Az igazság, mint az építészet és fotográfia valódi metszete – Lucien Hervé építészeti fotói

lucien herve epiteszeti fotoi-juhasz norbert-jav

Lucien Hervé életműve ugyan nem csak építészeti témájú fotókból áll, hasonlóképpen zseniálisak életképei, portréi és absztrakt fotói. Ahhoz azonban, hogy ennyire kikristályosodjon látásmódja és ennyire tisztán tudja, mit akar mondani, véleményem szerint az építészeten keresztül vezetett az út. Emiatt – és mivel személyes az érintettségem benne: építésznek és fotósnak egyaránt tanulok – elsősorban az építészeti témájú képeiről írok.

Hervé első találkozása a modern architektúrával a marseille-i Unité d’Habitation volt, ahova egy újság megbízásából került. A hatalmas, Le Corbusier tervei alapján akkor még csak épülő lakóépület fotózására pénzügyi okok miatt csak egyetlen nap állt rendelkezésére – az azonban biztos, hogy ez volt életének egyik legfontosabb huszonnégy órája. A modern, purista (ráadásul még csak szerkezetileg álló, így még sterilebb) épület azonnal elvarázsolta, és egyetlen nap alatt sok száz felvételt készített róla. Nyomban megértette és átlátta, miről is szól az építészet (“nem figyelted még meg, ebben a városban járkálván, hogy a benne sorakozó épületek közül egyesek némák; mások beszélnek; s végül vannak olyanok, ezek a legritkábbak, amelyek énekelnek?”1). Ehhez segítségül szolgálhatott fényképezőgépe is: nagylátószögű objektív híján csak részleteket tudott bekomponálni a képbe, a tüköraknás Rolleiflex-be nézve, tükörfordítottan, a mattüvegre képződött kép már egy lépéssel távolabb került a valóságtól. Fantasztikus nap lehetett: aki végez valamiféle alkotó munkát, tudja, hogy milyen érzés, amikor jön az ihlet és bekerülünk a “flow”2 állapotába; szinte egyfajta meditációvá alakul a cselekvés (a munkások milyen furcsán nézhettek rá, mégis mit fotóz egy faldarabon?). Eddig a napig Hervé elsősorban történeteket akart elmesélni képeivel, amelyeken a tartalom és a cselekmény a fontos, üzenetüket direkt módon juttatva el a nézőihez. Akkor azonban megtalálta igaz kifejezésmódját és megfordult vele a világ.

Marseille-i progresszív munkáját a megrendelő magazin persze nem értékelte, így azok nem kerültek be a lapba. Elküldte viszont Le Corbusier-nek, és tőle hosszú, méltató levél jött: “önnek építész lelke van”. Ekkortól Hervé előtt megnyílt az építészet belső világa: Le Corbusier – akivel barátok lettek – őt kérte meg épületei fotózásához, ami megalapozta hírnevét és később olyan munkaadói lettek, mint Oscar Niemeyer, Walter Gropius, Alvar Aalto, a UNESCO vagy a Louvre. Munkája során beutazta a világot és elismert, úttörő fotóművész lett: “fotóinak a megismerése óta nem lehet úgy fényképezni, mint azelőtt”3.

Miben is rejlik Hervé fotóinak zsenialitása? Nem abban, hogy olyat tett le az asztalra, amit előtte még soha senki, ez csak a következménye. Nem is az újítási szándék vezérelte (“Inkább legyél jó, mint eredeti.”4), hanem egyszerűen az, hogy meglátta a lényeget.

