Interstellar – filmkritika

A jövőben vagyunk. Valami ismerős, valami más. Valamiben egy meghosszabbított tendencia rajzolódik ki: ez science fiction. Amerikában vagyunk, és az emberiség sorsa a tét: ez hollywoodi film.

A természeti változások során olyan kutyaszorítóba kerül a Föld lakossága, amilyet talán még nem élt, és amilyet ezúttal nem biztos, hogy túlél. Az alapvető élelmiszerek megtermelése hirtelen lehetetlenné válik, a búzatáblák megpenészednek, menthetetlenül elpusztul a burgonya.

10714394_934332619927762_6170259281286132873_o

A globális természeti változások markában a számunkra ismerős technológiai világ és fogyasztói társadalom is olyan könnyedséggel válik múlt emlékké, mintha csak álom lett volna, s ugyanígy maga a történelem: „olyan, mintha elfelejtettük volna, kik vagyunk”, mondja az utolsó, menesztett űrhajós keserűen, amikor megtudja, hogy újabban a történelmi tudás az, hogy az Apollo 11 és a holdra szállás jól kitalált szovjetellenes propaganda volt. Az Interstellar e tekintetben finom, hibátlan és finomságának köszönhetően határozottan nyomasztó disztópiaként indul, mielőtt űrkaland lenne; láttán lehet, hogy eltöprengünk azon, mennyi választ el minket attól, hogy a világot, amit ismerünk, ne valami hatalomátvétel, idegenek érkezése vagy háború tüntesse el, hanem néhány halk, de kérlelhetetlen változás a létezésünk általában láthatatlannak maradó alapjában, a természetben.

A sci-fi képzelet új tudományokat kerít magának: ökológiai és makro-ökonómiai problémák jelennek meg a vásznon, ha a közgondolkodást, ahol ezek a kérdések már jelen vannak, nem is megelőzve, csak visszhangozva és megerősítve.

Ha azt az ipart, amit metonimikusan Los Angeles egyik kerületével szokás megnevezni, egy birodalom álommunkájának, az általa előállított műveket pedig egy birodalom álmainak tekintjük, az Interstellar az a hollywoodi álom, amelyben Amerika az ember ellen forduló természet szorításában válik nem-Amerikává, céljavesztett, agresszív, történelemhamisító, ostoba hatalommá. Önmaga sötét tükörképévé. Elfeledhetünk-e azok lenni, akiknek tudjuk magunkat? Eljöhet-e az a krízis, aminek következtében a történelem kegyeltjének, a birodalomnak hátat fordít maga a történelem? Olyan félelmek ezek a történet hátterében, amelyekre nem más adhat megfelelő választ, mint egy valódi, jól végződő kaland.

Ahogy a tengerésztörténet és a kalandregény, úgy az űrkaland végén is visszatalálunk önmagunkhoz. A régi tengerészet mitikus, szörnyektől hemzsegő tájai és a sci-fiben megjelenő fekete lyuk nem abban különböznek egymástól, hogy az utóbbi haladó tudományos alapokon áll. A fekete lyuk belseje éppen úgy a tökéletesen ismeretlent rejti, ahogy a századokkal korábbi tengeri utazók számára az ismert világ határain túl levő területek. A felfedezők az űrhajó fedélzetén is ugyanúgy az emberi tudás határaival néznek szembe, megközelítve a fekete lyukat, mint valaha az ismeretlen vizekre induló hajósok. A különbség az, hogy a fekete lyukban, átlépve tudásunk határát, nem sosem látott szörnyekkel találkozunk, hanem önmagunkhoz találunk vissza.

Nincs róla szó, hogy az űr ne volna veszélyes. Az útitársak száma fogyatkozik az (immáron számlálhatatlanul sokadik) új amerikai Odüsszeusz körül. Egy bolygón, amelynek felszínét víz borítja, hegynyi árhullámok váltják egymást, és a modern fizika minden korábbinál fantasztikusabb mitológiájában az idő is olyan dimenzióvá válik, amelyben a hős eltévedhet, elsodródhat, visszavonhatatlanul elveszítheti az övéihez hazavezető utat.
Az elrendelt hős, az igaz hős azonban nem utazhat elég messzire az űrben, hogy ne találja magát végül otthon. A hiperkocka határait a huszadik-huszonegyedik század hiper-humanizmusa húzza meg (s ha a század szót hu-val tudnánk kezdeni, úgy huhognánk, mint egy gőzmozdony): bármi legyen is az emberen túl, többé-kevésbé mégis garantált a happy ending, és majdnem biztosan garantált az a világ, amelyben sosem veszíthetjük el végleg az otthont és önmagunkat. Ha az idegenbe tartó utunk során előbb nem, legkésőbb az utolsó, a végső ismeretlen kezdetét jelentő határ átlépésekor visszatalálunk önmagunkhoz. Aki belezuhan a fekete lyukba, az saját házában ébred fel.

A nézőnek, ha valahol valamiképp megromlott csecsemői–dajkai kapcsolata a hollywoodi ágazattal, meglehet, sekélyet fog dobbanni a szíve azon igazságok hallatán, hogy (mondjuk) a szeretet az egyetlen erő, amely téren és időn átível. Értékelheti másfelől a tudományos igényt, az elméleti fizika valamelyes megjelenését a filmben. Akár azt, ahogy az űrbeli jelenetek valóban hangtalanok, beleértve a robbanásokat is. Mindez azonban mellékes a film ezeknél egyszerűbbnek tűnő, talán mégis leglényegibb rétegéhez képest, amely nem más, mint a kaland.
A kaland, amely során a felfedezőnek válogatott, képzeleten inneni és túli veszélyekkel megmérkőzve kell épségben hazakerülnie, és amely állandóbb és öregebb, mint mitológia, tudomány vagy birodalom.

/Gy. Molnár Kadosa/

a hivatalos mozi előzetes:

imdb link:  http://www.imdb.com/title/tt0816692/?ref_=ttmd_md_nm

Share and Enjoy:
  • Print
  • Digg
  • StumbleUpon
  • del.icio.us
  • Facebook
  • Yahoo! Buzz
  • Twitter
  • Google Bookmarks

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük



A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>