A hét fotós párosa – Jack Birns és Roy Rowan

3A misztériumok kedvelői számára nem volt romantikusabb vonatút a világon, mint az Orient Expressz, amely Párizs és Isztambul között futott. Jack Birns és Roy Rowan  1950-ben a Life magazin megbízásából tette meg a körülbelül háromezer kilométeres távot.  Útjuk különleges betekintést nyújt a legendás vonat életébe a hidegháború alatt. Birns és Rowan Calaisban szálltak fel a Simplon Orient Expresszre – az út alapvetően nyolcvan órába telt, de Birns-ék több kitérőt is tettek menet közben, így nagyjából két hétig tartott nekik eljutni Isztambulba.

Az Orient Expressz 1883 óta kapcsolta össze Nyugatot Kelettel – az első világháború után a szövetségesek az Alpokon át vezető utat építettek, hogy elkerüljék a német területeket, így Svájcon  és Olaszországon ment keresztül –, ezen az útvonalon 1906-ban robogott végig az első, és 1977-ben az utolsó szerelvény.

Az 1920-as és ’30-as években a legelőkelőbb utazási lehetőséget ez az útvonal jelentette a Közel-Keletre tartó diplomatáknak, művészeknek, gazdag turistáknak. A második világháború után már nem övezte a korábbi dicsfény – a gazdagabb emberek inkább a repülőt választották, a vonat pedig az olcsóbb lehetőséget jelentette. Akkoriban főleg, de akár még mai szemmel nézve is, viszonylagos luxus járt az első osztályon utazóknak: saját mosdó, zuhanyzó, meleg- és hideg vízzel, az étkezőkocsikban pedig mindig friss alapanyagokból készült ételeket szolgáltak fel.

4

Ezzel együtt is sokat reklámozták, főleg az amerikaiak számára: híres emberek hosszú listáját tették közzé, akik az Orient Expresszen utaztak, és jó lehetőségként mutatták be az európai civilizáció megismerésére. Valójában azonban az amerikaiak nem mentek Olaszországon túlra, mivel ekkoriban a Balkánon nem voltak szívesen látott vendégek.

A Life-ban megjelent beszámoló szerint az út elején a vonat a háború előtti önmagához hasonlított: tömött kocsik, tele hangoskodó, vidám emberekkel útban vakációra Svájba és Olaszországba, a festői szépségű Genfi-tó partján – Birns és Rowan is jó hangulatban voltak, számos kisebb túrát tettek a környékbeli hegyekben. A nyaralni készülők és üzletemberek mellett azért néhány komor diplomata és ideges ügynök is helyet foglalt.

Svájcban Rowan egy belga üzletember mellett ült, aki Jugoszláviába tartott: „Hamarosan meglátjuk, hogy Titó Úr akar-e téglákat venni!” – mondta izgatottan. Egy amerikai futár meghallotta őket:  „Az üzlethez nem nagyon értek, de sok mindent meg lehet tudni ezekről az országokról az alapján, hogy milyen ételeket és italokat szolgálnak fel. Franciaországban és Olaszországban bort és sört kapsz. Ilyenek az emberek is: könnyedek és pezsegnek. De Jugoszláviában ezt a folyékony dinamitot kapod, a rakit, olyan, akárcsak a ››jugók‹‹, robosztusak. Határozottan olyasfajtának tűnnek, akik téglákat vásárolnak.”

Mire a vonat Triestbe ért, a síelők és a hegymászók már elmentek. Csak néhány utas maradt az első osztályon. Beleillettek a vonat romantikus hírnevébe: a belga üzletember; négy diplomáciai küldönc, kettő brit Szófiába, kettő amerikai Belgrádba tartott; egy „rejtélyes nő” – állítása szerint hontalan cseh – koncentrációs táborban kapott számmal a kezén; Birns és Rowan. Nem csak a populáris kultúra miatt tartották rejtélyesnek az utat: 1950-ben Eugene Karpe attasé gyanús körülmények között esett ki a vonatból Salzburgnál.

15

Triest ekkoriban egy diplomáciai darázsfészek volt, minthogy Olaszország és Jugoszlávia is igényt tartott rá. 1947 és 1954 között semleges terület volt, két zónára felosztva, ENSZ-felügyelet alatt – az „A” jelzetű szövetségi zónában tízezer amerikai és brit katon tartózkodott.

Jugoszláviába érve a másod- és harmadosztály hirtelen parasztokkal és katonákkal telt meg. A táj kinézete is hirtelen változott.  Rowan így emlékezett: „A horvát síkságon láttam néhány munkatábort szögesdróttal körülvéve. A tájnak és az embereknek zord kinézetük volt. Egyszer integettem egy váltóőrnek, amint elhaladt a vonat mellette. Lopva körülnézett, hogy biztos legyen benne, senki nem nézi, aztán szalutált. Egy jugoszláv mérnök szerint ez nem boldog időszak. Ők ősszel boldogok, amikor megvan a termés.”

25Dimitrovgradban Birns elemében volt, számos fotót készített a helyiek életéről – bizonyára meglepte az állomáson egy 1943-as Tarzan film posztere. Mindenesetre innen nem mehettek tovább, mivel az amerikaiak nem kaptak vízumot a kommunista Bulgáriába (a Life magazin nem kedveskedett velük: szerintük a bolgárok miatt késik rendre több órát a vonat, mert túl sok állomást iktatnak be, az étkezőkocsikban kapható ételek minősége pedig vállalhatatlan) – így visszautaztak Belgrádba, hogy onnan a bolgár-görög határra repüljenek. A hangulat ott sem volt felhőtlen: a görög katonák kommunista gerillákat kerestek a kocsikban, Észak-Görögországban pedig állandóan vizsgálták a vasútvonalakat, hogy nem aknázták-e alá.

Edirnében – a török-bolgár határon – Birns egy nőkbő álló csoportra figyelt fel: szőrkabátot viseltek, csak néhány bőrönd volt náluk – ők is a Bulgáriában élő török etnikumhoz tartoztak, de el kellett hagyniuk otthonukat.

29A második világháború után, az 1950-es években, körülbelül száznegyvenezer törököt toloncoltak ki a bolgárok. Törökországban, kikerülve a hidegháborús zónából, Birnsék végre megnyugodhattak egy kicsit. Bár Atatürk óta nagymértékben modernizálódott az ország, sok helyen még semmi nem változott az ottomán idők óta. Isztambulban már csak pár hangulatos képet kellett készítenie Birnsnek – ez után Rómába repült, a Life szerkesztőségébe. Az út során majdnem kétezer képet készített, a magazinban harminc jelent meg ezek közül.

/Gáspár Balázs/

 

 

 

Forrás:

Life magazin 1950. szeptember  11-i száma

retours.eu

Még több kép:

http://life.time.com/culture/the-orient-express-photos-from-a-legendary-train/#1

http://quitecontinental.net/2011/02/01/life-archives-the-orient-express/