Az addig készült – és elvárt – építészeti fotók objektíven, az adott épület látványát, tárgyiasságát mutatták be dokumentáló szándékkal és azért, hogy a képek nézői pozitív benyomást nyerjenek. Ezeket a felvételeket szép fényekben, sokszor perspektíva korrekciót alkalmazó műszaki géppel készítették, néhol díszletszerű környezeti elemekkel – felhőkkel, környező fákkal, alakokkal – tarkítva. A probléma ezzel az, hogy amit az így készített kép az építészetről mutat, hazugság, pontosabban szólva: az igazság töredéke, úgy kommunikálva, mintha az egésze lenne. “Az objektív realitás szigorú bemutatása is hazugsággá válhat, mert az arányok mindenfajta megváltoztatása kifordíthatja az igazságot.”5 Egy épület, tehát az építészet nem csak egy megtervezett homlokzatból, egy-két nézőpontból bemutatható belső térből, illetve alaprajzból áll. A perspektíva csalóka (nem hiába létezik a kifejezés: perspektivikus torzulás, lásd 3. és 4. ábra), folyamatosan változik a látott dolgok érzete, aránya, ahogy közeledünk vagy távolodunk tőlük. Mi alapján lehet kiemelni egy nézőpontot és azt mondani, hogy márpedig ez az épület? Az építészet több, mint egy halom építőanyag, ahogy a vers is több, mint néhány szó. Szellemi, lelki esszenciája van, ezek uralják materializált valóját, utóbbi csak megtestesülése az előbbinek, ahogy egy versnek sincs valós értelme, ha véletlenszerű szavakat dobálunk egymás után. Terek, tömegek, anyagok “korrekt és nagyszerű játéka a fényben”6, amelyeket különböző rendező elvek alapján terveznek meg és amelyeket befolyásol a környezet, a funkció, a hely, a kor, az építész mondanivalója. “Mind e kivételes gond, amivel az épület élettartamára ügyelt, eltörpült amellett, amit a műve majdani szemlélőjének lelkében keltendő érzelmekre és rezdülésekre fordított.”7 Leginkább pedig: “Az építészet megfagyott zene”8.

Talán érezhető a fent leírtak alapján, hogy ezt a komplex, térben létező művészetet nem lehet egyetlen síkbeli fotó által közvetíteni. “Senki sem remélheti, hogy egyetlen kétdimenziós képbe belesűrítheti a háromdimenziós terek-tömegek bonyolult játékát.”9 Fényképpel imitálhatjuk a teret, de ez csak illúzió, mert a fotó természetéből eredendően síkbeli. A díszítést elítélő híres építész, Adolf Loos szerint rajzzal és fotóval keveset lehet elmondani a térbeli épületről (Vajon ha megélhette volna Hervé képeit, megkérdőjelezi-e állítását?). Ha teret fotózunk, az egy síkban (a filmen vagy a szenzoron) képződik le, így akaratunk ellenére az expozíció pillanatában síkbelivé válik. Ezt Hervé nagyon jól tudta és nem is akarta elrejteni. Képein nem próbálja imitálni a térérzetet, hanem az architektúrából ragad ki részleteket, felületeket és tónusokat, amiket aztán addig-addig forgat, redukál és kiemel, amíg egy sűrű, geometriai, szinte már kubista síkkompozíció, csendélet tárul elénk. Miért marad mégis ez az építészet fotója? Mert végtelenül őszinte. Ezzel az őszinteséggel pedig elénk tárja azt a drámai határvonalat, amelyet a XX. század megannyi építésze újra és újra definiált, ami ma is megosztja a szakmát és a világot (és persze minden más alkotótevékenységben ugyanúgy megjelenik): a határvonal a jó és a rossz építészet (művészet) között. Ezen a hullámzó, ködös határvidéken veszélyes kijelentéseket tenni, de talán egy dolgot – amit sok építész, illetve e sorok szerzője is gondol – kijelenthetünk: az igazság és őszinteség a legfontosabb. “Az építészet fényképezéséhez nincs szükség díszletekre. A jó építészet az ellentéte a díszletszerűségnek, a festőiségnek.”10 “A fényképész nem elégedhet meg a látvány szépségével: az igazsághoz is ragaszkodnia kell, mert enélkül minden – a szépség is – hazugság. Minél igazabb a kép, annál szebb.”11 Az őszinte terekből, épületekből sugárzik az erő és a mondanivaló (“énekelnek”). Nem érezzük-e magunkat becsapva, amikor kiderül, hogy John Pawson tervezte Novy Dvur-i ciszterci kolostorban a kerengő látszólag lebegő dongaboltozata valójában gipszkartonból van, és felette konzolos acélgerendák tartják bonyolult csomópontokkal (5. ábra)? Nem attól lesz-e lenyűgöző egy gótikus katedrális, mert látjuk, hogy micsoda erők futnak végig a kőből készült csúcsíves keresztboltozatokon?

Az építészet tehát tér és tömeg, fény és árnyék, felületek és anyagok. Mindez általában funkciók létrehozása miatt történik és olyan fontos, megkerülhetetlen tényezők is befolyásolják, mint például a jogi szabályozás, a beépíthetőség, az építési telek határai, a költségvetés, az elérhető anyagok, stb. Ezek azonban csak másodlagosak, nem szerkesztési elvek, csupán megszabnak bizonyos határokat. Hogyan lehet ezt lefordítani a fotó nyelvére? Ha alaptételként kijelentjük, hogy a fotó síkbeli, és ha térbelit akar ábrázolni, csak illúziót, vagyis törvényszerűen hamis képet kelt, akkor más eszközök után kell néznünk. Tér és tömeg: egyik nem létezik a másik nélkül, a teret valami megteremti, határolja (falak, tömegek), a tömeg pedig, ha nincs körülötte tér, nem definiálható (ahogy Alan Watts filozófus jól megfogalmazta egyik művében12).

A gondolatmenetet folytatva kiderül, hogy a viszony, vagyis az arány a lényeg (7. és 8. ábra). Hervé képei pontosan erről szólnak, anélkül, hogy a túl direkt és érthető tartalmi elemek elvennék erről a figyelmet (redukció). “Összetett feladatot kell végrehajtania a fényképésznek: meg kell ragadnia az architektúra lényegét, s azt képpé kell alakítania, amely hűen adja vissza az építészeti alkotás szellemét és a belőle sugárzó érzelmi hatásokat, de ugyanakkor, mint önálló alkotásnak, saját nyelvén is szépen kell szólnia.”13 Részleteket ragad ki a terekből és tömegekből (melyek átlényegülnek sötét-világos tónusokká, mivel síkban ezek az eszközeink), addig komponálva és forgatva őket, a zavaró részek elhagyásával, amíg az épület meg nem szólal ezen a nyelven. Felmerülhet a kérdés: mennyire önkényes ez a hang? Azt mondja az épület, amit tényleg akar, vagy csak Hervé szólal meg rajtuk keresztül? Ezért kell a képeket együtt nézni, egy épületről többet. “Arról eleve le kell tenni, hogy egyetlen képbe lehet sűríteni egy épület valamennyi tulajdonságát”14, “csakis fényképek sorozatával tudja az épületet megmutatni a maga anyagi-szellemi teljességében.”15 Ha végighallgatjuk őket, egyre közelebb kerülünk ahhoz, amit tényleg mondani akarnak. Egy unalmas és hazug épületről is lehet absztrakt részletfotókat készíteni, melyek önmagukban működhetnek. Ha azonban arra kéred, meséljen többet, nem fog tudni, mert benne csak ennyi van. Viszont ha ezt elmondja és egyebet már nem tud, nem lehet, hogy ezt igazából ő csak elleste mástól, anélkül, hogy tudná miről beszél?

Hervé fényképei egyfajta sűrítések. Olyanok, mint az építész kezdeti, szabadkézi skiccei, melyek nem konkrét és végleges épületet ábrázolnak, hanem érzetet, koncepciót, gondolatiságot, elveket. Mies van der Rohe, modernista építész tézise, mely szerint “a kevesebb több”, nem csak épületekre (és Hervé képeire) lehet igaz, hanem a tervezés, mint folyamat elveire is. Ha egy épületet néhány szabadkézi ábrával el lehet magyarázni, akkor érezzük, itt nincs erőlködés és bonyodalom: ha követjük az elveket, az épület megtervezi önmagát (ahogy Umberto Eco írja A rózsa neve széljegyzeteiben: “A világ megalkotása a fontos, a szavak azután szinte önmaguktól adódnak”16). Nem csoda hát, hogy Le Corbusier és kortársai azonosulni tudtak Hervé műveivel, ahogy az sem, hogy “laikusként” ő milyen pontosan látta az építészet lényegét (ha építész pályára keveredett volna, bizonyára kiemelkedően megállta volna a helyét).

Hervé fotóinak másik nagyon fontos eleme a textúra, vagyis az anyag megnyilvánulása: ezek teszik hitelessé a képeket. Az építészet eszközei az építőanyagok (ahogy a festőnek a festék és az ecset), ha látunk egy beton- vagy kőfelületet, elárulja magát és érzeteket kelt: tudjuk, hogy annak vastagsága, alkalmazhatósági, statikai tulajdonságai vannak, hogy részt vesz a terhek hordásában. “A kő komoran kivallja, mit zár magába; a fal engesztelhetetlen; s az egész mű, az igazságnak megfelelően, hangosan kinyilvánítja szigorú rendeltetését…”17 Ha elhagyjuk a textúrákat és csak sima, homogén felületekkel operálunk, nem tudjuk eldönteni, mennyire díszlet, mesterkélt az, amit látunk és szkeptikusak leszünk. Egy fehér homogén fal persze még lehet, hogy nem csak egy ócska burkolat, ami elrejti a bonyolult csomópontot vagy az olcsó szerkezetek hibáit, azonban ez a fotó nyelvén már nem derül ki. Sajnos erre ma már – amikor a látszatkeltés fontosabb lett minden másnál – egyre kevésbé alapozhatunk, mert megjelentek anyagokként a ragasztható terméskő- és téglaburkolat utánzatok, festett műanyagok, kartonok, álmennyezetek, fa mintázatú PVC padlók, stb.

