feltétlenül a partizánok és disszidensek élete, hanem a hétköznapi embereké, akik megpróbálták minél távolabb tartani magukat a szovjet rendszertől és annak hatásaitól. A fotográfus így vélekedett erről: „Mindegy, hogy szovjet vagy náci megszállás van, az életnek megvan a saját áramlása.” ő pedig ezt az egyéni, független áramlást örökítette meg fotóin.

Sutkus már gyerekként is fotózott: „Édesanyámmal tőzeget ástunk, így kerestem egy kis pénzt. Megpróbáltam összegyűjteni egy biciklire, de nem volt elég pénzem, így vettem egy kamerát helyette.” Fotográfiái alapvetően humanista attitűdöt mutatnak, „szubjektív realisták” – ahogy ő maga nevezi őket –, mert a mindennapi élet pillanatai, az arcok és események a művész sajátos személyiségén áthatolva ábrázoltatnak. A szovjet fotográfia egyféle módon mutatta be az embert – legyen az híres vagy hétköznapi –, a nagy, szocialista anyaország részeként, amely erőteljes volt, és mindig nagyobb bármelyik állampolgárnál. Ezzel a tendenciával szembemenve Sutkus fotói, a fényes és árnyékos felületek lágy játékával az olasz neorealista filmekre emlékeztetnek, amely az embert fontosabbnak meri ábrázolni az államnál – ez olyasvalami, ami nem csupán nem-szovjetté, hanem anti-szovjetté teszi képeit.

: 2. kép: Reggeli busz, Vilnius (1968)

: 4. kép, Vilnius, 1976

Mindenféle színházias és absztrakt hatást, manipulációt nélkülözve, Sutkus képei a pillanat mélységét és szimbolizmusát emelik ki. A névtelen emberek, a szürke tömeg élete tele van szeretettel, kétségbeeséssel, találkozásokkal, egy letűnt kor hangulatával, amelyben érezzük a hideget, a könnyeket, ahogy a boldog, intim pillanatokat is. Sok kép emberek közötti kapcsolatot mutat: gyerekek játszanak, nevetnek, szülők és gyerekek, rendőr és állampolgár társalog, vagy valamilyen kapcsolatban áll egymással, ugyanakkor a tömegjelenetkben is mindig az egyén kerül előtérbe. A nehéz, de egyáltalán nem tompa élet gazdag karaktereket produkál, a fényképeken keresztül az egyes emberi létező felismerésének folyamata megy végbe. Sutkus az emberek hétköznapjaira figyel, a problémáikra és a lelkükre, úgy, hogy közben nem moralizál vagy leleplez, egyszerűen átadja az érzést és közvetíti tényt. A litván embereket megörökítő fotói egy hosszú és fontos tanulmánynak tekinthetőek: egy fáradhatatlan megfigyelőt mutatnak, aki megpróbálja megőrizni az eltűnőben lévő világot.

Ezen a korai képén egymás mellé helyezi a kanyargó, fényes, napsütötte utcát és egy lány testének sötét vonalát, aki kifele lóg az ablakon, magasan a magányosan futó férfi fölött. A lány dominálja a képet; a feje – ami elfordul tőlünk, és egy vonalban van a futóval és a fehér templomtoronnyal – formálja a központot, az ő nézőpontján keresztül látjuk az eseményt; az izgatottsága hajtja a futót, amint kitartóan megteszi útját, a higgadt, sétáló pár mellett.

: 5. kép: Maraton az Egyetem utcában (1959)

: 6. kép: Az anya keze (1966)

Egy közösségi eseményen egy kislány megfogja anyukája kezét – a kéz akkora mint az arca – és az állához szorítja, mint egy telefonkagylót. Ez az egyetlen kapcsolata a felnőtt világgal, amely a feje felett van – az anya keze egy megnyugtató kapocs az ijesztő világban. „Azonnal lefotóztam a lányt, ahogy megláttam. Megérintett a pillanat gyengédsége. Fotósként a gyerekkor az egyik legfontosabb terület számomra. A gyerekek zsenik, természetesek. Nem a mi törvényeink szerint élnek.”

7. kép: Vak úttörő (1966)

A kép sötét kétértelműséget sugároz, és számos kérdést felvet: miért úttörő ez a szelíd, borotvált fejű, vak fiú? Mi mehet végbe egy olyan gyermek lelkében, aki születése óta fogva vak? A tény, hogy a gyermek egy kommunista szervezethez tartozik, elhomályosítja az egyéni tragédiáját, a privát fájdalmát? A portrén a hangsúly az egyéniségre helyeződik – ami egyúttal tiltakozás az állam mindenütt jelenlévő beavatkozása ellen.

8. kép, Jean-Paul Sartre, 1965

1965-ben, a kor két híres filozófusa, Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvior Litvániában járt, Sutkus pedig elkísérte őket, és végig fotózott a kirándulások alatt. Az egyik Sartre-ról készített képe különösen ismertté vált, mert Sutkus valami olyasmit fogott meg, ami vizuálisan nehezen tűnt lehetségesnek: meggyőzően interpretálta Sartre elképzeléseit a létről és az individuális szabadságról. A francia filozófus az egyedi létezőt állította középpontba, akinek minden pillanatban újra és újra meg kell teremtenie önmagát; a szabadságában kikapcsolja múltját és jövőjét, és szabad döntésein keresztül egyéni életutat jár be, mivel – ellentétben az összes többi létező létével – az emberi létnek nincs meghatározva az esszenciája: „az ember az, akivé teszi magát”. Ezeknek a gondolatoknak a kifejeződése, ahogy Sartre sötét, erőteljes sziluettje előredőlve, súlyosan lépked, a fehér, üres, homokos háttérrel, a semmiből a semmibe tartva a horizonton keresztül. Városi ruhák vannak rajta, nem tűnik gyengének a természeti elemek közepette, de azok teljes mértékben idegenek tőle.

1969-ben Sutkus megalapította a Litván Fotóművészek Szövetségét, amelynek köszönhetően egy egész generációra volt hatással. A szovjetek végül kénytelenek voltak elfogadni a „litván stílus” létezését, ám valójában a saját céljaikra használták: megmutatták a világnak, hogy a Szovjetunióban is létezhet független művészet. Néhány gondosan kiválasztott képet engedtek kiállítani a nyugati országokban, de azok is, amelyek ott díjat nyertek, Litvániában nem voltak láthatóak.

A Szovjetunió végével minden megváltozott. Bár Sutkus a rendszerváltáskor az egyik legvidámabb hangulatú képét készítette a darun lógó, kinyújtott karral lebegő Lenin szoborról, ám az országban történő változások sok más dolog mellett számára búcsút jelentettek a fotográfiától. Azóta rengeteg kiállítása volt, korábban nem látott képek sokaságát mutatta be, számos díjat kapott, utazott a világban, a mai napig őt tartják a litván fotográfia atyjának, de többé nem fotózta „Litvánia embereit”, ahogy ő hívta a sorozatát.

11. kép: Lenin (1991)

Egy 1996-os interjúban így értékelte az akkori helyzetet: „A szovjet időszak alatt el voltunk nyomva, de a saját lelkünk birtokosai voltunk. És a litván lélek csak még erőteljesebb lett. Minél erősebb volt az elnyomás, annál erősebbek lettünk. De mióta leomlott a vasfüggöny, szembekerültünk az anyagiasság ördögével… Nem fotózok többé embereket. Manapság nagyon nehezen találok olyasvalakit, aki lelkileg hozzáférhető.

A kapitalizmus nem olyan jó, mint amilyennek gondoltuk és a materializmus számos rossz dolgot hozott, amiket nem is ismertünk korábban. Litvániának megvan a maga kultúrája. Nincs szükségünk a popkultúrára Amerikából és Nyugat-Európából. A fiataljaink az anyagias élet után mennek. A szellemi dolgokat sehol nem találni.”

Egy 2012-es interjúban pedig így nyilatkozott: „Mindenki fél a nosztalgia szótól, mert félnek attól, hogy úgy fog tűnni, mintha a szovjet idők után vágynának vissza. Számomra a nosztalgia és a szentimentalizmus szent szavak. Nosztalgiát érzek a fiatalságom, a családom, a kisgyermekem iránt; ennek semmi köze ahhoz, hogy akkor éppen melyik hatalom irányított. Az emberek szerettek, megszülettek és meghaltak, a fasiszta és a kommunista diktatúra közben is. Az élet nem állt meg a rezsimek ideje alatt. Az élet az, ami iránt nosztalgiát érzünk.”

/Gáspár Balázs/