Az 1980-as évekig
A II. világháború után a magyar fotográfia egy kissé nehezen tért magához. A meglehetősen bonyolult technikai hátteret követelő fényképezés általános és tömeges beindulása inkább csak az ötvenes évek elejére tehető. Az újságok nyomása, a riporterek technikai felszereltsége a hiánygazdálkodás miatt még a sajtóképnek sem adott túl nagy lehetőségeket. A háború előtt művészileg és politikailag ugyan figyelmet keltő – de a korabeli, jelentős gazdasági erőt képviselő fényképészeti szolgáltató iparban és a szakmai közéletben elhanyagolható szerepet játszó – szociófotósok csapata szétszéledt, többen elhagyták az országot, esetleg felhagytak a fényképezéssel, néhányan lapokhoz kerültek és profi fotóriporterekké lettek. A háború előtt szakmai és művészi értelemben meghatározónak számító műtermi profi fényképészet képviselőit hamarosan államosították. Állami fotóvállalatokhoz és szövetkezetekhez helyezték őket, ahol az egyéni megrendelések mellett a központi párt- és állami igényeknek is meg kellett felelniük. Formális és informális igényeknek egyaránt. Ezek között az egyik legfontosabb a munkások, a dolgozó nép, az ipari termelés és az országépítés dokumentálása és népszerűsítése volt. A szakmailag vitathatatlanul kiváló profik eleget is tettek az elvárásoknak.
Vadas Ernő: Csőgyár, 1955
Hogy ki, milyen lelkesedéssel és mekkora meggyőződéssel végezte a dolgát ma már nehezen kideríthető. A fiatalabbak, a tanítványok visszaemlékezéseiből arról sokat megtudhatunk, hogy ezek az emberek a fényképészetről, a mesterségről és a művészetről hogyan vélekedtek akkoriban, de arról, hogy valójában mit tartottak az inotai vagy a dunapentelei építkezésekről, a traktorossá képzett parasztlányokról vagy a sztahanovistákról, szinte semmit. Az vitathatatlan tény, hogy az új téma iránti szakmai alázatuk szemernyit sem különbözött a régitől. Igényesen, szépen, az emberi arc iránt érzett feltétlen tisztelettel, a korrekt ábrázolás imperatívusza szerint dolgoztak. Az 1945 előtti időszak egyik külföldön is legsikeresebb magyar fotóművésze, Vadas Ernő nem valamiféle hamis alázatból sugározta be szinte mennyei fényekkel a csőgyárat egyik szép fotóján, és Rév Miklós sem holmi gyáva törleszkedésből örökítette meg a vájárokat szeretetteljes iróniával, amint ritkás fogsorukat villogtatva mosolyognak fülig érő szájjal a kamera előtt, hanem azért fotóztak így, mert így tudtak. Csak így. A hatvanas években Vadast megtámadták emiatt. Nem értette a kifogásokat, azt, hogy miért volna ő hazug és manipulatív, hogyan is kellett volna korszerűbb eszközökkel – az avantgárdból merítve – megörökítenie azokat az újféle témákat. Ő nem változott semennyit, nem szocreálos, sematikus módon ábrázolt, hanem úgy, ahogyan előtte is egész életében. Felelőssége abban sem volt, hogy utánzók és dilettánsok hada hogyan züllesztette le a fotográfiailag igényes ábrázolást ügyetlen, agyonretusált hazugsággá. A régi mesterek szava a fényképész szakmában meghatározó maradt, a szaksajtóban, évkönyvekben az maradt fönn, a kiállítások falaira az került, amiben kvalitás volt, nem feltétlenül az, ami hivatalos portréként vagy agitációs plakátként több ezres szériában készült.
Rév Miklós: Traktoroslány, 1951
Az ábrázolási mód újabb változása már a hatvanas évek végén elkezdődött. Az igazán értékes és maradandónak látszó képek készítőinek fényképészi hozzáállásban, alázatában és igényességében folytatódtak a jó hagyományok. A kor általános fotografikus szemlélete nálunk is előtérbe hozta a képsorok, képriportok és esszék műfaját. A munkások, a különféle munkaterületek ábrázolásának időigényes, hosszadalmasabb, epikus megörökítési módját. A Vadas Ernő-féle generáció virtuóz világítási fogásai helyett a természetes fénnyel készülő, realista, némelykor már-már naturalista ábrázolással kísérleteztek. Egyre könnyebben tehették ezt, mivel a kamerák és a nyersanyagok egyre többet engedélyeztek számukra. Már elképzelhető volt, hogy egy bányában az adott fénynél is készülhessen fotó, ami korábban szinte lehetetlen feladat volt. Féner Tamás újszerű bányász képriportja vagy Nagygyörgy Sándor elégikus hangulatú, de mégis markánsan realista szélmolnár sorozata már alapjaiban különbözött a korábban volt míves, berendezett, bevilágított képi világtól.
(folytatása következik)
A szöveg másodközlés a szerző, Szarka Klára engedélyével. Eredeti megjelenés: Ezredvég, 2004