A hét fotósa – Werner Bischof (1916–1954)

1. Önarckép, 1940

„Csak a maximális elkötelezettséggel és teljes szívvel elvégzett munkának lehet értéke.”

Werner Bischof 1916-ban született, Zürichben. Elsőszámú szenvedélye sokáig a rajz volt, otthon azonban fotográfiára is tanították, és a természet szeretetét is onnan örökölte. Apja a biztosabb megélhetést jelentő ipar- és reklámművészeti szakra küldte, ám mivel ott már nem volt üres hely, Bischof úgy döntött, megpróbálkozik a fotográfiával –az új médium végtelen lehetőségei lenyűgözték. Nagy hatással volt rá Moholy-Nagy – aki elutasította a piktorialisták lágy rajzolatú, festőies hatású képeit, mivel szerinte más művészetek utánzása helyett a fotográfiának – mint az esszenciálisan modern művészetnek –  fel kell fedeznie a saját, különleges látásmódját – és Blossfeldt. Így korai szakaszában Bischof elsősorban a fényképzés új lehetőségeit kutatta, a sötét térbe vetített fény segítségével tárta fel a formák világát: a különböző tárgyakat, természeti alakzatokat, aktokat a fénnyel való játék segítségével tanulmányozta. „Megtanulom úgy látni a dolgokat, ahogy vannak” – a formák szokatlan módon való megjelenítésének szenvedélye a két világháború közti Európa termékeny, új látásmódot hirdető mozgalmához kapcsolja Bischofot.

Később Man Ray volt rá nagy hatással, ezért 1939-ben Párizsba ment, hogy stúdiót nyisson, de közbejött az újabb világháború, amelynek ideje alatt a természetben és a fotográfiában talált menedékelt – szolgálatban és azon kívül is –, miközben kétségbe ejtette, hogy Európa még egyszer lerombolja önmagát. A háború eseményeinek és Arnold Kübler – aki arra bátorította, hogy fotózzon embereket – hatására képein emberek – munkások, menekültek – kezdtek megjelenni. 1945-ben 24 fotóval összegezte addigi pályafutását, 23 a régi stílus jegyeit mutatta, a huszonnegyedik azonban kijelölte az új irányt: egy ticinoi menekülttáborban készült kép. „Jött a háború, és vele együtt az „elefántcsonttornyom” is eltűnt, a figyelmem az emberi szenvedés arcaira terelődött…Nehéz sorsú emberek napokat és heteket várnak szögesdrótok mögött, gyerekek és öregemberek, mögöttük robbanó gránátok és harckocsik.”

1945 és 1949 között számos európai országot végigjárt – köztük Magyarországot is –, hogy megörökítse a háború utáni életet. Képei komplex történetet mondanak el: a pusztítás fizikai – a Reichstag kiégett kupolája vagy a városokban lévő tégla és kőtörmelék –, szimbolikus – egy sárban hagyott lyukas katonai sisak a lebombázott Reichstag előtt –, vagy ironikus – gyerekek fegyverekkel játszanak – módon jelenik meg. Mégis, Bischof legtöbb háború utáni képe a rendíthetetlen emberi bátorságot demonstrálja: a nő, aki két nagy követ hord a fején, útban az új otthona felé; a férfi, aki kosárral a kezén élelmet keres a romok között; a tüzifát gyűjtő nők mind erről árulkodnak. A gyerekek fontos szereplői Bischof képeinek: egyszerre ünnepeli a könnyedségüket, amint a romok között játszanak, és emlékeztet arra – az üres tekintetek és néma könnyek által –, hogy ők a háború ártatlan áldozatai, miközben a nukleáris fenyegetettség közepette a jövőjük is sötétnek tűnt. A hidegháborús verseny tudatában így írt Bischof: „Kelet az egyik, Nyugat a másik oldalon – mindkettő hatalom számos óriási problémával küzd. Ha a gyerekeken és az ő segítségükkel be tudom ezt mutatni, akkor egy tisztán társadalmi jellegű és európai munkát hoztam létre.”

Bischof elszánt volt, hogy felfedje a társadalmi igazságtalanságokat, illetve felhívja a nyilvánosság figyelmét ezekre, annak érdekében, hogy megszülessen a politikai akarat kiküszöbölésükre.  Bár számos konfliktusa volt a magazinokkal – félrevezető képalák, rosszul megvágott képek miatt –, határozottan szakított a korai korszakának esztéticizmusával. Miután egy kápolnát fotózott Edinburgh-ban, ezt írta: „gyönyörű, ha ránézek, de órákig bírkoztam a fényekkel, ezek a „halott” dolgok már nem vonzanak többé. Inkább egy pályaudvaron álldogálok, a nyüzsgés közepette, és járkálok fel-alá”.