Miért is fogadta olyan nagy lelkesedéssel Hervé képeit a világ, különösen az építészek? Talán két dolog miatt: egyrészt minden alkotó ember örömet és önmaga igazolását érzi, ha műve új, számára addig láthatatlan értelmet, jelentést nyer. Izgalmas és egyben egy pszichológiai analízis is: ha “minden művész alkotása egyben önarckép is”18, akkor az új értelmezések gyakran sokat elárulnak a mű készítőjének is. “Sok mindent meglátok, amit ő (Le Corbusier) csak akkor fedez fel, amikor a képeimet nézi, sokszor olyasmit is, amik nem voltak az eredeti elképzelés részei.”19 Az addigi épületfotók (az Hervé által felállított három osztály közül az első kettő kategória) inkább dokumentum és/vagy “hízelgő”, de inkább objektív, mint szubjektív fotók voltak. Sok újat nem mondtak sem a mű alkotójának sem a szemlélőjének, kivéve talán azoknak, akik még soha nem látták élőben az adott épületet. “A fotó arra hivatott, hogy felrázza a képzelőerőt, nem elég, ha csupán emlékeztetőül szolgál.”20

Képei jelentőségének másik oka az építészet kommunikálása a világ felé. Mai napig éri az építészeket az a vád, hogy önkényesen, saját berkeiken belül “döntik el”, mi a jó és a rossz építészet közötti különbség. Miért nem jó építészet például Magyarországon a mediterrán típusú tetőkkel és kőburkolatokkal a toszkán nyaralásokon látott házak utánzatai, melyek kerítéseit kőoroszlánokkal díszítik, ha egyszer azok tetszenek a benne lakóknak? Azáltal, hogy Hervé egy olyan populáris médiumon keresztül, mint a fénykép, kommunikálni tudja az építészeti alkotó munka mögöttes, nem mindig nyilvánvaló értékeit, érthetőbbé és elfogadhatóvá teheti nézői számára. “A fényképész betöltheti a lelkes tolmács szerepét. Ő lehet az emberiség e fontos produkciójának interpretálója és propagálója.”21

Az itt leírtak az én személyes értelmezéseim Hervé fotóiról, írásairól és a róla készült könyvek, cikkek, tanulmányok mondanivalóiról. Hervé nem csak az építészet egy bensőségesebb, tökéletesebb kifejezésmódjára tapintott rá tudat alatt, látásmódját alkalmazni tudta a nem építészeti témájú képein is, mindenféle erőlködés nélkül. Úgy érzem, munkássága igazolja azt a feltevést, ami nap mint nap szembejön velem és amiben maradéktalanul hiszek: minden összefügg, minden egy és minden okkal történik (akció-reakció).

9. ábra: K. Malveics: A repülés érzete, 1914-15

9. ábra: K. Malveics: A repülés érzete, 1914-15

Természetesen eszem ágában sincs megkérdőjelezni az egyéb elveket követő fényképészetet (vagy egyáltalán a rajzot, festészetet), azokat rossznak vagy hazugnak titulálni. Azzal, hogy illúzókeltő hatásukat kihasználva térbeli szituációkat jelenítenek meg, pont a kétdimenziós kép varázsát használják ki: képes egy fehér papír és néhány vonal a tér érzetét kelteni. Jó példa erre Malevics A repülés érzete című képe (9. ábra) vagy Kepes György: A látás nyelve című könyvének első fejezete. A legfontosabb, hogy tudnunk kell az egyes műfajokat a helyükön kezelni, ezáltal nem lehet minket becsapni: tudjuk, hogy a látványos robbanásokkal tűzdelt film nem a valóságot jelenít meg és tudjuk, hogy a színésznő nem azonos karakterével. Ez a tudás (amitől egy őszinte alkotás nem akar minket, a befogadót megfosztani) alapvető feltétele annak, hogy egyáltalán valamiről meg lehessen állapítani, az jó vagy rossz művészetnek (építészetnek) számít-e. Hervé ezt tette: felhívta a figyelmet az illúzióra és megmutatta, lehet másként is. Az, hogy mit gondolunk erről és egyet értünk-e vele, már csak rajtunk múlik; megeshet, hogy “az igazság itt van a szemünk előtt, de már nem értünk belőle semmit.”22

 

/Juhász Norbert/

Lábjegyzet:

1 Lucien Hervé: Az építészet nyelve, Corvina Kiadó, 1983, idézet a könyv képeit kísérő szövegekből, melyek Paul Valéry: Eupalinosz vagy az építész c. művéből származnak

2 a “flow”(áramlás) egy pszichológiai jelenség elmélete, amit Csíkszentmihályi Mihály pszichológus fogalmazott meg.

3 Denys Lasdun angol építész szavai Hervé egyik kiállításán látott fotóiról

4 idézet Mies van der Rohe modernista építésztől

5 Lucien Hervé: Az építészet nyelve, Corvina Kiadó, 1983, Hervé bevezető írásának részlete.

6 Lucien Hervé: Építészet és fénykép, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968, 7. o., idézet Le Corbusiertől

7 Lucien Hervé: Az építészet nyelve, Corvina Kiadó, 1983, idézet a könyv képeit kísérő szövegekből, melyek Paul Valéry: Eupalinosz vagy az építész c. művéből származnak

8 idézet Johann Wolfgang von Goethe-től

9 Lucien Hervé: Építészet és fénykép, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968, 10. o.

10 Lucien Hervé: Az építészet nyelve, Corvina Kiadó, 1983, Hervé bevezető írásának részlete.

11 Lucien Hervé: Építészet és fénykép, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968, 16. o.

12 Alan Watts: A könyv: az önmagunk megismerését tiltó taburól, Cartaphilus Kiadó, 2004, 12. o.: “Ha lenne egy test, csak egyetlenegy gömb, és nem lenne körülötte tér, sehogy sem lehetne gömbnek gondolni vagy érezni, sem bármilyen más alakúnak. Ha nem lenne rajta kívül semmi, akkor nem lenne külseje. Lehetne Isten, de semmiképpen sem egy test! Ugyanígy, ha egyedül csak tér lenne, amely semmit sem foglalna magába, akkor az egyáltalán nem tér lenne. Mivel nincs tér, csak a dolgok között, vagy a dolgokban, vagy a dolgokon kívül. Ezért van az, hogy a tér a testek közötti viszony.”

13 Lucien Hervé: Építészet és fénykép, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968, 9. o.

14 u.o., 9. o.

15 u.o., 10. o.

16 Umberto Eco: A rózsa neve, Európa Könyvkiadó, 2002, 593. o., “A világ megalkotása a fontos, a szavak azután szinte önmaguktól adódnak. Rem tene, verba sequentur.”

17 Lucien Hervé: Az építészet nyelve, Corvina Kiadó, 1983, idézet a könyv képeit kísérő szövegekből, melyek Paul Valéry: Eupalinosz vagy az építész c. művéből származnak

18 Irving Stone: Michelangelo, Gondolat Kiadó, 1969

19 Batár Attila: Lucien Hervé, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, 2001

20 Lucien Hervé: Az építészet nyelve, Corvina Kiadó, 1983, Hervé bevezető írásának részlete.

21 Lucien Hervé: Építészet és fénykép, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968, 11. o.

22 Lucien Hervé: Az építészet nyelve, Corvina Kiadó, 1983, idézet a könyv képeit kísérő szövegekből, melyek Paul Valéry: Eupalinosz vagy az építész c. művéből származnak

Felhasznált irodalom:
Seres Szilvia: Fényképben a szó Lucien Hervé építészeti fotói, DLA értekezés, 2012
Batár Attila: Lucien Hervé, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, 2001
Lucien Hervé: Építészet és fénykép, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968
Lucien Hervé: Az építészet nyelve, Corvina Kiadó, 1983
Kepes György: A látás nyelve, Gondolat Kiadó, 1979
Paul Valéry: Eupalinosz vagy az építész (http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/megcsapottak/eupalinosz.html)
Umberto Eco: A rózsa neve, Európa Könyvkiadó, 2002
Irving Stone: Michelangelo, Gondolat Kiadó, 1969
Alan Watts: A könyv: az önmagunk megismerését tiltó taburól, Cartaphilus Kiadó, 2004
Bán András: Lucien Hervé fotói – Itthonról nézve, Fotóművészet folyóirat, 2001/5-6. XLIV. Évfolyam 5-6. szám http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/200156/lucien_herve_fotoi?PHPSESSID=e438514aa3ccaf741e1237949ba69f1e

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks

One Response to Az igazság, mint az építészet és fotográfia valódi metszete – Lucien Hervé építészeti fotói

  1. Remek írás, köszönöm az élményt – és az emlékeztetőt…

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük



A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>