1951-ben a Távol-Keletre ment, és ott maradt majdnem két éven keresztül. Miközben különleges témákról tudósított magazinoknak, megtalálta saját, személyes motívumát, amely betöltötte karriere hátralevő részét. Ahogy a korábbi koloniális országok egyre inkább elnyugatiasodtak, a hétköznapi emberekre úgy helyeződött egyre nagyobb nyomás – Bischof az ő küzdelmüket mutatta be, ahogy a modern gazdasági erők támadása ellen harcolva meg akarják őrizni a hagyományos kultúrájukat. Ázsiában és Dél-Amerikában újra meg újra elhagyta a városokat, hogy a modernizációtól – többé-kevésbé – mentes helyeket keressen. Ugyanakkor az emberek életének szépségét, pozitív oldalát is meg akarta mutatni, azokat a történeteket, amelyeket figyelmen kívül hagyott a kizárólag a krízisre kíváncsi média.

1951-ben az Indiában jelen lévő éhségről és szegénységről tudósított a Life-nak. A sorozat leghíresebb darabja „féregszem nézet”-ből (worm’s-eye view) készült, egy anya – alakja egy modern Madonnához hasonlatos –  koldul gyerekkel a kezén. Bischof indiai képei mai szemmel nézve elképzelhetetlen nagy hatással voltak a nyilvánosságra, Edward Steichen gratulációján kívül az Egyesült Államok Kongresszusa 136 millió tonna búzát és 190 millió dollár kölcsönt adott Indiának.[1] Ugyanebben az  évben, Tokióban, Tokióban, Capa egy gyors sztorit kért tőle a Japánban jelen lévő amerikai hatásról. Bischofnak tetszett az ötlet, de a sietség nem: „mindenhol mindig túlságosan leköt az adott téma, ez nem újságírói hozzáállás”. Megkülönböztette magát azoktól a riporterektől, akik Japánt nyugati szemmel nézték – beavatottként akarta érezni magát a szigetországban. „Egy jó sztori sosem fizet, de soha nem hagynám abba, mert ezek a fotóesszék mutatják meg egy ország lényegét, hogy milyen is valójában.” Templomok és kertek, az atomtámadás áldozatai, sintó papok, szumó birkozók és sztriptíztáncosok mutatják, hogy Bischof valóban elmélyedt a feladatában.  Mindeközben Koreába is ellátogatott, az ottani háborúról készített képei csendességük miatt megkapóak – a hangos erőszak közepette a „mellékes” tragédiákra fókuszált: az éhezésre, a család elvesztésére, az árva gyerekekre.[2]

1952-ben tudosítani ment Vietnámba (akkor még Indokína), ahol a franciák próbálták megőrizni maradék befolyásukat. Bischofot elbüvölte az ottani élet szépsége és egyszerűsége, ugyanakkor egyre nehezebben bírta a magazinoknak való munkát. „Elegem van – nehezemre esik a sztorik hajszolása –, nem fizikálisan, hanem mentálisan. A munka itt nem adja meg a felfedezés örömét, ami többet számít minden anyagi értéknél…valahol mélyen még mindig művész vagyok – és mindig az  is leszek.”

1952 végén hazament Zürichbe, az előző két év képekeit látva elmúlt kiábrándultásága, így kiállítást is rendezett fényképeiből. A veszélyben lévő ősi kultúrák témája mentén következő célállomása az amerikai kontinens volt, 1953 szeptemberében New Yorkba hajózott, hogy onnan menjen Közép- és Dél-Amerikába. New York vegyes érzéseket váltott ki Bischofból: egyfelől tetszett neki a város lüktető energiája, másrészről sokkolta a mindennapi élet üressége és az emberi reakciók sivársága. Mexikóban viszont lenyűgözte az emberek egyszerűsége és nyíltsága, feleségével, Rosellinával szándékosan lassan haladtak, kis falvakon keresztül, kerülve a turistalátványosságokat. Ezután Chilébe, majd Peruba ment, útban Cuzcóba készítette el talán leghíresebb képét, amelyen egy fiatal fiú fafurulyán játszik, amint a poros úton lépked. Machu Picchu és az inka romok is elbűvölték Bischofot, később egy geológus ismerőse meghívta, tartson vele és dokumentálja utazását egy aranybányához, amilyeneket csak ritkán fényképeztek – útközben, 1954. május 16-án autóbalesetben – szakadékba zuhantak – a sofőrrel együtt meghaltak.

 

/Gáspár Balázs/

Bischof a Magnum X Generáció projektjében:

https://www.youtube.com/watch?v=v9gLLLt4dvY

Felhasznált könyvek:

Claude Cookman: Werner Bischof, Phaidon Press Ltd., London, 2001.

Hugo Loetscher: Werner Bischof, Thames and Hudson Ltd., London, 1990.


Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *